Már-már kihal a dal szivembül,
Csak olykor egy akkordja csendül
S álom gyanánt mosódik el.
Fölvisz magával a magasba,
Magasztosít egy pillanatra,
De ismét a föld elteper.
Az élet harcza foly keményen,
Kiveszem én is benne részem,
De szivem gyenge, csak szeret.
S talán elnyomnak, összetörnek,
Ha az ész ott nem állna őrnek
S ismét egész lesz a keret.
A tudománynak összes titka,
Hogy az ajtó nincsen kinyitva,
Melyen belátna a szemünk.
Villany, delej művel csodákat,
Régi erőt új képbe’ láttat
S mi nyomorunknak örülünk.
Kétségek, vágyak, szenvedélyek
Pusztítanak, mint lassu méreg,
Segélyért nyujtom két kezem.
Az ember szív oly gyönge, vétkes,
Mást akar és másképen érez
S az embertárs – az idegen!
Rapszódia az egész élet…
Mindig ritkábbá vál’ az ének,
Míg végre dal, élet kifogy.
A léleknek nincs több virága,
Csak a hit,
melynek szivárványa
Felhők közöl kimosolyog.
Forrás: Váczi Közlöny XVI. évf. 4. sz. Vácz, 1894. január
28.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése