Szász Károly: Kereszt a sziklán

 

(A diósgyőri hámorok közt.)

 

Szűk völgyben alant zúg bérczi patak,

Rajta szünetlen zúg a malom;

Oldalt meredek kőszikla-falak,

Fenn kis fakereszt a sziklafalon.

* * *

Vén gazdag molnár özvegye szép,

Szép volt, de kaczér, de kevély.

Jó módu, sőt úr is, kérte kezét –

De tartja magát s még többre remél.

 

Csinos ifju legény a malomban,

Urnőjét szinte szerette,

Mindannyia közt tán ő legjobban,

De az asszony csak hitegette.

 

Mint macska szokott, egeret ha fogott,

Hogy el-elereszti s elkapja megént:

Jó szót ha adott, kikaczagta legott,

Halálra gyötörte szegényt.

 

Egész heten át hajszolja magát,

Dolgozva nap-éjt a malomban.

Nincs álma, sem éte, se hall, se lát,

Eszében a szép asszony van.

 

Sz6ól a harang vasárnap reggel;

Templomba siet a hámori nép.

Molnárlegény nem a többiekkel,

De a kis kamrába belép.

 

„Ma el kell dőlnie végzetemnek,

Ma végre tudni akarom:

Szeretsz-e a hogy én szeretlek,

Elfogadod-e szivem’, karom’?

 

Mely lábadnál hever – e szívet,

Mely malmod’ vezérli – e kart?

Tied mind a kettő, örökre híved –

Tied életem is, csak akard!”

 

Asszonynak a vér tódul szivére,

Kétszerte megint arczába ront.

Gúnyos hahotába fakad ki végre:

„Cselédből uram te! – Bolond!”

 

Megszédül az ifju, tántorgva kimegy,

Mint nyillal a seben a vad;

Előtte a rét, a sűrű, a hegy,

A szikla – csak arra szalad.

 

Fönn már a tetőn, hol fal-egyenest

Égnek mered a meredek,

Áll a fiu – gondol rettenetest,

S mond: „Meghalok érte, a kit szeretek!

 

Megbánja talán s ejt egy könyet értem,

Itt vérbe ha – fagyva ha lát!”

- Egy perczig imádkozik ott még térden

S a mélybe ledobja magát.

 

* * *

- Asszonya állata oda keresztet,

Bünbánata néma jelét

De magához egy lelket sem eresztett,

Míg egy napon aztán halva lelék.

 

Forrás: Budapesti Szemle. 1889. 60. kötet, 154-156. sz.