A hetven év, e fél-öregség
Azt súgja, hogy vigyázni tessék!
Hiába, a nap lemenőben,
S valami van a levegőben.
Nagy változások harca lesz itt,
Ha így se tetszik, úgy se tetszik.
Fáradva nézünk hosszú multra,
Úgy hívna még a vágy, a munka.
De hajh, a munka élvezése
Vágyunkat el nem oltja mégse.
A bús tényt meg nem dönti semmi:
Az élvezet kezd munka lenni.
Búcsúzva olykor könnyet ejtünk
S lassacskán mindent elfelejtünk.
Hanyatlunk s egyre zsörtölődünk,
Hogy minden elfogy már előlünk.
Vágyunk, mint aki vesztit érzi,
A kísértéssel szembenézni.
Sajnos, hiába kész a lélek:
Ellent nem áll a gyöngeségnek.
Meg kell tehát magunkat adnunk
S az erény útján kell haladunk.
Nem mi hagyjuk el bűneinket,
De bűneink hagynak el minket.
Kevés derűre sok ború vár,
És minden szőlő savanyú már.
Utána kapnánk, nincs szerencsénk,
S kudarcra nincsen semmi mentség.
Gonosz játék ez, mit tagadjuk?
Legjobb, ha jó képpel fogadjuk.
Elő tehát a bölcselettel,
Vigasztal ez, bár nem igen kell.
Mert baj van a vigasztalással:
Meggyőződésünk, sajna, mást vall.
Miénk az ismeret világa,
De jaj, szívünk nem gyujtja lángra!
Miénk a mérséklet hatalma,
Mit ér, ha fáj a diadalma!
Miénk a hidegvér erénye,
De hajh, egy kis lázzal felér-e?
Érezzük, hogy e tragikumban
Elrejtve mennyi komikum van!
Meddő panaszba hát ne fogjunk,
Inkább kacagjunk, mint zokogjunk.
S ha a közös vég sorsa vár ránk,
Elérhetetlent mért kívánnánk?
Jobb megnyugodva, elpihenve
Beolvadnunk a végtelenbe…
Forrás: Budapesti Szemle 1938. 250. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése