Lévay Mihály (1862-1948): Itthon

Orgonafa virágzott már a kis kertben,
Messzeföldről hogy sokára haza mentem;
Májusi nap ragyogott a magas égen,
Bokor, virág köszöntgetett az útszélen.

Domb ölében kis falum még csak a régi,
Sovár lelkem mégis olyan nagyon nézi:
Ott van-e még sűrű akác enyhe árnyán
Az a hajlék, hol az üdvök üdve várt rám?

A templomban éppen délre harangoznak,
Örülök a felém szálló galamboknak;
Fehér szárnyuk hópelyhei tiszta vágyak,
melyek a mi hajlékunkból elém szállnak.

Sietek is a nagy utcán szívrepesve,
Ragyog minden, mintha arany színe lenne!
Leveles gally, kis kerítés, piciny ablak,
Apró házak, mint valaha, úgy fogadnak.

A kapukba ki-kiállnak öreg, gyermek,
Felragyog a szemük, ahogy megismernek;
Nyájas arccal integetnek úgy, mint régen,
Aki csak lát, mind elém jön az alvégben.

Itt a kis ház, ráhajol még az akácfa,
De szívemnek azért mégis nagy a gyásza!
Mind együtt van, csak anyám nincs s jó testvérem,
Hova mentek, mikor jönnek? Félve kérdem.

Ajk nem felel, csak könny beszél a szemekben,
Üres a ház, nincs nekem itt mit keresnem!
Temetőben szomorúfűz borúl rájuk,
Lágyan susog, hogy édesebb legyen álmuk.

Szomorúfűz hajolj hát e sírhalomra,
Mondd el nekik, hogy a szívem’ ide vonja
Árva lelkem nagy szerelme s könnyem árja,
Amely őket vissza sírja, haza várja!…

Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 6. szám, 1904. máj. 8.