Pipáját szeleli, dolmányán szöszmötöl,
perel a halállal vén Kovács Dömötör:
- „Imitt kopácsolnak, amott kopácsolnak,
talán már magamnak koporsót ácsolnak”
Vigasztalja menye, ipát igen szánja,
ültetné melegre, bújtatná az ágyba.
Mentegeti magát: „Hagy, lányom, ha mondom!
Nincs bajom énnekem, vénség bántja csontom!
Hanem az mi dolog, miért kopácsolnak…?”
Sikkant a menyecske: - „Új szerhát ácsolnak.”
Pipáját szeleli, dolmányán szöszmötöl,
vidul, vidámkodik vén Kovás Dömötör.
Rászól a menyére: - „Na, csak ne sajnálkozz!
Vezess az udvarra, oda a padkához…!”
Vezeti, vezeti, aprókat lépeget,
oda a padkához, ott van a ház megett.
Háromszor megpihen, mire odaérne,
mikor épp leülne, hasít csontja, térde.
Nem bánja, elnézi, hogyan kopáscolnak,
jó szomszédok, ácsok új szerhát ácsolnak.
Nézi a vén ember, őt meg a bágyadt nap,
mellette lábánál tyúkocska kapargat.
Míg fenn kopácsolnak, zacskóján szöszmötöl,
s rágyújt a pipára vén Kovács Dömötör.
Eltervezte szépen, magáét megmondja,
téli takarmányra ne legyen majd gondja,
s alighogy elkezdi, ugrik Csüke Márton:
- „Mit beszélsz, te juhász, nincs haszon a nyájból!
A fene bánja már -, telel ahogy telel,
adjuk el a birkát, akkor juhász se kell…!”
Törött, zúzott volna, belebújt az ördög,
hogy meg ne öklözze, szótlan eldübörgött
Csak most vette elő vallató jobb eszét,
csak most érti, miért volt a bolond beszéd.
Akinek nem gondja, hogy a nyáj mint telel,
annak nemcsak a nyáj, szövetkezet se kell.
Béget még a bárány, neszel még az akol,
a kútnál megfáradt, rossz csacsi abrakol.
Míg az éhét, mohó szomjuságát oltja,
gazdája fölbámul a bujdosó holdra,
s szól a pulijának, vagy csak úgy magának:
- „Farkas jár közelben, védjük meg a nyájat…!”
Forrás: Irodalmi Szemle
– A Szlovákiai Írók Szövetségének irodalmi folyóirata 1958. 1. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése