Volt egyszer egy szép szőke lányka,
Piros rózsa volt az ajka,
Alakja karcsú, mint a pálma,
S nádlengés a mozdulatja.
Szeméből égi fény sugárzott,
A lelke tiszta, mint a nap,
Hajával szellők ujja játszott,
Hozzá hasonló nincs manap.
S a lányt egy ifju megszerette,
Föllángolt a szive érte,
Nevét susogta minden este
És a reggel ébren érte.
Amerre járt, amerre nézett:
Előtte látta szüntelen,
S midőn az álma semmivé lett:
Zokogva sírt, keservesen.
Halványodott az ifju arca,
Gyötörte bú és fájdalom,
Míg félig élve, félig halva,
Így szólt a lányhoz egy napon:
„Szeretlek tündérszép világom,
Szeretlek lányka tégedet,
Terólad mond mesét az álmom,
Hozzád röpít a képzelet.
Mióta lelked rabja lettem,
Azóta nyugtom nem lelem,
Borús, felhős az ég felettem,
Egy napsugárt óh adj nekem.
Világosítsd be éjszakámat,
Te légy a nap fejem felett,
Éleszd fel ujra rózsafámat
S varázsold nyárrá a telet.”
„Ne mond tovább – így szólt a lányka –
Szeretném nékem nem szabad,
Az én szivemnek jég a lángja,
Hiába hát minden
szavad.
Tanítsd a szíved mást szeretni,
Ki téged is majd megszeret,
Siess az elsőt elfeledni,
Kinek szeretni nem lehet.”
S az i fju ment, ment, szótlan elment,
Az ifju nincsen már sehol,
Az eldobott szív ott pihen lent,
Ahol az ajka sem dalol…
… S a szép leánykán meg se látszik,
Pirosló rózsa most is ajka,
Hajával szellők ujja játszik,
S a régi minden mozdulatja.
Forrás: Pápai Hírlap I.
évf. 19. sz. Pápa, 1904. máj. 7.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése