Leáldozó nap bíborában
Fürdik a Kaukázus orma,
Nyugaton rózsás felhők fátyla
Hull a fölkelő csillagokra.
Susog, suttog az alvó tenger,
Szerelmesét szólítja lágyan,
Megreszket a virágok kelyhe
Szűzi, titkos szerelmi lázban
S a bíboros hegy meredélyén
A rózsafelhők lágy ködében
Prometheus, titánok atyja
Kesereg egymagán, sötéten.
Fölkél a hold. Csókját lehinti
Az alvó tenger fölszinére
S e csók nyomán kikél a vizből
Az óceán ezer tündére.
Sörényes Neptun szép szülötti,
Az óceánidák dalolnak,
Prometheust körüljajongva
Hódolnak a nagy fájdalomnak!
És könnyeiknek gyöngyfüzérét
Elszórják a habtáncba búsan,
A sápadt hold felhőbe búvik,
És sirdogál az ég borúsan!
A végtelen gyász
hallatára
A szirtek keselyűje
ébred
És égtelen nagy
vijjogása
Betölti félsszel a
vidéket.
És szilaj, biztos
szárnycsapással
A Kaukázus felé
tartva,
Lecsap a csúcsra s a
titánnak
Szivébe vág
rettentő karma!
Prometheus, míg
mély sebéből
Mint szökkenő ár,
hull a vére,
Szomjas gyönyörrel
hallgat egyre
A tündérlányok
énekére!
Forrás: Pápai Hírlap I.
évf. 1. sz. Pápa, 1904. jan. 2.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése