2024. márc. 18.

Vietórisz József: A hetven év

 

A hetven év, e fél-öregség

Azt súgja, hogy vigyázni tessék!

 

Hiába, a nap lemenőben,

S valami van a levegőben.

 

Nagy változások harca lesz itt,

Ha így se tetszik, úgy se tetszik.

 

Fáradva nézünk hosszú multra,

Úgy hívna még a vágy, a munka.

 

De hajh, a munka élvezése

Vágyunkat el nem oltja mégse.

 

A bús tényt meg nem dönti semmi:

Az élvezet kezd munka lenni.

Búcsúzva olykor könnyet ejtünk

S lassacskán mindent elfelejtünk.

 

Hanyatlunk s egyre zsörtölődünk,

Hogy minden elfogy már előlünk.

 

Vágyunk, mint aki vesztit érzi,

A kísértéssel szembenézni.

 

Sajnos, hiába kész a lélek:

Ellent nem áll a gyöngeségnek.

 

Meg kell tehát magunkat adnunk

S az erény útján kell haladunk.

 

Nem mi hagyjuk el bűneinket,

De bűneink hagynak el minket.

 

Kevés derűre sok ború vár,

És minden szőlő savanyú már.

 

Utána kapnánk, nincs szerencsénk,

S kudarcra nincsen semmi mentség.

 

Gonosz játék ez, mit tagadjuk?

Legjobb, ha jó képpel fogadjuk.

 

Elő tehát a bölcselettel,

Vigasztal ez, bár nem igen kell.

 

Mert baj van a vigasztalással:

Meggyőződésünk, sajna, mást vall.

 

Miénk az ismeret világa,

De jaj, szívünk nem gyujtja lángra!

 

Miénk a mérséklet hatalma,

Mit ér, ha fáj a diadalma!

 

Miénk a hidegvér erénye,

De hajh, egy kis lázzal felér-e?

 

Érezzük, hogy e tragikumban

Elrejtve mennyi komikum van!

 

Meddő panaszba hát ne fogjunk,

Inkább kacagjunk, mint zokogjunk.

 

S ha a közös vég sorsa vár ránk,

Elérhetetlent mért kívánnánk?

 

Jobb megnyugodva, elpihenve

Beolvadnunk a végtelenbe…

 

Forrás: Budapesti Szemle 1938. 250. kötet

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése