I.
Merre zúg, merre zúg titkos vizek árja?
Hol sikong a szélvész vad, panaszos jajjal?
Odaviszem búmat mély vizek partjára:
Zúgjon a habokkal, sírjon a viharral.
Merre száll, merre száll a fekete holló?
Sivatag sikságba? Rengeteg mélyébe?
Az én sötét dalom röptéhez hasonló,
Amint száll, kilebben a szomorú éjbe.
Fölötte a felhő rózsaszinbe bágyad,
Alatta a ködnek fellángol a széle.
Szárnyán viszi a bút, a halálos vágyat
Meggyötört sziveknek sikolya száll véle.
II.
A te nagy átkaid a fejemre hullnak –
S a hajam hullámán lágyan megsimulnak.
Válnak könnyé, csókká –
Vérharmatot siró, remegő bimbókká.
A te nagy vádjaid a szivemre szállnak –
Mind vakok, mind bénák, mégis rátalálnak,
S ahogy odaérnek:
Ellágyul a hangjuk, suttogva beszélnek.
Óh nincs vád a vádban, nincs átkodban átok!
Ebben is, abban is titkos könnyet látok.
Be boldog is lennél:
Őszinte sirással hogyha sírni mernél!
III.
Mondjátok meg néki:
Elmehet nyugatra, északra meg délre,
Sohasem lesz többé énhozzám hasonló
Igaz szeretője.
Akinek a csókja
Olyan forró volna, olyan édes volna;
Akinek érette annyi titkon fakadt
Égő könnye folyna.
IV.
Ebben az országban,
Nagy Magyarországban,
Nálamnál szebb asszony
Akad bizony száz is.
Évődni, kacagni,
Férfit csalogatni,
Ahogyan én tudok,
Tud talán úgy más is.
Akad bizony jobb is,
Talán állandóbb is –
- Hejh könnyű nálamnál
Hívebben szeretni.
De szerelmes nótát,
Amilyet én tudok,
Amilyet én tudok –
Nem tud olyat senki.
Forrás: Irások könyve I. évf. 3. sz. Bp., 1905. febr. 1. –
Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése