Egy
kő, megindulván a hegyoromról, lefelé vette útját a mélybe.
Gurult,
gurult és gurulása közben letaposott egy nagy színes virágot, amely épp útjában
volt.
-
Micsoda illat érzik rajtad? – kérdezték őt a többi kövek, mikor a mélybe leért.
-
Egy erős, hatalmas virágnak illata – felelte gőggel a kérdezett -, melynek
lefelé való rohanásomban halálát okoztam. Így nem megy soha egyedül a romlásba
az, aki erős, hanem magával visz másokat is.
-
Az ő illata érzik rajtad – felelték álmatagon a kövek -, és te nem sajnáltad
őt?
-
Nem sajnálom – mondta dacosan a másik -, az ormot sajnálom csak, amit el
kellett hagynom.
A
szellő ott lengett a kövek felett és hallván e beszédet, így szólt:
-
Te tévedsz! A virág, melyen keresztülgázoltál, nem halt meg. Én a hegytetőről
jöttem és láttam, amint lezuhanásod után fölemelte fejét. Csak elkábult egy
pillanatra. De megint él és virul, és olyan ép és illatos, mint előbb volt.
-
Nem hiszem, amiket mondasz – felelte a kő.
És
a többi kövek is hozzátették:
-
Nem hisszük, amit mondasz.
-
Pedig úgy van. Hivatkozom a napfényre, mely rátűz és csókolja. A reggeli harmatra,
mely könnyeivel hűsíti arcát. De sajnos, ti legurult kövek nem térhettek vissza
előbbi helyeitekre, s így nem láthatjátok.
Forrás: Irások könyve I. évf. 3. sz. Bp., 1905. febr. 1. –
Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése