2024. márc. 18.

Rudnyánszky Gyula: Végrendelet

 

(Mutatvány a „Nyár”-ból)

 

Furcsa érzés, - alig éltem,

Harmincz éves sem vagyok;

Lüktető kedv, tűz a vérben,

Friss az arcz, a szem ragyog:

Mégis olykor úgy megrezzen

Egy-egy méla húr szivemben,

Hogy maholnap meghalok.

 

Könnyen ér az ember véget,

Azt se tudja, hol s mikor:

A szinházba odaéghet,

Vagy zsiványt rejt a bokor;

Hajó süllyed, ház beomlik,

Vagy a józan ész megbomlik, -

S uj lakót nyer a pokol!

 

Hát van ok, ha útrakészen

Összeírom holmimat,

Hogy utolsó rendelésem

Emlékül kinek mit ad.

Deszka-házam ha fölépül,

Ne maradjon vigasz nélkül,

A ki majdan megsirat.

 

Megsiratva!... Lám, e szóra

Czéda kedvem cserbehagy.

Óh ne üss még, gyászos óra,

Vívódjék e szív, ez agy!...

Meg ne törjön sok kudarczod,

Mindig újra kezdd a harczot;

Bár sebekkel, - csak maradj!

 

A veszélytől soha vissza-

Tántorodnod nem szabad,

Bárha véred’ sár, por issza,

S nyögsz kegyetlen gond alatt:

Csalódások meg nem ölnek,

Míg szivednek czélt jelölnek

Feleséged, kis fiad.

 

Édes asszony, drága gyermek,

A tiétek életem!

Fénye, híre nincs nevemnek,

Gyarlóságom védtelen…

Óh, de a ti szivetekben

E fakó név az egyetlen,

Mely virágot s dalt terem.

 

Ellenségem megbotolhat

Tévedésim halmazán;

S bár – ha pályám ködbe olvad –

Meg sem emleget hazám:

Mit reméltem, hogyan éltem,

Mi volt bennem folt vagy érdem, -

Ti tudjátok igazán!

 

Kincset, rangot nem kerestem,

Fáklyám eszmény s eszme volt;

De nem birtam el keresztem’,

Sok volt, aki eltaszított,

Ki ellenem tüzet szított,

Csak egy, aki átkarolt.

 

Ezt az egyet, jó anyádat,

Kisfiam, ha kérdezed:

Mi valóság és mi látszat,

Megtanít majd tégedet,

Hogy a férfi, ki apád volt,

Tiszta szívvel küzdött, lángolt,

Álmodott, hitt, szeretett.

 

Forrás: Magyar Szemle 26. sz. 1889. jún. 16.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése