- Angyal Jánosné sz. Lőrinczy Erzsike emléke. –
Holt angyal fekszik odafönn,
Az élet zord magaslatán;
Már elsimultak a gond redői
Hófehér márványhomlokán.
Lecsukott selyempillái alól
Fölmereng a végtelenségre,
Mintha Istent keresné s vágyva
Maga is a mennyekbe nézne.
Vagy talán folytatná s tovább
Szövögetné szép álmait,
Amikre fönn a csillagos ég
S idelenn a virág tanit.
Sötét trónjáról ártatlan derű
Mélázna ránk s mosolygana
Nem a halál, de álomélet
Szivárványszárnyú hajnala.
Kétkedve nézem: ez vón a halál?...
Ily hallgatag, ily egyszerű, ily szép?
Ennek költötte hát a botor Ember
Olyan komor, oly borzalmas hírét!
Ennek a gyöngéd kikötőnek,
Mely biztatóan hívogat, s miben
Az Óceánokról hazatérő
Fáradt gálya boldogan megpihen?
Hisz csak szelíd tündér vagy angyal
Ábrándozása lehet ily nyugodt!
Az álom, amit üdvről, boldogságról
Lepkeszárnyú képzelet álmodott!
Hogy’ révbe ért a harc s a vihar hőse!
A mesegálya végre célhoz ért,
Hogy homlokára dallal, muzsikával
Tüzzék a büszke győzelmi babért!
Te nem harcoltál, fáradt angyalom!
Míg vérzett szíved száz fájó sebe,
A másokét kötözte gyöngéd ujjad,
A magadéit elfeledve.
Ártatlan, édes álmokat susogtál:
Mily szép az erdő, a rét s kikelet!
Mit csattog a madár a lombos ágon…
- Gyönyör volt, hogyha sírhattunk veled!
Szépséges lényed elszállott örökre!
Vagy tán takarja könnyünk fátyola,
Mit lelkünkre búsongó gyász borított,
Hogy ne feledhessünk soha, soha!
Álom voltál te! A Jóság szent álma;
Mosolygó bölcs: az álmok bölcse, te!
S most is hazajársz, regélő virágom,
Hogy vígasszal susogd szívünk tele.
Hogy vége a küzdésnek, bolyongásnak!
Elértük a célt: a harcnak vége!
Ragad magával a fölséges csöndbe
Bűvölő erővel az álmodott béke.
A vágy új reményt ébresztgetve biztat,
Hogy ott túlnan megint találkozunk,
S tovább folytatjuk régi álmainkat…
- Mi egymásnak soha meg nem halunk!
Forrás: Budapesti Szemle 1938. 248. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése