Madai Gyula (1881-1937): Furulya

 

Nagyapámnak ökre, lova, gulyája,
Volt a mezőn göndörödő juhnyája.
Tornácának öt oszlopát
Meszeltette fehérre;
A vendége bor fogadta,
S jutott vaj a kenyérre.

Falu alatt, széles Duna mellékén,
Öreg juhász furulyálgatott békén.
Kis szerszámát ha megfújta,
Fújdogálta, cifrázta,
Mindjárt tudták, hogy a Vörös
Gazda nótás juhásza.

Hanem egyszer oda lett a gulya, nyáj,
S anélkül a furulya sem dúdorál.
Hat ivadék öröksége:
Egy-két kopott kard, ruha,
Csikóbőrös kulacs mellett
Egy kis özvegy furulya.

Bölcsőm fája durva tölgyből így leve,
Ernyőm se volt, csak az ákác levele…
Hanem azért bogárhátú
Házunk hangos kis tanya,
Mintha benne csicseregne
Három erdő madara.

Nincs juhnyájunk, búzatáblás birtokunk,
De a dalra, dalolásra van jogunk.
És ha nincs is mezőinken
Kolompoló nyáj, gulya,
Mért ne sírna, nevethetne
Dalával a furulya?

Nyugodj békén sírod mélyén, nagyapám,
Nem kél átok hű unokád ajakán.
A tilinkót fujdogálom,
Hajt a vágy, a szív szava.
Hátha vele, széled nyájad
Visszacsalom valaha?…

Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 3. szám, l904. Ápr. 17.