- Fiam születésére –
Isten hozott te, fájdalom szülötte,
Köszöntse jöttöd szárnyaló dalom,
Nem állt remény kis bölcsődnek fölötte,
Csak lelkünk fojtogató aggalom
De oszlik immár szívünk szörnyü terhe,
S hogy föllélegzünk, őt dicsérjük, őt,
Már boldogan, de még mindég leverve,
Áldjuk ki áld, dicsérjük a dicsőt.
A születés titokzatos homálya
Lefoszlott rólad, édes kis fiam,
De mely előtted áll, a messze pálya,
Ó mily ködös még, mily bizonytalan!
Együtt tesszük meg egy részét talán még,
S addig megóvlak, védlek szeretőn,
De hajh ha majd leszállott rám az árnyék,
Mi lesz, ha majd betellett az időm!
Magad leszel, talán mikor karomra
Legégetőbb, nagy szükséged leszen,
Talán mikor rögös úton botolva
Megsérül lábad durva köveken.
Ó ha elesnél! ha az örvény nyilna
S belévesznél… tudom, hogy akkoron
Nem volna nyugodalmam lenn a sirba’,
Összerázkódnék hamvadó porom…
Hogy’ védjelek meg és mit adjak útra
Tenéked pajzsul, nyugtatót nekem?
Szegény vagyok, csak a jó Isten tudja,
Milyen szegény apád van, gyermekem.
Egy kincsem van, azt vettem drága véren,
Im átadom: sziveld és megfogadd,
Akkor bukás érhet, de soha szégyen,
S emelt fővel hordhadd bukásodat!
S a Gondviselés ha tán megtagadja,
Hogy férfiuvá nőni lássalak,
Nyugton halok, ha szived megfogadja
Ez egyetlenegy, szent tanácsomat:
Légy hű magadhoz! Mindig, mindenekben,
Ne szegd hited meg soha és sehol,
Maradj, ki voltál egy és rendületlen,
Tölgy, aki törhet, ám meg nem hajol!
Légy hű tiéidhez! Szegény családod
Ne szégyeld, sorsod ha magasba visz,
Mert higgyed el, sikered ugy lesz áldott
Ha egy maradsz mélyen s magasban is.
Ó a miéink – mondani is szégyen –
Készek apáikat tagadni meg,
S hogysem miattuk arcunk pirban égjen,
Messze kerülik jó szüléiket.
Emelkedjél! Szállj szédítő magasba,
Hagyj minket mélyen tenmagad alatt,
Apa fiának a példát mutassa
Te benned; környékezzen hódolat.
De aki szült, anyád mégse feledd el,
Hálás eléggé hozzá nem lehetsz,
Övezd őt gyöngéd, erős szerelmeddel,
Mint ő virraszt, hű gondjával övez.
Én vagyok az ő támasza, szerelme,
Mint ő nékem egyetlen mindenem…
De ha az én időm korán betelne,
S ő itt maradna árván, védtelen,
Te légy vigasza, mikor szive vérzik,
Törüld könnyét, ha sorsa keserű,
Öleld szeretve szerető testvérid,
Légy jó hozzájuk, mindörökre hű!
Légy hív honodhoz! Hitvány balitélet,
Gonosz irigység ne széditsen el,
Ha a silányok gúnykacajját féled,
Ha öntudatod büszkén nem emel,
Ha divatos jelszók megtántorítnak,
És elhagyod az oltárt nemtelen,
Mert ellenségink gúnyheveden hivtak:
Akkor a gúny jogos volt, gyermekem!
Légy hív hazádhoz! Melyért szive lángol,
Az eszményért te is hűn lelkesedj,
Mely örök fényként előtte világol,
Te is menj, érte ő ha tűzbe megy.
Hű a hivek közt, kész az áldozatra,
Kit sivár zaj, vak lárma nem zavar,
Nem, mert az az idők múló divatja,
De légy egész szívvel igaz magyar!
S légy hű hitedhez! Úgyis jönnek évek,
Mik megdöbbentik szegény szivedet,
Esztendői a kinos kétkedésnek,
Miket apád is általszenvedett.
Ha vesztes lennél eben a tusában,
Ha elhagynád apáidnak hitét!
Idő előtt, a végzetnél korábban,
Árúlásod éltünket tépi szét.
Nem, nem, fiam… forduljunk el e képtül!
Még élek, sorsod most még rajtam áll,
Kebledben az Úr szent temploma épül,
Mit szél le nem dönt, villám nem talál.
A sorsüldözte, hőn szerette népnek
Én is adok egy erős katonát,
És gyermekink, akik nyomunkba lépnek,
Még hűbben őrzik Urunk templomát.
Köszöntelek hát, fájdalom szülötte,
Viruljon végre jöttödön remény,
Álljon a jó ég őrjobbja fölötte
Súlyos napokban, válság idején.
S ha nem adatik látnám, kis fiacskám,
Hogy szárnyra kelsz: megnyugszom csöndesen,
Betöltém hivatásom, s az Úr aztán
Szolgáját elbocsátja kegyesen.
Kik itt maradnak, mind rád bízom őket,
Kiktől megválnom oly nehéz leszen.
Nem fognak látni mostoha időket,
Ha mostohává nem lesz gyermekem,
Ha megmaradsz, ki voltál, rendületlen
és megfogadtad szent intelmemet,
Ha hű voltál mindég és mindenekben,
Erős léssz, nagy léssz, mert az Úr veled!
Forrás: Pápai Hírlap Mutatványszám I. évf. 2. sz. Pápa,
1903. dec. 24.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése