Elindultam egy lepkefogóval,
Egy szál horoggal, egy kis parittyával,
És keresztül mentem a mezőn
És csapatostól jöttek a lepkék –
S én néztem őket bámuló szemekkel,
Csodálkozóan, álmatagon.
S szóltam hozzájuk: „Óh gyönyörű lepkék
Aranyos szárnyúk! Vajh honnan jöttök?
És hova mentek? hol lesz pihenéstek?
Hol lesz maradástok?
A teremtésnek mire kellett
A ti egynapos életetek?
Vagy lettetek egy szál virágért?
Egyetlen nevető sugárért!
Egy csókért? Egy csöpp harmatért,
Hogy benne megfürödjetek?
Hogy tőle elkábuljatok?
S az élet e rövidke perc alatt
Tinéktek adta minden gyönyörét?
S az embernél ti többet éltetek?
Többet és szebben s épp ezért
Meg tudtok halni könnyen és vidáman?
Nem kell nektek vigasztaló mese
A túlvilágról, halhatatlanságról,
Mint kell nekünk az erős embereknek?
Óh kicsi lepkék beh irigyellek ezért!
Óh beh irigyellek!”
És mialatt hozzájuk szóltam
Ők fejem fölött lassan tovaszálltak
S egyet sem fogtam el közülök...
*
Aztán leültem a forrás partjára
S horgom a vízbe vetettem.
S jöttek halak. Vidámak. Kicsinyek.
És jöttek nagy halak, gonoszak és kövérek
És megkergették a kicsinyeket.
A kicsinyek ijedten menekültek
S amikor túl voltak minden bajon:
Fellobbanó nevetséges dühvel
Egymás ellen fordultak hirtelen.
A vidám, kicsike halak...
S én nézve őket: eltűnődtem
S így gondolkoztam: „Ott alant a vízben
Az élet épp’ olyan mint idefönn.
A nagy halak megeszik a kicsinyt.
S mikor a kis hal biztonságba’ van
Szertelenül ficánkol s harcba fog
S mert ölni nem tud, meg sem öletik.
Az ellensége: társa. Gyönge mint ő.
De egymáson csípni, hiába, jó,
Ha már harapni nem lehet –„
S így eltűnődve a halak felett:
Észre sem vettem, hogy csalétket
Elfelejtettem a horogra tűzni
S egyet sem fogtam a halak közül...
*
Akkor nekivágtam a rengetegnek
S fölnéztem a fák lombjai közé
Ahol, röppenve egy ágról a másra:
A madarak daloltak ékesen.
Szerelemkérőn, szerelemígérőn
Csalogatón, panaszkodón,
Üdvözülve és diadalmasan.
S állván a fák alatt,
Hallgattam a dalt és vele a lelkem
Repesve szállt a tiszta ég felé,
És szólt a láthatatlan Alkotóhoz:
„Uram, mért kellett embernek születnem?
Mért nem lehettem inkább víg, dalos,
Szabad madár, erdőt lakó,
Két gally között fészket rakó,
A napsugaras légbe kacagó
Szerelmes, boldog kis madár,
Ki úgy dalol, ahogy a kedve tartja
És akkor, mikor kedve tartja.
Miért küldtél az emberek közé
A bús mogorva földre engem
Hol lenyűgöz, hol fogva tart a rög,
Miért nem adtál szárnyakat nekem,
Hogy szállhatnék a bűntől messze!
Hogy szállhatnék Tehozzád közelebb!
Uram, mért kellett embernek születnem!”
*
Így fohászkodván, lassan jött az est.
S homály borult a dalos rengetegre.
S kifáradt szárnnyal pihenőre tértek
Fészkeikbe a madarak –
S én parittyámból egyetlen követ sem
Hajítottam fel a gallyak közé
S most puszta kézzel mehetek haza,
Hálóm, tarisznyám, horgom mind üres
- S tétlen töltöttem az egész napot –
*
Óh párom! engem zsákmányra ne küldj!
Se patak mellé, se virágos rétre
Se árnyas erdő ösvényeire!
Engem minden pillangó kinevet,
Előlem meg sem futnak a halak!
S mint cimborát, köszönt minden madár.
S rétek, vizek lakója tudja jól,
Hogy nincs nálamnál könnyelműbb vadász
Ki nyitott szemmel jár-kel imbolyogva,
S ragadománya dal, dal, egyre dal –
Fák sudaráról, vízfenékről,
Sugaras légből ez nevet felé.
S bárhonnan indul, bárhová igyekszik:
Az útja vége, célja – dal leszen.
Óh én nem értek a lepkefogáshoz,
Halászathoz, vagy fészekromboláshoz.
Az életet, akárminő kicsiny:
Ujjongó szívvel szeretem, csodálom;
S zsoltárokat zeng róla a dalom.
Óh párom engem zsákmányra ne küldj!
Forrás: Irások könyve I. évf. 7. sz. 1905.jún .1. Bp. –
Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése