Köveskuti Jenő (1865-1935): Kisasszony-tó

Lassan permetezett a köd a pálfai országúton. Az éji csöndöt most kezdte felváltani a nappali zaj, távolról a hajnali harangszó alig bírt áthatolni a vízpárás légen. A közeli faluból a pásztor kürtje, ostorpattogása hallatszott. Az útszéli erdő haragosan visszhangozta szekerünk zakatolását.

Késő ősz volt.

Száraz avar, elfagyott növényzet az útfélen, az erdő szélén pedig a kökényt megcsípte a dér. Egy-egy sárga levél zörögve csapódott szekerünkhez, melyet egyik kerékvájta gödörből a másikba zökkenve, lassan vont két gebe.

A szekéren ketten ültünk: én és az öreg Mihály, a kocsis. Én elmerültem a bús tájkép szemléletébe, s lelkemet fájó hatással illette a közelben folydogáló Siónak halk susogása. Mihály ezalatt szűrébe húzódva, egykedvűen pecegette az apró merkókat: gyí te Csillár, gyí te Tündér. Azok mindegyik csapásra meg-megrántották szekerünket, s mindannyiszor felébresztették ébrenálmaimból.

A köd lassankint oszladozni kezdett, s az erdő egyenes útján végignézve, látni lehetett távol a pálfai templom tornyát. Szekerünk mind lassabban haladt. A lovak huzamosb ideig nem érezvén gazdájuk ostorát, egyszer csak megálltak.

- Hej, Mihály! áll a szekér.

Mihály mormogva dörzsölte szemeit, néhányat csapván a lustábbik gebére, leszállt a szekérről, s a gyeplőt az első saroglyához csavarva, maga lomha léptekkel haladt a szekér mellett, hogy újra el ne aludjék. Majd elővette makra pipáját, s erős cserebi dohányt kezdett szipákolni, miközben folyton pecegette a lustábbik gebét.

Kiértünk az erdőből. Az út szélén, közel a Sióhoz egy kerek tó volt. Szélén sárga bokrok nyújtogatták kopasz ágaikat a vízbe, beljebb egy régi, korhadt fűz csak derékon felül látszott ki.

Mihály az út ellenkező oldalára nézett s egy régi szomorú nótát kezdett dudorászni.

- Mély-e ez a tó, Mihály?

- Gyermekkoromban sokszor fürödtem a szélében, a közepe nagyon mély.

- Hogy nevezik ezt a tavat?

- Huszonöt esztendő óta Kisasszony-tónak.

- Mihály, e tónak valami története van!

- Van biz’ ennek, uram. Valahányszor erre megyek, mindig arra nézek az öreg-székelyi hegyek felé, hogy ne lássam ezt a tavat.

- Mondja kend el nekem azt a történetet!

- Nagyon régen történt az, uram.

- Annál jobb.

- Aztán, nagyon szomorú.

- Mindegy.

- Csillag, Tündér, gyi te! Hm, hm. Olyan surgyánka legény voltam abban az időben, mint a Gergely fiam, aki a múltkor az urat Ozorára vitte, mikor az öreg mesterünkhez szolgálatba álltam, ez előtt úgy harminc esztendővel. Jó gazdám volt, áldja meg az Isten még haló porában is. szerette az egész községünk. Mikor meghalt, sírdogált érte a városnak apraja, nagyja, s a temetőbe vezető széles utcán egészen végigfolyt a nagy sokaság, mikor temették. Nem is hallottunk azóta olyan szép búcsúztatót, mint amilyeneket ő mondott. Nagyon szép egy teremtés volt a lánya, messze vidékről voltak kérői: mester, jegyző, uraság, még szolgabíró is. Sokan jártak hozzá… Csillár, Tündér… de mégis legsűrűbben járt a házhoz a némedi uraság, a Kölesdy Gábor, akit vörös hajáról és szakálláról csak vörös Gábornak híttak a vidéken, - meg a gyönki főbíró. A gyönki főbírót tartották abban az időben a legszebb úri legénynek a vidéken. Hát illett is, uram, hogy a legszebb legény jár a legszebb leányhoz! El is jött az úgy hetenkint s olykor két napig is Simontornyán mulatott. Ilyenkor én vittem haza a gazdám parancsából. Az úton elbeszélgettünk, mert hát nem volt kevély a gyönki főbíró.

- Mihály! – szokta kérdezgetni -, mikor volt itt utoljára a vörös Gábor uraság?

- Nem volt az itt, mondok, mert mióta a tekintetes uram sűrűbben jár a házhoz, hát színét sem láttam Simontornyán.

Már rebesgették is a városban, hogy mikor lesz a kézfogója a szerelmes párnak. Tavasszal jött először hozzánk a főbíró s őszre kelve, úgy gondolom, már ki volt tűzve a kézfogó napja. Örült az esetnek az egész város, nem volt irigyük – amint pedig szokott ilyenkor lenni -, sem a lánynak, sem a legénynek, csak a vörös Gábor, akit a jó Isten büntessen meg még a másvilágon is! Mert, hogy az az ember, mióta utólszor volt a házunknál s bosszúsan távozott, nem jót forralt a fejében, azt én előre sejtettem.

Ilyen késő őszre jár az idő akkor is, mikor az erdőmester úr nagy vadászatot tartott a kis-székelyi sűrűben. Hivatalos volt arra az egész környék úri közönsége, a simontornyai, a gyönki urak, meg a vörös Gábor uraság is. A vörös Gábor nagyon bosszús volt a gyönki főbíróra. Valami okért keményen össze is szólalkozott vele; ráfogta, hogy elszalasztotta a vadat. Amint mondják, nagyon összezörrentek, amire úgy határoztak a többi urak, hogy ki kellett állaniok egymás golyójának. Ott lőttek egymásra, amint abban az időben vadászoknál divatozott, puskából, a vadkerti vágás szélén, ahol az út Öreg-székely felé kanyarodik. És a jó Isten úgy akarta, hogy a vörös Gábor jobban célozzon, mert szíven lőtte a gyönki főbírót. Így beszélte el nekem még aznap éjjel a testvéröcsém, aki tudott az esetről, mert ott volt a hajtók között.

Másnap nagyon jókedve volt a mi kisasszonyunknak. Kora reggeltől dalolt, s csak úgy hangzott a ház azoktól a szépséges daloktól, amilyeneket azóta se hallottam többet.

A nap bágyadtan kelt fel, s szomorú, de szép őszi napra ébredtünk. Lanyha déli szellő áthozta a hegyeken a kis-székelyi harangok szavát. A gyönki főbírót harangozták ki.

Csak járkáltam az udvaron és nem készült a kezemben a munka. Nagyon nyomta valami a szívemet. Odamentem az ablakhoz, szépen beköszöntöttem rajta, aztán mondtam:

- Be jó kedve van a kisasszonynak!

- A bizony Mihály, én nem tudom, miért?  bizonyosan valami rosszat érzek.

- Alighanem, mondok, mert a kis-székelyi harangok nagyon szomorúan szólnak.

- Az ám, felelt ő, ugyan kire harangoztatnak?

- Hát bizony a gyönki főbíró urat harangozzák ki, mert tegnap agyonlőtte a vörös Gábor a székelyi vadászaton.

Hanem uram, azt már én el nem tudom mondani, amit ezután láttam. Csak az üldöz egész életemben, valahányszor erre a szomorú esetre gondolok, hogy miért kellett azt a hírt éntőlem megtudnia annak a leánynak… Még nem kanyarodott le a nap nyugat felé, mikor megérkezett a posta, amely ezután biztos hírt hozott az esetről.

Ettől fogva a mi kisasszonyunk nem vetette le fekete ruháját halálos holtáig. Sokszor elnéztem szép halovány orcáját, amely minden nap bánatosabb, hervadóbb lett, amiből jó előre láttam én, hogy nem jó vége lesz a dolognak.

Sohase felejtem el, uram, amint a következő nyáron, egy délután, mint afféle szolgagyerek, a félszer körül totoztam-motoztam, hát egyszer csak lélekszakadtából szalad be a kapun a hosszú molnárlegény – csak úgy hítták az istenadtát, mert olyan nyurga legény volt, s abban a patakmalomban őrletett, melynek ide is látszik a födele – azután odakiált hozzám:

- Hát csak be kell azokat a lovakat fogni, Miska, de tüstént!

- Aztán minek?

- Hát, a kisasszonyért, mert beleölte magát a Bodony tóba.

- Teremtő Isten, légy velünk!

Kiszalad a mesterné asszony, meg az öreg mester – az Isten áldja meg -, hát csak megered a könnye mind a kettőnek. Én meg azalatt befogom a lovakat, egy öl szalmát teszek a kocsira, aztán hajtok ki egyenest. Hát, uram fia! azalatt ki is nyújtóztatták a parton. Ott sírdogált mellette a cselédleány, a Vékony András felesége, ha ismeri az úr, meg egy csapat asszony. Fölemeltem a kocsira szegényt, ezek meg mind fölszedelődztek az oldalakra, s ki az orcáját, ki a haját simogatta. Mire beértünk a faluba, annyi nép kísérte a kocsit, mintha csak processziót jártunk volna. Ez történt huszonöt esztendővel ezelőtt ezen a helyen. Sohasem felejtem el ezt a szomorú esetet uram. Ettől fogva híjják ezt a tavat Kisasszony-tónak…

… Eközben kiértünk a tisztásra. A jobbfelőli bokrok is elmaradtak, előttünk a Sárvíz széles völgye gyér fűzfáival, megtisztult a sűrű ködtől. Jobbról, az öreg székelyi hegyek felől csípős szél fújt le a völgybe. Mihály, ostornyelét hóna alá fogva kezeit dörzsölte, s keszkenőjével szemeit, arcát törülgette.

 - Hideg szél fúj innen a hegyekről, uram; az ember szemeiből szinte kifacsarja a könnyeket…

Forrás: Pápai Hírlap I. évf. 2. sz. Pápa, 1904. jan. 9.