Erdős Renée: Szent György lovag

Ponor Endre, mikor az állam megvásárolta a nagy Szent György képét: elment kóborolni Erdélybe.

A havasok alján, a kis móc-falvak között járt, ahol a vázlatkönyvét telerajzolta sudár nyírfákkal, vadbokrokkal s a magas tetejű vályogkunyhókkal, amik alatt a szegény emberek alázatos és jámbor életet éltek, egyazon levegőt szíván a tehenükkel vagy a sertésükkel.

Nagy volt itt az emberi szegénység és hatalmas, pompával teli a természet.

Ponor, a piktor látott oláh asszonyokat, fiatalokat, akiknek az ingvállától keresztül futott a hátán a hideg. Magában azt gondolta:

- Az asszonyon látszik meg legjobban a szegénység. Rajta a legszomorúbb. Őt veri a legkegyetlenebbül. Minden asszonynak pénzt adnék, ha volna, hogy tiszta és takaros lehessen.

Egy délelőtt, az erdőkben járva, a fenyvesek között talált egy ütött-kopott keresztet, amely előtt valami furcsa gombolyag hempergett a fűben. Nem lehetett tudni micsoda, mert a feje nem látszott. De énekelt különös, kedves madárhangon, tehát bizonyos, hogy asszonyféle volt.

A piktor odament és megnézte.

Először csak két tágra nyílt, ijedt szemet látott, ami körül nagy, fekete hajfelhő rendetlenül libegett.

Aztán látott egy csodálatos, nedves gyermekszájat, ami nyitva volt a meglepetéstől.

A többi csupa erdei virág volt, sárga, kék, fehér, piros. És vad puszpáng és fiatal gallyak.

A festő kinyújtotta kezét a csodálatos jelenség felé, amire a kis gombolyag el akart szaladni.

- Maradj csak! – kérte. – Hadd nézzelek meg!

Tizennégy éves leány volt. Elhanyagolt, piszkos és sovány.

A festő végignézte a fejétől a bocskoráig, amiben a finom kis lábi szinte lötyögtek. De ami hely maradt ott, az is ki volt tömve fűvel és virággal.

A festő majd hogy el nem szédült a gyönyörűségtől.

- Mért van rajtad ennyi virág? – kérdezte a leánytól.

- Mert ma vasárnap van – felelte az félénken. – És én idejöttem imádkozni.

A festő szemei tündököltek. Oly természetesnek találta ezt a választ, hogy fel sem vetődött elméjében az a kérdés, hogy a kis vadóc mért nem mosakodott meg inkább az ünnep tiszteletére?

- Hol laktok? – kérdezte.

A leány a magas tetejű vályograkások egyikére mutatott, ami meglapult a sziklás hegyoldalban.

- A szüleid élnek?

- Meghaltak régen. Betegek voltak. Az öregasszony él csak.

Bizonyosan a nagyanyja – gondolta magában a festő. Aztán odafordult a leányhoz.

- Gyere, vezess hozzá. Meg akarom látogatni.

Kézen fogta a leányt, aki mindenáron előre akart szaladni és beszélgetett vele.

- Voltál-e már a városban? – kérdezte.

- Nem voltam – felelte a leány.

- Szeretnél odamenni?

- Az öregasszony nem enged.

- Hátha én elvinnélek magammal? Eljönnél?

A leány elnevette magát.

Mintha csak azt ígérték volna neki, hogy leszakítnak számára a kék égből egy darabot, hogy abból magának ruhát csináljon. Tudta, hogy ez lehetetlenség.

Ezenközben hazaértek.

A festő nagy nehezen megérttette az öregasszonnyal, hogy semmi rossz szándéka nincs. Magával viszi a leányt, hogy képeket fessen róla. Szűz Máriákat és angyalokat. S ezért hagy az öregasszonynak sok papírpénzt, amivel az azt tehet, amit akar.

Az öregasszony homlokán a hideg verejték ütött ki a pénz láttára, és nem tudta, mitévő legyen.

A leány az alku alatt csendesen ült egy láda tetején és közömbös egykedvűséggel nézte az idegen úr hosszú szőke haját, mintha az egész dolog reá tartoznék legkevésbé.

Az öregasszony már a kezében tartotta a pénzt, sőt szerette volna a kendője alá hamar begyűrni, de még tétovázott.

- Nem bántod őt domnule, ugye? Látod, még csaknem gyerek.

A festő az ég felé mutatott, mintha esküt mondana.

- Úgy vigyázok rá, mint a testvéremre. Nem lesz más dolga, csak beleülni egy karosszékbe és ülni nyugodtan. Én szép ruhákat varratok neki és abban járatom. A télen eljöhetsz és meglátogathatod. Útiköltséget majd küldök.

Ez valamennyire megnyugtatta a vénasszonyt.

Mentem rámordult a leányra, hogy mért nem hozza rendbe a haját, mit ácsorog tétlen? Mért nem köt kötényt magára. Mit gondol majd ez az úr, hogy milyen lusta és haszontalan teremtés.

- Szolgálónak mész, tudod – beszélt hozzá gyors, rikácsoló beszéddel. Szép szobákat fogsz takarítani és nagy házban lakol. A télen majd eljövök és megnézem, hogy viseled magad.

Ezenközben már kötözte is a kis batyuját a leánynak, aki meg sem mozdult, hogy segítsen neki. Egy nagy virágos kendőt, ami az öregasszonyé volt s amire már régen áhítozott: lopva kihúzott a ládából és a háta mögé dugta, hogy magával vigye. Míg az öregasszony valamiért kiszaladt a konyhába: hamar a batyuba rejtette. Ezzel készen volt az útra.

Egy kihulló könny nélkül ment el hazulról. Útközben a vasútig még egy csomó virágot szedett, amit a csöpp kezével szorosan tartott még a vasúti kocsiban is.

*

Eleinte éjjel sokat sírt.

A kecskére gondolt, ami otthon maradt és reggelente hiányzott neki a pásztor-tülkölés, ami föl szokta ébreszteni.

Később beleszokott a helyzetbe. Mert rákényszerítették. megtanult magyarul, de azért néhány szót, mint például „isten” és „kenyér” állhatatosan oláhul mondott.

A festő jól bánt vele, csak sokat zaklatta könyvekkel, amikről azt akarta, hogy ő olvassa.

Ez nem volt ínyére.

Ülni szeretett. Ha beburkolták fehér vagy halványkék selyembe, a lelke ujjongott a boldogságtól. Ilyenkor a gazdáját is jobban szerette, mint máskor, amikor leckéket adott fel neki.

Ha pedig levetkőztették: azt se bánta. Egy nagy tükröt állítottak fel vele szemben, abban nézegette magát és mikor a festő munka közben néha azt mondta neki: „gyönyörű vagy”, azt olyan természetesnek találta, hogy meg se mukkant rá. Maradt a rendes beállításban, egy arcizma se rezdült a dicsérettől, ami akkor már úgy hangzott, mint a szerelmi vallomás.

Karácsonyra megérkezett az öregasszony és nagyokat örült rajta, hogy az unokája úgy megnőtt, megszépült.

- Kisasszony vagy – mondta neki -, adj hálát az istennek. És szeresd az urat.

Ez utóbbi intelem fölösleges volt. A kis oláh leány szemében a festő az isten fölött jóval magasabban állott.

Hogyisne.

Az isten nem tudott róla olyan gyönyörű képeket festeni, mint ő. Sem olyan szép ruhákat csináltatni neki. Színházba sem viszi és édességekkel sem kényezteti. Ellenben igaz, hogy azt sem kívánja tőle, hogy könyveket olvasson, amiket megérteni oly nehéz, oly nehéz, hogy inkább hazamenne a vályogkunyhóba, a kecskéhez és fölvenné a régi rongyos ruháit, csakhogy azoktól megszabaduljon. Mégis bizonyos büszkeséggel vezette el az öregasszonyt a tárlatra és megmutatta neki a kiállított képét.

- Ezt úgy hívják, hogy Psyche – magyarázta a vénasszonynak.

Az szörnyülködve csapta össze a kezét.

- Hát az mit jelent?

- Nem tudom. Tanítottak rá, de elfelejtettem. Csak azt tudom, hogy Psyche. Mert két éjjel folyton ezt a szót mondtam magamban.

- Aztán ez te vagy? Nincs teneked szárnyad!

- Azt csak úgy csináltak hozzá – magyarázta a leány és hirtelen elhúzta az öregasszonyt a képtől, mert elszégyellte magát előtte, hogy egészen ruhátlan.

*

A Psychét követték Ponor Endre többi alkotásai. Remekmunkák, amiknek hírével a külföldi sajtó is tele volt. Egyik dicsőséget a másik után aratta, aminek legbiztosabb jele az volt, hogy az ellenségei kezdtek felszaporodni. Magányosan, visszavonultan élt és dolgozott. Modellek nélkül, mert mindég csak a leányt festette.

Az pedig, mikor a művész egy-egy diadalhírrel meglepte őt: álmélkodva nézett rá. Nemigen értette, hogy lehet az ilyesminek örülni. Tanulatlan kis fej volt. Nem fogott rajta semmi oktatás, semmi nevelés.

Már tizenhat éves volt, mikor egyszer megkérdezte a festőtől:

- Mennyi pénzt kaptál ezért a képért, amit most megvettek?

A festőt meglepte ez a váratlan kérdés, de felelt rá őszintén, habozás nélkül.

- Húszezer forintot.

- És te ezt nem tudtad volna megfesteni nálam nélkül? – kérdezte újra, rövid gondolkozás után.

- Aligha – mondta a festő. – Ehhez a te fejed kellett. A te alakod, a te szemeid. Ez a kép nélküled sohasem született volna meg.

- És ha én elmennék tőled, akkor te nem lehetnél többé olyan híres ember, mint most vagy?

- Ha elmennél –

A festő elsápadt. Soha eszébe nem jutott, hogy ez a leány valaha elmehessen tőle. Annyira a magáénak tudta, a jogos tulajdonának, annyira nélkülözhetetlenné lett előtte, hogy lélegzeni sem tudott nélküle. Most megdöbbent.

Vajon miért bízott benne annyira?

Mert úgyszólván megvette, mint egy darab színes brokátot, mint egy különös csecsebecsét – pénzen. Mindazáltal szabad, és amelyik percben kedve van, elmehet tőle, hogy többé soha vissza se jöjjön. És mi lesz akkor vele és a témáival?

Mi lesz?

Az agyán hirtelen átlobbant egy gondolat. Először történt, hogy a leány pénzről beszélt előtte. Ő a tudta nélkül vett számára egy kis takarékkönyvet, amibe havonta 50 koronát fizetett. Jóformán csak annyit, amennyit egy jobbfajta cseléd is megszolgál.

Most vádolta magát a fukarságáért és azt gondolta, a leányt talán lekötheti, magánál tarthatja, ha sok pénzt kínál neki.

- Dula – mondta – (ez volt a leány becéző neve), akarod, hogy megosszam veled a pénzt, amit kaptam? Tízezer legyen a tied. Tízezer az enyém. És amikor te már nem akarsz nálam lenni, ez a pénz mind a tied lesz. És azoknak a képeknek árából is, amiket ezután fogok festeni rólad, adok neked. Akarod?

A leány a fejét csóválta.

- Nem. Hanem ha meg akarsz jutalmazni, küldd el a tanítónőt, aki ide jár. Nem akarok könyveket olvasni. Nem szeretek.

A festő az ölébe vette. Megcirógatta a hamvas, rózsaszínű arcát.

- És nem fogsz elhagyni engem soha? Itt maradsz nálam?

- Amíg el nem kergetsz – mondta a leány, és úgy nézett a férfiúra, mintha egy feszület előtt imádkozott volna térden.

*

- Én szerelmes vagyok beléd, Dula. Mit gondolsz? Nem jó volna, ha házastársak lennénk? – kérdezte egy napon a festő a leánytól.

- Amint akarod – felelte az csendesen és minden komédia nélkül, s a férfi a leány kigyúló asszonyiságát látva, azt gondolta magában:

- Most már bizonyos, hogy nem fog elhagyni. Most már örökre és egészen az enyém.

Ezenközben a leány falujából levél jött. A pópa írta, hogy az öregasszony meghalt, el is temették s hogy megmaradt pénzét (vagy háromszáz forintot) a templomnak hagyta, amiért is díszes eltakarításban volt része.

- Ez az a pénz – mondta a leány -, amit te érettem fizettél, ugye?

A férfi elpirult és hallgatott.

- Haragszol? – kérdezte a leány. – Nem akartalak megbántani. Boldog vagyok, hogy nálad lehetek és akkor is boldog volnék, ha eszedbe jutna, hogy pénzért eladj valaki másnak. Mert te vagy az isten, és amit te cselekszel, az jó.

- Gazember vagyok – mondta magában a festő. – Ez a leány, ez a tudatlan, szegény rabszolga engem megaláz.

Keresett egy módot, amellyel a leány egyre növekvő fensőségét valahogy fékezze saját maga előtt. Egyszerre megtalálta.

- Feleségül foglak venni – mondta a leánynak. - De nem így. Becsületesen. Az egész világ láttára. Elmegyünk a paphoz, a templomba. Jó lesz?

- Ahogy te akarod – mondta a leány. – Nekem mindegy.

*

És attól fogva, hogy ez a terv a fejébe szökött: újra elkezdte gyötörni a leányt a tanulással.

- Látod – mondta neki -, műveltnek kell lenned, hogy azokkal az emberekkel, akik hozzám jönnek, beszélgetni tudj. Hiszen te nagyon okos vagy. Énnekem a legokosabb a földön. De látod, a többi emberek mások. Azok engem elítélnek és kinevetnek, ha a feleségem nem hasonlít hozzájuk. Látod, az én kedvemért kell, hogy tanulj. Az én boldogságomért.

- Hát mi lesz akkor, ha a feleséged leszek igazán? Mi különbség lesz abban?

- Semmi, csak külsőségek. Hogy a fiúk, akik idejárnak, kezet csókolnak neked, ahelyett, hogy megcirógatnák az arcod. Hogy az úriasszonyok előre köszönnek, és hogy te velük egyenlő rangú léssz.

- De hisz ez semmi! – nevetett vidáman a leány. – Én nem akarom, hogy kezet csókoljanak nekem az emberek. Én mindent úgy akarok, ahogy most van. Ne is mondd többet, ne is mondd, hogy a feleséged legyek.

*

Csakhogy a festő nem nyugodott. Azt belátta, hogy tanítót nem tarthat a leány mellett, hát maga kezdte tanítgatni. Nem könyvekből, csak szóval. Úgyszólván lopva, munka és szórakozások közben.

Hanem a leányon nem fogott semmi. Buta volt, a szó szoros értelmében kulturképtelen. Mindent elfelejtett, amit egy órával előbb hallott. Nevet, évszámot, cselekményt. A festő sokszor elveszítette türelmét, dühbe borult, sőt egyszer magánkívül az idegességtől, rákiáltott a leányra, hogy az egész testében összerezzent.

- Nem akarsz – mondta neki -, örökre paraszt maradsz, ostoba.

A leány gyönyörű szemei megteltek könnyel és nem felelt.

Lehajtott fejjel ment ki a műteremből, leült egy szögletbe és maga elé nézett.

Nagyon fájt neki a dolog. Szégyellte az ostobaságát. Azt gondolta: legjobb volna, ha meghalna, mert elmenni innen nem tud, ha pedig marad, szenvedni kell és ami még rosszabb: szenvedést okozni a férfinak is.

A festő most már sokszor magára hagyta, azt gondolva, hogy ha magában van, kénytelen lesz gondolkodni és unalmában is elővesz egy könyvet. Ám amikor hazatért, a leányt ott találta a fehérneműs szekrény előtt ruhát rakosgatva, vagy harisnyákat javítva. Vagy a tükör előtt, istennői testén egy darab fátyollal, amint hozzá fordul mosolyogva és szól:

- Valami nagyon szépet találtam ki, amit megfesthetnél. Nézd!

És előre nyújtotta a fejét s két kecses karját fölemelve a jobb térdét kissé behajlítva, olyan volt, int a sűrűben gyíkok surranását leső nympha.

Honnan tudja ezeket a klasszikus pózokat – tűnődött magában a festő? Honnan vette? Hogyan jutott eszébe? És mért nem tudja a fejében tartani a legegyszerűbb dolgot? Azt, hogy ki volt az utolsó Árpád-házi király?

A leány nem panaszkodott, hogy egész délutánokat és estéket egyedül kell töltenie. Tudta, hogy éjszakára megérkezik a férfi és magához öleli s hogy reggel énekelve kelnek ki az ágyból, és munkához látnak. Óh, a munka, gyönyörűség volt ennek a vad, csodálatos lénynek. Úgyszólván ő vezette a festő ecsetjét, a szemeivel irányította a vonalak játékát a vásznon; a pompás testének minden pórusával szolgálatába állt a művészetnek, a művésznek.

Nem ismert tartózkodást, szemérmet, sőt fáradságot sem. Ha a tartása kissé bágyadt volt, ő maga megérezte, rászólt a társára, hogy hagyja abba, amíg megpihen. Ilyenkor ő uralkodott, ő parancsolt, ő volt a minden.

A festő egyszer azt is megtette, hogy hazajövet asszonyokról beszélt neki, akikkel együtt volt. Feldicsérte a szellemüket, az okosságukat, a modorukat és az ízlésüket. A leány másnap délelőtt magára zárta a szobája ajtaját és semmiféle könyörgésre ki nem jött.

- Menj ahhoz, aki neked annyira tetszik. Ő álljon neked. Fesd le az okosságát, a szellemét, a műveltségét, ha tudod.

Meg kellett engesztelni alázatosan, sokszor, míg végre előjött és megbocsátott.

- Soha ezt ne tedd – mondta a festőnek. – Soha, tudod, mert különben nagy baj lesz.

*

Hogy mit értett a „nagy baj” alatt, azt egyelőre maga sem tudta. Bizonyos azonban, hogy valami képtelen bosszú gondolata motoszkált a szűk kis agyában. Olyasmi, hogy a szíve elkezd fájni, úgy, hogy megreped és akkor meghal. Látta magát egy szép fehér koporsóban, körülötte égnek a gyertyák. A falujabeli pópa eljön hozzá imádkozni. A férfi pedig, aki úgy bántotta, aki hozzá oly igazságtalan volt, sírni fog, sírni hangosan és a nevét szólítja és a ravatal előtt térdepelve fog hozzá beszélni.

- Dula, kicsi Dulám! Soha többet, esküszöm: soha többet nem bántalak. Csak még egyszer ébredj fel, csak szólj hozzám! Csak meg ne halj. Csak maradj az enyém, kislányom.

Mialatt ezt a képet látta maga előtt, mialatt ezt gondolta, a könnyei hulltak és sírt ő maga a piktor helyett, és majdnem hangosan mondta:

- Csak meg ne halj! Csak még egyszer ébredj fel. Soha többet nem bántalak.

A festő egyszer rajtakapta ezen a titkos képzeletbeli gyászszertartáson és megütközve kérdezte tőle:

- Miket beszélsz magadban?

Elkacagta magát és kiszaladt a szobából. Az ajtón keresztül kiáltotta be a festőnek:

- Nem én beszéltem, hanem te.

És akárhogy faggatta őt a férfi: nem adott magyarázatot.

*

- Megyünk Párizsba – mondta egy napon a festő. – Tudod mi az? Egy város, ahol igazi képek és szobrok vannak. Egy város, ahol a Louvre van. Fogok neked csináltatni egy ruhát, olyan ruhát, amilyent már régóta szeretnék. És elviszlek Meudone-ba és megmutatlak Rodin-nak. És meglátod a Parc Monceaut és a Luxembourg múzeumot és kocsizni fogunk a Boisban.

A leány azt felelte rá:

- Igen.

A festő pedig tovább beszélt terveiről. Hova fognak menni. Hogy fognak dolgozni. Kiket fognak meglátogatni.

- Kell, hogy egy kicsit franciául tudj – mondta neki -, csak annyit, hogy ne kelljen úgy járnod-kelned, mint egy siketnémának.

A leány elsápadt az ijedtségtől. Megint tanulni! Mindég, mindég csak könyvekkel foglalkozni. Bíbelődni egy idegen nyelvvel, amit soha megtanulni nem fog.

A festő pedig már hozta is a szekrényből a francia nyelvtant és egy csomó könyvet, katalógust, amiből a leány kissé tájékozódhasson.

- Ha ezeket megtanulod – mondta neki -, akkor mire megyünk, egészen otthonos léssz és mindent tudsz, hogy hol van.

S még aznap fogadott egy francia kisasszonyt, akinek meghagyta, hogy tanítsa meg a leányt a legszükségesebb tudnivalókra.

A leány egy hónapig rendületlenül tanult. Úgyszólván éjjel-nappal. A festő ez idő alatt nem dolgozott. Lázas örömben járt-kelt, henyélt, előkészületeket tett az utazásra, terveket szőtt, álmodozott és napjában hússzor szerelmet vallott a leánynak.

- Ha téged Párizs meglát! Ha én téged ennek a bűvös városnak megmutatlak! Tulajdonképpen odavaló vagy. Ott van az igazi helyed. Akarod, hogy megéljenezzen az utca közönsége, mint Oterot és Lyane de Pougit? Hogy a kocsid után megforduljanak a finom arisztokrata asszonyok? Vagy akarsz velem elbújni Versailles-ben és ott remek munkákat csinálni? És sokat csókolózni? Mindent, amit akarsz, amihez kedved van én gyönyörűségem.

Magához vonta a leányt, elborította hízelgésekkel és nem vette észre, hogy annak az olajbarna arcáról eltűnt a gyönyörű pirosság s hogy az ajka szögletében tanyát vert egy csúnya, gonosz redő. Egy makacs ránc, mint sötét tanújele átvirrasztott, átsírt éjszakáknak, lappangó elkeseredésnek és tehetetlen nagy szomorúságnak.

*

Egyedül volt otthon és mint ilyenkor rendesen – sírt. A kis asztal, amely előtt ült: el volt borítva könyvekkel. De nem tudott olvasni. A betűk táncoltak, szikráztak, lángot vetettek égő szemei előtt. A feje fájt. Sápadt volt, és életében először úgy érezte, hogy beteg.

Az előszobaajtón csengettek. Kiszaladt ajtót nyitni. A festő egy barátja jött, egy különös, vad fekete fiú, akit a leány nem szeretett, mert mindig olyan metsző, okos és biztos pillantással nézte, mint bizonyos vadak a zsákmányukat, amely még nincs meg, de amire valamely ösztönüknél fogva föltétlenül számítnak. Jöhet egy óra, egy pillanat –

- Egyedül van? – kérdezte a leánytól.

- Egyedül.

- Mit csinál? Sír? Franciát tanul? És Szent György lovag? (Így nevezték Ponor Endrét barátai.)

- A városban van.

- És maga itthon? Hogy meri egyedül hagyni? Ha maga az én pajtásom volna: zár alatt tartanám. Magára csuknám az ajtót, érti? Nem engedném, hogy akárki bejöhessen.

A leány vállat vont és nem szólt.

- Ő nem félti magát. Persze! Szent György lovag nagyon elbizakodott. De magát csodálom, hogy kibírja vele! Nem unalmas egy kicsit? Egy szőke férfi, akinek szakálla van – Huh –

Elfintorította a száját és kezével megvetően legyintett.

A leány rábámult.

Nem értette az egész beszédet, csak azt érezte, hogy bántani akarják a férfit, aki neki ura és istene.

Felelni akart, valami nagyon erőset és határozottat, amivel amazt megvédje.

De nem volt már hozzá ideje.

A fiú leguggolt elébe a földre, és hirtelen megfogta a kezét.

- Tudom ám, hogy magából erőnek erejével, egy grande dameot akar csinálni. Hát ez nevetséges. Ezért megérdemelné, hogy a szép szakálla egy napon kihulljon az utolsó szálig. Magát így kell hagyni, ahogy van, szép virág, vad havasi virág. Aki magát másmilyennek szeretné látni, az magát nem bírja felfogni. Magát kitanítani annyi, int kifosztani az egyéni varázsából. És aki azt akarja, az vagy hóhér, vagy egy közönséges nagyfülű állat.

A leány mereven ült s a heves szóáradat alatt nem ért rá gondolkozni. Mégis valahogy jól esett neki, amit a fiú mondott. Akarata ellenére, a hangulatához szólt minden szó. A lelke eleven sebébe vágott.

Ez itt tudja, ő miért sír és miért szomorú. A másik észre se veszi.

- Magát így kell szeretni, ahogy van. Aki magát így nem szereti, annak magáról sejtelme sincs és az nem is érdemli meg.

A leány írni kezdett.

A férfi ráütött a kezére.

- Ne merjen pityogni. Halálos vétek a maga szemeivel. Inkább tegyen valami okosat. Valami nagyot és szépet. Valami jó bátrat.

- Mit? – kérdezte a leány.

- Hagyja itt, jöjjön el velem. Hozzám. Én nem vagyok olyan jó festő, mint Szent György úr, de magát én jobban meg tudom festeni, mint ő. Hát akar? Egy szavába kerül csak.

A leány gondolkozott. Eszébe jutott a nagy út, ami előtt áll. Az idegen ország, ahova mennie kell. Az óriás város, ahol az emberek más nyelven beszélnek, mint amilyet ő ért. Elképzelte a rengeteg múzeumokat, amiket végig kell járnia. A képtárakat, a színházakat, a nagy idegen tömeget. Majd szólnak hozzá és ő nem tud felelni. Bámul és zavart lesz. A társa pedig szégyenkezik miatta és ha egyedül maradnak, szemrehányásokat tesz neki és újból csak könyvekkel kínozza.

- Gyere hozzám – mondta a fiú, és fekete szemei csillogva tapadtak a leány remegő ajkára. Úgy foglak imádni, mint egy királynőt és ha akarod, visszaviszlek a hegyeid közé és leszek a kedvedért kecskepásztor magam és megesküszöm, hogy soha többé nyomtatott betűt nem olvasok.

A leány mosolygott.

- Hogyan beszélsz, te! – mondta, és hirtelen elpirult.

- Szeretlek. – mondta a fiú. – Gyere!

- Gyerünk – mondta a leány és kilépett a kedvese házából, úgy, mint hajdan a kis vályogkunyhóból az öregasszonytól, aki fölnevelte és gondozta. Ment könnytelen szemekkel és bánattalan szívvel.

Az előszobában egy sarokban nagy kínai váza állt, benne egy csomó pünkösdi rózsa. Azokat meglátta, magához vette és ment.

Ment. Vissza se nézett...

*

Éjszaka későn, mikor a festő hazaérkezett, üresen találta a házat.

Kereste a leányt minden szobában, nem hitte, hogy elmehetett hazulról, azt gondolta, csak tréfál vele, rá akar ijeszteni. Egyszerre valamelyik sarokból kiront és a nyakába ugrik.

De mikor már vagy húsz percig járt föl és alá egyre kiabálva a leánynevét, amire az választ nem adott: egyszerre félni kezdett, halálosan megrémülni.

Fölcsengette a cselédet.

Az nem tudott semmit.

Ő nem volt odahaza, bevásárolni volt s mire hazajött, már senkit sem talált a lakásban.

A festő homloka permetezni kezdett kicsi gyöngyöket, amiket a fejébe tóduló vérhullám megint felszárított.

Az első pillanatban összevacogott a foga az ijedtségtől. A másikban erőt vett magán, fölemelte a fejét és nyugodt, csak kissé reszkető hangon szólt, mintha valami kicsi dologról volna szó.

- Majd visszajön – reggel.

De amikor a reggel szót kimondta, annak az értelme hozzácsapódott az agyához, mint egy súlyos kődarab. Azt hitte, menten szétlocsantja.

Reggel. Ez a lány egy éjszakát tölt a házon kívül. Ki tudja hol és miképp, és mi volt az oka annak, hogy menekült? Hogy tőle futott, akihez a világon egyedül tartozott.

A festőt a lelkifurdalások egész özöne támadta meg e percben.

- Oka volt reá – gondolta magában -, mialatt sírt, őszintén és becsületesen, mint gyermekkora óta még egyetlenegyszer sem. – Ostoba voltam. Rosszul bántam vele. Kínoztam. Úrinőt akartam belőle nevelni. A magam hiúsága miatt gyötörtem, szidtam. El is hanyagoltam azonfelül. Itthon kellett ülnie, míg én künn jártam, az emberek közt. Szegény édes virágom, egyedül volt itthon magában és sírt, mialatt én a társaságban üres bókokat mondattam magamnak üres fejű emberek által és udvaroltam asszonyoknak, akik hogy kis cipője szalagját megoldják, ahhoz is kevesek. És most elment, megunta, belefáradt és elment, itt hagyott örökre és most már mi lesz velem?

A festő magamagát sajnálta e percben, az önző emberek nagy és vigasztalan fájdalmával.

Majd az jutott eszébe, hogy a leány tán hazament a falujába.

De hogyan, mikor összes holmü, kis pénze, ruhája, minden ott volt érintetlenül a helyén? Úgy, ahogy otthon ült, egy lompos kis kék ruhában, pénztelenül, nem mehetett ki a világba. Bizonyos, hogy a városban maradt. S ha igen, akkor reggelig meggondolja a dolgot, megbánja, amit tett és hazajön. Reggelre hazajön.

De ennek az éjszakának alig akart vége szakadni. Úgy felöltözve, ahogy volt, végigdőlt az ágyon és aludni akart. Dehogy lehetett. Talált az éjjeli szekrény fiókjában valami álomport, azt is bevette, de még csak el sem álmosodott tőle. A pirkadást leste. A nyitott ablaknál állt és nézett kifelé a műtermet körülövező kertbe. Azon kell keresztül jönnie, ha jön.

És jött. Még reggel öt óra sem volt. Az eső is esett. Sötét volt. Jött gyalog, és hajadonfővel és egy idegen kendővel a vállán.

A festő, amint megpillantotta, otthagyta az ablakot és rohant elébe.

A leány szinte úgy esett be az ajtón, sápadtan, görnyedten.

A szemein látszott, hogy ő sem aludt, hogy egész éjszaka sírt.

Támolyogva roskadt bele egy székbe és lehajtotta a fejét.

- Itt vagy! – mondta a festő és eszébe sem jutott, hogy szemrehányásokat tegyen a leánynak. Megfogta ind a két karjánál fogva, rázta, magához szorította, meg eleresztesse, miközben folyton ezt a két szót mondta:

- Itt vagy. Itt vagy.

- Igen – felelte az csöndesen. Visszajöttem.

- Mért mentél el? Hogy tudtál elmenni?

- Nem tudom. El kellett mennem. Nagyon sokat sírtam. Szenvedtem. Magam voltam. És elmentem.

- Ezt tudtad tenni? Velem? Éjszaka idején elmész?

- Nem temiattad – mondta zokogva a leány. A könyvek miatt Én tudom. Nem érdemlem meg a te jóságodat. Téged szeretlek. Nagyon szeretlek. De az a nagy város, ahova veled kellett volna mennem... És én ott ostoba lettem volna. A sok előkelő nép között. És te szégyellted volna magadat miattam, hogy én vagyok a feleséged. Erre gondoltam. És még másra is. Hogy nem vagyok tehozzád való. Aztán jött az a – csak a keresztnevét tudom – Pista -, a Pista. A te barátod, az a fekete. Annyi mindent beszélt össze-vissza. És hítt magához, és mondta:

- Szent György úr nagyobb festő, mint én, de én magát jobban meg tudom festeni. És fogta a kezem, itt, és elmentem hozzá.

- Szerencsétlen!

- Igen, elmentem. Nem volt senki, aki mondta volna, hogy ne menj. Ez nem illik. De később, hogy ott voltam, magamtól éreztem. Nem is ettem vacsorát, semmit, csak sírtam és vissza akartam jönni. Ő meg rám csukta az ajtót. És akkor azt gondoltam, ha te még magadhoz veszel egyszer, soha-soha el nem megyek tőled. Ha bottal versz is, ha akárhogy. De most olyan fáradt vagyok.

A festő magához húzta a leány fejét, és sírva simogatta.

- És éhes is vagy, ugye?

- Éhes is, igen – mondta az, és egy nagy könnycsepp leszaladt szemétől egészen a szájáig.

Ez olyan bájos volt hogy a festő, aki látta, egészen felvidámodott tőle.

- Én megbocsátok neked – mondta nagylelkűen. – Magam is hibás voltam ebben a dologban. De ezután mégis minden másképp lesz. Csak most, csak ezen az éjszakán tudtam meg, mim vagy te nekem. ha én azt elmondhatnám! Tudod-e, hogy szinte éreztem, amint kiszáll lelkemből az alkotóerő. Úgy voltam, mint akinek a kezét levágták. Úgy voltam, hogy azt hittem, soha többé egyetlen képet sem fogok festeni.

A leány megcsókolta a kezét.

- Éspedig tudtam, hogy visszajössz. Lehetetlenség lett volna vissza nem jönnöd. Ezt éreztem. Azért vártalak az ablaknál. Kellett jönnöd. Érted ezt?

Összecsókolták egymást, forrón, erősen, mint talán még soha.

- Feküdj le – mondta a férfi -, hiszen fázol! Át vagy ázva. Olyanok a kezeid, mint a jég. Főzetek neked teát. Én is éhes vagyok. Kell reggelit ennünk. Aztán aludnunk egy nagyot. Tudod drágám, szinte örülök rajta, hogy ez történt. Legalább okultam belőle. A harisnyád is nedves. Szegény kicsikém, még megbetegszel.

A leány lefeküdt az ágyba és ott evett mohón, éhesen, miközben lassan átmelegedett, az arca is kipirult, és az ijedt tekintete valamivel nyugodtabb lett.

A férfi a nedves haját törülgette, úgy bánt vele, mint egy esővert madárfiókkal. Mikor már jóllakott, betakarta fülig és leült mellé az ágy szélére.

A leány fáradt volt. A szemhéjai lecsukódtak. Nem is volt kedve a férfi arcába nézni. Nem mert, nem tudott. Noha az már ekkor vidám volt. Tréfált vele, csókolta és azon volt, hogy az új impresszióit közölje vele, a leányról és saját magáról. De a leány csak alig hallgatott oda. Csukott szemekkel feküdt, tompa, különös kábulatban. A füleiben zúgást érzett és a lábai még mindég fáztak. Gyakran tudtán kívül, nagy sóhajtások szakadtak föl melléből, aztán egy kicsit nyöszörgött, aztán elaludt.

Vagy egy óra múlva érzi, hogy rángatják. Fölriad s a festő sápadt, ijedt arcát látja a feje fölött.

- Te Dula – mondta az halálra váltan, mialatt az ajkai reszkettek -, most jutott eszembe valami rettenetes dolog. Nem csinált rólad az a gazember valamit? Egy kis vázlatot, akármit. Nem mondta, hogy ülj neki? Nem akarta a fejedet skurzban? Mindég erről prézsmitált előttem. Mondd meg igazán. Nem rajzolt rólad semmit?

- Nem – mondta a leány röviden és összeszorította az ajkait, mint akinek ennél több mondanivalója nincs.

- Esküszöl? Meg mersz rá esküdni?

- Esküszöm –mondta a leány és beletemette homlokát a párnákba.

- Hála istennek –sóhajtott fel a festő megkönnyebbülten. Ettől féltem. Mert mindig kunyorált, hogy adjalak neki egy délutánra. Én persze megtagadtam. Még mit nem!

És most már ő is lefeküdt, hogy aludjon egyet, a nagy, viharos éjszaka után. A magasra vetett párnán feküdt a szőke finom feje; a hosszú szakállával, a kínosan gondos szakállával.

A leány egyszer rápillantott és hirtelen az jutott eszébe, hogy igazán nagyon hasonlít Szent György lovaghoz, de nem ahhoz,amit ő maga festett, hanem az igazihoz, ami odahaza van a kis havasi falu fatornyos oláh templomában, s akinek kezében a különös alakú lándzsa, amivel valamely véletlen esély folytán nem bele a szörnyeteg testébe, hanem melléje szúr.

A jó ég tudja, ki mázolhatta és mikor az ócska és esetlen kis képet.

A leány anélkül, hogy igazában tudta volna, hálás volt Szent György lovagnak azért az ügyetlenségéért...

Forrás: Irások könyve I. évf. 8. sz. 1905. júl. 1. Bp. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée