Ejnye,
ejnye, Török Gerő bátyám uram, mit kell kelmedről hallanom? – Hogy kiadta a
döbrősi öregharang kötelét, azt akit olyan (…) a vásott diákpajtásaimmal -, de
(…) óta, mióta az eklézsia bizalmából (…) kelmed gondozása alatt áll, hiába
(…), semmirekellő oskolás gyerek – úgy a vasárnap délelőtti beharangozáskor;
hát még ha valakinek az utolsót csöndítette.
-
No, no, gyerekek – mindjárt hátul kötöm a sarkatokat! – kongassátok csak azt a
kisebbiket; ide ember köll, ebből nem értetek – mondta ki állhatatos
következetességgel mindig a sentenciát, ami ellen, tudtuk, nincs apelláta.
És
nem elég, hogy most egyszerre olyan könnyen kiadta, hanem egyenest azért adta
ki, hogy mindjárt először is saját maga fölött kongassanak véle hármat… Na már,
Gergő bácsi, tisztelet, becsület, de ez nem volt okos cselekedet kegyelmedtől.
Ebadta!
– aki Isaszegnél majdhogy elfogott két német generálist, Majland és Pádova közt
meg sajátkezűleg három taliánt akasztott föl egy pomeráncsfára… annak mégsem
kellett volna azelőtt a zörgős csontú „fölmarsal” előtt ilyen hirtelen
kapitulálnia! Hát nem érezte, hogy megest puskaporszag van a levegőben?
…
De iszen leckéztethetem én jó Török Gergőt, ha már hármat kondította ősz feje
fölött, ha elbúcsúztatta a tiszteletes, amint hogy tegnapelőtt délután négy
órakor meg is cselekedte és ha már elsiratta… no, ezt legfölebb a csípős északi
szél tette meg, amely – a Bakonyból jövet, éppen akkor vette útját a döbrősi
temetőn keresztül.
Pedig
valakinek de meg kellett volna siratnia a vén harangozót…
Török
Erzsi kisasszony, te vagy az a valaki. Neked kellett volna megsiratnod a vén
harangozót.
Ott
kellett volna keservesen zokognod a döbrősi kis temetőben tegnapelőtt délután
négy órakor, mikor a fagyos nehéz, göröngyök döbörögve szakadtak a koporsójára…
Mert tudod-e, ki fekszik abban a koporsóban?
Az
édes apád fekszik ott, Erzsi; a j édes apád, aki – emlékszel? – mikor már a
libaterelgetésből kinőttél, hogy az orcád szép fehér bőrét meg ne pirítsa a
nyári nap heve s a gyönge kis kacsóidat föl ne törje a kapa meg a sarló nyele:
eljáratott a kis púpos Kégli szabó feleségéhez, hogy ott megtanulj varrni s
amikor megtanultál, akkor a keserves verejtékkel összekuporgatott pénzből
masinát is vett neked.
Az
édesapádat temették tegnapelőtt, Erzsi kisasszony; a szegény becsületes
édesapádat, aki, mikor Kégliék felköltöztek Budapestre és váltig biztattak,
hogy ott lehet ám még csak tenger pénzt keresni: hát akkor téged is felküldött
velük, meg a varrómasinádat is. Még úgy vitte el szegény öreg a hátán az
állomásig a fene nehéz gépet és csak arra kért szépen, hogy azután jól viseld
magad és meg ne feledkezzél őróla.
Míg
a masinádra szükséged volt, addig engedelmeskedtél is kérésének: csakhogy arra
nem sokáig volt szükséged. Az ilyen fitos orrú, babaarcú kis lányoknak, itt
Pesten, nem kell éppen reggeltől estig a varrógép előtt görnyedniök, ha nem
akarnak, és neked nagyon gyönge volt az akaratod. Igen jókor is jöttél: tavaly
májusban különösen nagy volt a kelete itt az élővilágnak.
S
te, Erzsi, mi tagadás, gyönyörű virágszál voltál tizenhat éved érintetlen
üdeségével. Ha úgy alkonyatkor meglátom a körúton sudár termeted, most is azt
tartom – ami a külsődet illeti – különb vagy akárhány ünnepelt nagyságánál és
méltóságánál s becsületére válsz a virágos Balaton-partnak, amely termett. és
ha nem ismernélek, bizony én se mondanám soha, hogy a döbrősi vén harangozó
volt az édesapád.
Szegény
vén harangozó, elnéztem sokszor, milyen türelmesen robotolt odahaza egész
nyáron át, míg te itt ugyancsak víg napokat éltél. Reggeltől délig künn
dolgozott napszámban a mezőn, akkor, míg a többiek pihentek, beszaladt, elhúzta
a delet, estharangszóig megint túrta a rögöt. Ha biztatták, még bele is
melegedett néha-néha: hogy – mint is volt negyvennyolcban, meg Taliánországban,
Pádova és Májland között, abban a bizonyos pomeráncsfa-erdőben…
Csak
akkor komorodott el hirtelen, ha valaki gonosz incselkedéssel rólad ejtett
szót, Erzsi. Ilyen formán:
-
Hallom, Gergő bácsi, nagy módba van az Örzse ott fönn Pesten.
-
Segítse az Isten még nagyobba; megérdemli a lelkem.
-
Az ám, hanem a Gergye Pál pallér fia, s Gyuri, azt írta, hogy afféle…
-
No, nó… hm!... köhintett ilyenkor közbe az édesapád és még egy történet jutott
eszébe a májlandi templomtorony aranygombjáról vagy miről… De azt mégsem hitte
ám el az ő becsületes, tiszta lelke, amit a Gergye Gyuri írt rólad.
Mikor
az estvéli három verset is elhúzta, amint dukált – Atyának, Fiúnak és
Szentlélek Istennek – hát akkor szépen hazaballagott, kiült a nagy
körtefa-tuskóra, míg enyhék voltak az esték, rágyújtott s ott várta, rossz
lány, a leveledet, amelyben – szinte látta – az lesz majd megírva, bocsásson
meg édesapám, nagyon beteg voltam, azért késett ilyen sokáig az írásom. Ahogy
az idő télre fordult, akkor meg már egy kis pénzt is várt, mert nagyon hideg
volt a szobája és jót tett volna a heptikás mellének egy-egy darabka friss
szalonna reggel, a sült krumpli mellé…
A
minap azután megunta a várakozást…
*
Tudom
a szándékodat Török Erzsi.
Úgy
tervezed, hogy majd amikor szépen kitavaszodik és virágba borul a kis döbrősi
temet: ellátogatsz haza és koszorút teszel arra az elhagyott sírra, talán szép
márványemléket is emeltetsz fölibe, amilyen nincs az egész szegény döbrősi
temetőben.
Ne
tedd! A zöldellő határ tiszta fuvalma haragosan beletalál kapni a selyemruhád
fodrába és suhogását meghallja odalent a vén harangozó…
Forrás: Pápai Hírlap Mutatványszám I. évf.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése