Ezer csodában él e szép világ,
A nagy mindenség bűvölő varázsa:
A fellegekben villám csattanása
S a föld porában nyíló kis virág.
Belém világít ez az égi láng
És kényszerít a rácsodálkozásra,
Hogy mindez annak remek alkotása,
Ki minden üdvét bőven küldi ránk.
Elég kinyitni mind a két szemem,
Hogy munkájában lássam Istenem,
Az örök élőt és örök teremtőt.
Nem kell keresnem, mégis meglelem,
Mert benne látom nyílni mind a felhőt:
A multat, a jelent meg a jövendőt!
*
Látom, de gondba ejt a végtelen;
Hiszem, de felsír lelkem aggodalma:
Minden hatalma, minden diadalma
Mit ér, ha fel nem fogja értelem?
És mégis elfog az a sejtelem,
Mely a bizonyság erejét sugallva
Megnyugtatóan s megnyugodva vallja,
Hogy dőreség, ha benne kétkedem.
Elég nekem, ha rágondolhatok,
Mert ő sugárzik minden gondolatban,
És léte többé nem megfoghatatlan.
Megnyílik elmém, tudom, ő van ott,
Hisz ő az okozat és az ok,
A dönthetetlen és változhatatlan!
*
Tudom, s többé nem kell keresnem őt;
Érzékelésnek és okoskodásnak
Győzelme az, hogy lényegébe lássak
S csak benne leljek biztató erőt.
A gond, a kétség, mely lelkemre nőtt,
A bizonyosság megérzése már csak,
Hogy engednem kell annak a hatásnak,
Mely Istenhez visz minden kétkedőt.
Elég nekem ha vágyó szívemen
Jósága harmat-cseppjét érezem,
Bennem van ő, bízom hát benne bátran.
Imára kulcsolódik két kezem,
S nem félek attól, ami odaát van:
Látom, tudom, érzem, hogy megtaláltam!
Forrás: Budapesti Szemle 1938. 250. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése