Sajó Sándor (1868-1933): Apám emléke*

A fejemen már nyoma van a dérnek,
Ábrándim kincse naprul-napra fogy;
Még egy pohár bort! – mégis szép az élet,
Szegényen bár, csak élek valahogy.
Apámnak sem volt kincse, gazdagsága,
A szíve mégis fénnyel volt tele;
Szeretett, küzdött, - nem élt hát hiába,
Rövid pályáját szépen élte le.

Köszöntlek, árnyék! Fényedet csodálom,
Rajongó lelkem a tiédbe foly;
Eszményt keresve bolygok a világon,
S nálad méltóbbat nem lelek sehol!
Sugárzó lélek, emléked hadd áldom…
Ó, te betöltéd embertisztedet!
Csak egy a vágyam, egy az álmodásom:
Hozzád, szellem, hogy méltóvá legyek.

Hitemmé váljon a te bölcsességed:
Nincs mért csüggedjen, aki nem pogány;
Acél a szív, ha bú tüzében égett,
Babér nem hajt, csak  küzdők homlokán.
Ha férfi lettem, éljek férfimódra,
Hűséges szívvel küzdve elvekér’.
Igaznak, jónak, büszke hódolója,
Kihez a gazság soha föl nem ér…

Gyűlöljem, mint te, a gőgöst, a gyávát,
Erőszak láttán zordon s bús legyek;
de érző szívem minden gazdagságát
Árasszam arra, aki szenvedett;
Búját enyhítsem porbúl fölsegítsem.
Akit jobb sorsa végképp elhagyott,
Tudván, hogy részem az irgalmas Isten
S dúló harcok közt ember is vagyok.

Ó, legyek ember, olyan, mint te voltál,
Te sírig élő, tiszta szeretet!
Áldozni kész, hol lánggal ég az oltár,
Szívemen hordva közjót, nemzetet…
Ne süppedjek meg föld szennyes porában,
Végzet haragja sújtson bár felém:
Remélve, küzdve, bölcsen és vidáman
Evezzek át az élet tengerén.

S ha megfáradtam: legyen enyhölésem,
Egész világom egy kicsiny család;
Vérem hajtásit csöndes kicsi fészken
Szerelmes gonddal, hévvel fonjam át;
Családi kör, hol gondom csókra váltom,
Legyen oáz a lét sivatagán;
Szeressem úgy, hogy síromban is áldjon,
Mint én most téged, boldogult apám!…

Köszöntlek, árnyék! Tőled örököltem
A sugarat, mely utamon vezet;
Csalódásimnak könnyét letöröltem, -
Nagy cél hevít, hogy hűn kövesselek.
A néma könny, mely most pillámra téved,
Nem csüggedésnek áruló jele, -
Még egy pohár bort! – mégis szép az élet,
Ha lelkünk hittel s lánggal van tele!

Amíg van célja szent ábrándjaimnak
S van minden szépre visszhangzó szívem,
Zengő dalom, mely álmodásba ringat
S melytől a gond, mint gyermek, elpihen:
Nem fáj, hogy olykor csalfaság a bérem
s sötét hajamban ezüstszín ragyog, -
A cél még messze, de míg el nem érem,
Hiszek Istenben: meg nem halhatok!

Hiszek Istenben: eljön az idő még,
Hogy hű küzdelmem diadalt arat
S boldogságomnak álmodott jövőjét
Meghozza majd egy boldog pillanat;
Apám4 majd akkor, ha megjő e hajnal
S fényes sugárral áttör a borún:
Megyek – s ősz hajjal, ifjú diadallal
teszem sírodra hála-koszorúm!...

(* Mutatvány szerzőnek „Útközben” című újabb verskötetéből.)
Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 8 szám, 1904. máj. 22.