Vargha Gyula (1853-1929): Gyermekemlék

Falu végén állt a házunk,
A temető árka mellett;
Ott telt az én gyermekségem,
E rég elszállt rózsás felleg.

Mennyi boldog gyermekemlék,
Mely a múltból visszahárúl,
Fele részét úgy lesém el
Édes anyám ajakárúl…

Őszi nap volt, tiszta, fényes,
Mint tavaszról tünde álom,.
Szines sugár reszketett a
Sárga lombon, gyér fűszálon.

Egy méhdongás sem zavarta
A komoly nagy, méla csendet;
De távol a szőlőhegyről
Szüretelők dala zengett.

Rakva volt a tőke dúsan,
Folyt a munka, telt a puttony,
Szüretelt az egész háznép,
Édes anyám volt csak otthon.

Betegségbál lábadozva
Kiült a jó őszi napra,
lelkét már az elmúlásnak
Hűs fuvalma meg-megcsapta.

S felsóhajtott: „Én Teremtőm,
Nincs messze az éjszakáig,
Csüggedt lelkem Hozzád készül,
Megtört testem sírba vágyik.

Örömest is hajtanám én
Fáradt fejem’ pihenőre;
De mi lesz hajh, kis fiamból!
Istenem! Mi lesz belőle?

Kis fiacskám!… Nálam nélkül
Beh szomorú lesz az élte,
Ó, Irgalmas! Ó, Kegyelmes!
Tarts meg néki, tarts meg érte…

Összerezzent. Ím megzördül
Vad bozótja a garádnak.
Mi az, ami erre csörtet?
Csavargó, vagy kóbor állat?

Nem!… Lihegve egy fiúcska,
A bozótból csak kiserdül.
Én futottam éd’s anyámhoz,
Haza szökve a szüretrűl;

S kis kezemben két kifacsart
Szőlőszemet szorítottam,
És kiáltám boldog arccal:
Édes anyám, neked hoztam!

Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 13. szám, 1904. jún. 26.