Sárgán, fáradtan zörög a levél,
Vadul hajszolja azt a téli szél,
Egy-egy bokor tövében megpihen
És fut tovább, mint üzött idegen.
Egy fájó érzés üldöz engem is,
Meg sem pihentem, már is ujra visz,
Elszáradt, fonnyadt bennem a remény,
Homályossá lett a zománcz, a fény.
Lecsüggedt fejjel, nem járt útakon
Igy visz magával kínzó bánatom,
Fölemelem a sárgult levelet
S reá szememből forró köny pereg.
Idegen itt, annyi sziv szeret,
Mert nem találok rokon lelkeket,
A sok ember közt én csak egyedül,
Jövőm iránt csüggedt, hitetlenül.
De ott remeg im’ egy kicsiny madár,
Élelmet enyhet sehol nem talál,
Mégis hogy félti azt az életet,
Mégis remél, hogy jő a kikelet…
Megszégyenülve sietek tovább –
Mért ne innám ki én is a pohárt,
Melyet nekem nyújt a Gondviselet,
Bár nincs lelkemre többé kikelet!
Forrás: Váczi Közlöny
XVI. évf. 2. sz. Vácz, 1894. január 14.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése