Öt tavasz múlt. Botlott
lábam minden kőbe.
Öt tavaszon nőtt a
fű a temetőbe...
Öt nyaram vetése
kalász nélkül hullott,
öt ősz aranyága
gyümölcs nélkül húzott.
Öt tél úgy szaladt e,
hó szállt a nyomába:
léptemet azóta
senkisem vigyázta.
Lantom nem pengetett
szerelmes éneket,
csak munkába törtem
napot és éveket.
Hogyha jóság intett,
kételkedve néztem:
köddé vált a jóság,
amíg egyet léptem.
Váram építettem
sziklára és köre!
...A fű meg csak nőtt, nőtt
kint a temetőbe.
Ha vágy keresett, vagy
tűz lobogott értem,
mélyét égből-néző
szerelméhez mértem.
Le is hullt a szirma
mindenik virágnak,
ami ágak bogán
én érettem támadt.
El is tört a szárnya
mindenik madárnak,
amíg én érettem
verdeste a bánat.
Ami piros mosoly,
mint a pipacs lángja:
elrepült a széllel,
nem néztem utána.
Leültem pihenni
egy útszéli kőre...
Öt tavasz múlt... nőtt a
fű a temetőbe.
Ami fényt az öröm
sugarazott széjjel,
azt is szállni hagytam,
mint a holdat éjjel.
Úgy jártam utamat,
mint fecske a tengert:
parttalan végtelen
partra vonni nem mert.
Nem volt az életem
dús öröm, csak árnyék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése