„Ott lenn a völgyben encián, gyopár…
Ott lenn a völgyben nyíl a szigorrál,
Ciklámen illat száll felém…
S mire felér a hegytetőre –
Muskátli illat lesz belőle…
… Vagy álmodom csak én?...
. . . . . .
Orvos úr, érzem szivem verésén
Végső adóját kéri az élet.
Szabad mezőség habos vetésén
Végig örömmel – haj, sohse’ nézek!
Orvos úr – érzem – beharmatozza
Lelkemet sürü, fekete fátyol.
… Nyilik az égnek kék horizontja.
Ittasulok a menny sugarától…
Két kicsi gyermek gömbölyü karja
Összefonódik a vállaimon…
Édes anyámnak dajkai dalja
Végig muzsikál az álmaimon…
Orvos úr – érzem – nedves ajakkal
Hozzám tapad az asszony, az édes…
S én oda hullok halk borulattal
Szerető lelke hű melegéhez…
. . . . . .
Ott lenn a völgyben encián, gyopár.
Ott lenn a völgyben nyíl a szigorrál.
Ciklámen illat száll felém…
S mire felér a hegytetőre –
Muskátli illat lesz belőle…
… Vagy álmodom csak én?”…
Hol a hegyeken örök hó ragyog,
Fényesebben, mint fönt a csillagok:
Kopár sziklák közt, kötözőhelyen,
- Hol a halálnak dús kalász terem –
Meghalt egy sápadt katona.
Ott lenn a völgyben, ahol sirja áll,
Ott lenn a völgyben nyíl a szigorrál.
Ciklámen illat száll a légbe…
S a kis kereszthez oda érve
A jó Istenke rája csókol…
S a túlvilági, tiszta csóktól
Muskátli illat lesz
belőle,
Hogy annak, aki ott lenn álmodik:
Könnyebb legyen a
szemfedője.
Forrás: Pápai Hírlap
XII. évf. 48. szám Pápa, 1915. november 27.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése