Piros betűs nap, ritka vagy szivemnek!
Fakó hétköznapokban élek én.
Rózsák nekem nem nyilnak, nem teremnek,
Csak egy-egy ábránd pünkösd ünnepén.
Sivár országút lankasztó porában
Verejtékezve a követ töröm,
S míg végkép el nem bágyadok, - korábban
Nem permetez rám illatos öröm!
De a mikor már roskadozva sínylem
A Zaharának perzselő hevét:
Egy percz kibontja frissen, üde szinben
Pünkösdi rózsám minden levelét.
Fáradt kezemből a pörölyt kiejtem,
Új vágyban új erővel hevülök;
Meddő tusáim szomját elfelejtem,
S boldogság harmatában enyhülök.
Ez a te perczed, költészetnek álma!
Ez a te álmod, lelkem ünnepe!...
Hozzám a csend tündére míg leszálla,
Fehér virágesővel hinte be.
Fekszem hanyatt, bűbájos béke ringat,
Az égre nézek mozdulatlanul;
Múzsám a szárnya lengő vágyaimnak,
Mind dallá lesz, mikorra visszahull.
Pünkösdi rózsa, ünnep a nyilásod!
Ihlet varázsa, pillanatnyi vagy!...
Keresem, élet, kincsed’, ha elásod!
Gyötörj valóddal, csal ámodni hagyj!
Verejték a boldogság öntözője,
Az ünnepek piros betűje vér;
A zaj minél tovább tart messze tőle,
Az ünnep üdve annál többet ér!
Forrás: Magyar Szemle 26. sz. 1889. jún. 16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése