Egy
leány elindult a Dicsőség országa felé.
Ment,
mendegélt és arannyal hímzett saruinak sarka kopogott az országúton.
Karjára
fűzve vitte batyuját, melyben azok a holmik voltak, amiket otthon kapott a
szülői házban, s amiket magával akart vinni a Dicsőség országába. Ő maga fehér
ruhában volt, és az arcát sűrű fátyol védte a nap, a szél és a por elől.
Így
ment sok ideig, egyszerre találkozott egy aggastyánnal, akin viseltes, szürke
darócköpönyeg volt, s aki útjába állt és megszólította:
-
Hova, hova igyekezel leányom?
-
A Dicsőség országába – felelte az röviden és rá sem nézve az öre emberre,
tovább akarta folytatni útját.
-
Megállj csak – mondta az -, te rossz irányba indultál. Erre sohasem fogod
megtalálni azt az országot. Hanem hogy megtalálhasd, le kell térned az
országútról, melyen most jársz, és fel kell keresned azokat az ösvényeket, amik
magányosak, ismeretlenek és épp azért nehezen járhatók.
-
Merre vannak azok? – kérdezte a leány fölcsillanó szemekkel.
-
Majd én odavezetlek – Mondta az Élet, a kopott aggastyán, és megfogta a leány
kezét és levezette az országútról, neki egy meredek hegynek, amely előttük
volt.
-
Ezen a hegyen túl van a Dicsőség országa – mondta az öreg. – Nem félsz a nagy
út fáradalmaitól és a mélységektől, melyek alattad tátonganak, és a kopár
szikláktól, melyeken fel kell kúsznod?
-
Nem félek – mondta a leány és bátran ment előre a meredek úton. Ám egy kis idő
múlva megállt, mert nagyon fáradt volt.
-
Túlságos nagy teherrel utazol – mondta az öreg. – Jó volna, ha a batyudat nem
vinnéd magaddal. Úgy könnyebb volna a járás.
-
Lehetetlen - mondta a leány. Ezeket a holmikat hazulról hozom az édesanyámtól,
hogy őrizzem meg ott, ahová menni akarok.
-
Lássuk, mi van benne? – kérdezte az Élet és – kibontotta a batyut és megtalálta
benne a Szerénységet, a Jóságot, a Szemérmet és Őszinteséget.
-
Szép, szép – mondta fejcsóválva -, de ha te mindezt magaddal akarod vinni,
sohasem jutsz oda, ahova akarsz.
Ezzel
megfogta a batyut és mindenestül ledobta a mélybe. A leány megdöbbenve nézett a
szülőház ajándéka után, sírni kezdett, de csakhamar eszébe jutott a kitűzött
cél és a könnyeit letörülte és megvigasztalódva ment tovább; most már könnyebb
volt a járás. De mintha a szíve nehezebb lett volna. Mentek, mentek és megint
csak megáll útjában a leány.
-
A cipők, amik rajtam vannak, nagyon szorítanak – mondta.
-
Vesd le őket és menj mezítláb – mondta az öreg.
És
mentem lehúzta a leány lábáról a cipőket és messze eldobta a kövek közé.
A
két cipő repül, mint két fehér pillangó s az arany virágok hímpornak látszottak
rajta.
-
Ezekben az ódivatú cipőkben, amiket a Hagyomány szabott, célodhoz nem jutottál
volna- mondta vigasztalva az öregember.
A
leány szótlan ment mellette. A forró kövek égették a lábát, de nem mert
panaszkodni, mert észrevehetőleg nagyobbodott mögötte az út és érezte, hogy
nemsokára eléri az országot.
Kis
idő múlva az öreg levette arcáról a fátyolt, mert folyton csetlett, botlott.
-
Kell, hogy jól lássad az utat, amelyen mégy és a tárgyak színét, amik
körülvesznek. Ez a fátyol csal. Ez a Nőiesség. A látóköröd kisebbíti csak.
A
leány elpirult, de nem mert ellene szegülni a szigorú öregnek és mentek tovább.
És
amint följebb mentek, egyre erősebben sütött rájuk a nap és a leány majdnem
összeroskadt a hőségtől.
-
Vesd le magadról azt a tapadó ruhát – mondta az öreg. – Vedd az én bő és erős
szövésű köpenyemet, ebben bizonyára nem lesz olyan meleged.
És
a leány fölvette a csúnya és formátlan köpönyeget és most már egészen fürgén és
könnyedén haladt és nemsokára föl is ért a hegycsúcsra.
-
Ott a Dicsőség országa – mondta az öreg, és lemutatott egy tündöklő városra,
melyből csudás fény sugárzott feléjük s ahonnan babérerdők illata szállt és
bűvös zene hangjai törtek föl hozzájuk.
-
Óh Istenem! – kiáltott föl a leány –, milyen gyönyörű itt minden, milyen
fölségesen szép! És én szegény, mezítláb vagyok, ruhátlan és minden útravaló
nélkül! Mint egy nyomorult koldus kell bekullognom a város kapuján, mert
mindentől, ami rajtam értékes volt megfosztott az Élet.
-
Miért panaszkodol? – kérdezte az öreg. – Mindnyájan, akik abban a városban
élnek, hasonlók hozzád. Nincs rajtok csillogó más, mint a lelkük. És látod,
milyen világosságban élnek! Ne félj, eredj közéjük és ők megölelnek téged.
És
ment a leány a város kapuja felé és a könnyei úgy hulltak, hogy alig látott és
a mezítlen lábaiból kiserkedt a vér. És a piros cseppeket fölitták az útszéli
virágok és mosolyogva, hálásan néztek utána, amint befordult a kapun
Forrás: Irások könyve I. évf. 3. sz. Bp., 1905. febr. 1. –
Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése