(Mutatvány a „Nyár”-ból)
Furcsa érzés, - alig éltem,
Harmincz éves sem vagyok;
Lüktető kedv, tűz a vérben,
Friss az arcz, a szem ragyog:
Mégis olykor úgy megrezzen
Egy-egy méla húr szivemben,
Hogy maholnap meghalok.
Könnyen ér az ember véget,
Azt se tudja, hol s mikor:
A szinházba odaéghet,
Vagy zsiványt rejt a bokor;
Hajó süllyed, ház beomlik,
Vagy a józan ész megbomlik, -
S uj lakót nyer a pokol!
Hát van ok, ha útrakészen
Összeírom holmimat,
Hogy utolsó rendelésem
Emlékül kinek mit ad.
Deszka-házam ha fölépül,
Ne maradjon vigasz nélkül,
A ki majdan megsirat.
Megsiratva!... Lám, e szóra
Czéda kedvem cserbehagy.
Óh ne üss még, gyászos óra,
Vívódjék e szív, ez agy!...
Meg ne törjön sok kudarczod,
Mindig újra kezdd a harczot;
Bár sebekkel, - csak maradj!
A veszélytől soha vissza-
Tántorodnod nem szabad,
Bárha véred’ sár, por issza,
S nyögsz kegyetlen gond alatt:
Csalódások meg nem ölnek,
Míg szivednek czélt jelölnek
Feleséged, kis fiad.
Édes asszony, drága gyermek,
A tiétek életem!
Fénye, híre nincs nevemnek,
Gyarlóságom védtelen…
Óh, de a ti szivetekben
E fakó név az egyetlen,
Mely virágot s dalt terem.
Ellenségem megbotolhat
Tévedésim halmazán;
S bár – ha pályám ködbe olvad –
Meg sem emleget hazám:
Mit reméltem, hogyan éltem,
Mi volt bennem folt vagy érdem, -
Ti tudjátok igazán!
Kincset, rangot nem kerestem,
Fáklyám eszmény s eszme volt;
De nem birtam el keresztem’,
Sok volt, aki eltaszított,
Ki ellenem tüzet szított,
Csak egy, aki átkarolt.
Ezt az egyet, jó anyádat,
Kisfiam, ha kérdezed:
Mi valóság és mi látszat,
Megtanít majd tégedet,
Hogy a férfi, ki apád volt,
Tiszta szívvel küzdött, lángolt,
Álmodott, hitt, szeretett.
Forrás: Magyar Szemle 26. sz. 1889. jún. 16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése