Ez az író, akinek fényes nevéhez a világirodalomnak egyik leghíresebb eposza fűződik, az olasz irodalomnak talán a legszerencsétlenebb alakja. Élete Olaszország történelmének legszomorúbb szakába esik. A félsziget legnagyobb része közvetlenül spanyol uralom alatt álló, többi része pedig a madridi udvartól függő államocskákra volt tagolva. A nemzeti élet egészen megszűnt s a költészet is egészen a hatalom szolgálatába állott. A vallási türelmetlenség mindenütt éreztette hatását és minden önálló szellemi fejlődést megakadályozott. A nemzedék, mely 1529 után (ez éven bukott el a spanyolokkal szemben Flórenc s vele az olasz szabadság) felnövekedett, fásult volt és erőtlen és nem tudott vagy nem mert nemzeti ideálokért lelkesedni.
E kornak volt gyermeke Torquato Tasso, a Megszabadított Jeruzsálem költője. Atyja, Bernardo egyike volt azoknak a nagyszámú udvari költőknek, akik ekkor Olaszország minden fejedelmi udvarában feltalálhatók. Sanseverino Ferranténak, Salermo hercegének szolgálatban állott s ott, a herceg birtokán, Sorrentóban, Dél-Olaszország legszebb vidékén született fia, Torquato is. A gyermek tíz éves volt, mikor a spanyolok Ferrante herceget országából elűzték.
Ettől fogva kezdődött változatos, kalandos élete, melyben alig volt megnyugvása, pihenése. Először atyja oldalán bekóborolta Olaszország minden fejedelmi székhelyét, azután a bolognai egyetemre került, ahol feltűnt költeményeivel, majd ő is atyja pályájára lépett és tizennyolc éves korában udvari po étája lett a ferrarai hercegnek, II. Alfonznak. Híre, neve folytonosan emelkedett, az akkori viszonyokhoz képest fényes fizetést húzott, a herceg nővére, Eleonora különösen kitüntette pártfogásával, munkáit tetszéssel fogadták, 1573-ban ragyogó pompával adták elő Aminta című pásztorjátékát, de már ekkor kezdődtek nála azok a jelenségek, melyek később őrületig fokozódtak.
Életének ezt a tragédiáját különösen két ok hozta létre. Szerencsétlen nevelése nagyon hajlandóvá tette a vallásos őrjöngésre. Állandóan remegett, hogy olyasmit követ el, ami a vallás dogmáiba ütközik. Éppen azért eposzát, a „Megszabadított Jeruzsálem”-et, mellyel 1574-ben készült el, Rómában egy teológiai bíróság ítélete alá bocsátotta, akik a költeményt Aristoteles és a szent atyák iratai alapján oly vétkes tartalmúnak ítélték, hogy a szerencsétlen költő búskomorságba eset. Amellett, szintén nevelése folytán nem tartozott az önálló, erős elhatározó emberek közé. Szüntelenül remegett, hogy elveszti pártfogói kegyét s e töprengései közben egészen megőrült. Elhagyta a ferrarai udvart, rongyosa, éhezve bekószálta egész Olaszországot.
Fejedelmi udvarokban mindenütt tartóztatni akarták, de mindenünnen megszökött. Végre ismét visszatért Ferrarába, de őrültsége oly erővel tört ki rajta, hogy közveszélyes lett s a herceg a Szent-Anna-kórházba szállíttatta, hol hét évig sínylődött. Később némileg kigyógyult bajából s ekkor lázasan fogott hozzá a „Megszabadult Jeruzsálem!” átdolgozásához. Kihagyott belőle minden részletet, melyet a teológusok kifogásoltak s új címet is adott neki: „Az elfoglalt Jeruzsálem. Azután újra megragadta a vándorbotot s többé nem is talál sehol nyugtot. A halál, mely 1595. április 25-én a Róma közelében lévő San-Onnofrio kolostorban érte el, valósággal megváltás volt reá nézve.
Tasso fő munkája, a már többször említett „Megszabadított Jeruzsálem” voltaképpen új műfaj: a klasszikus és romantikus eposz összeolvasztása, modern, vallásos tárgyú hősköltemény. Antik mintát választ, de keresztény tárgyat énekel meg s művében egyaránt szerepelteti a keresztény vallásos élet alakjait, mint a pogány isteneket. Hősei a kereszt érdekében harcolnak, de varázslattal is dolgoznak s szerelmi kalandjaik által gyorsan eltéríttetik magukat kitűzött céljuktól. Ezek voltak az eposznak a teológusok által kifogásolt, költőileg azonban legszebb részei. Valójában, mint egy kiváló bírálója mondja, a Tasso hőskölteménye olyan, mint az újkor első századainak olasz élete: a külsőségekben keresztény, de a lényegben pogány. A pogány klasszicitás szépségei egyesülnek benne a keresztény romantikával egy óriási, remek, költői nyelven megírt eposz keretében. Amit korának vallásos pedantériája megtagadott Tassotól, az elismerést, az utókor teljesen megadja neki s a „Megszabadított Jeruzsálem”-et hibái mellett is az olasz irodalom gyöngyei közé helyezte. Hibái közül különösen találóan említi fel Arany János Zrinyiről és Tassoról szóló tanulmányában a csodás elem túltengését és azt a körülményt, hogy míg az antik hitrege ismert egyenlő erejű jó és gonosz isteneket, addig a keresztény istenséggel szemben a pogányt pártfogoló Lucifer nem egyenrangú tényező.
Mindamellett a „Megszabadított Jeruzsálem” az olasz irodalom legnagyobb hatású művei közé tartozik. Könnyebb nyelve révén Olaszországban, tárgya révén pedig külföldön jobban elterjedt, mint Dante Isteni színjáték-a. Zrinyi Miklós is ezt tartotta szem előtt a Szigeti veszedelem megírásánál. Tasso többi művei távolról sem oly ismeretesek, mint nagy eposza. Pásztor-költeményei, drámái, A világ teremtéséről című tankölteménye, több ezerre menő lírai versei, melyek között igen szépek is akadnak, levelei inkább csak az irodalomtörténettel foglalkozókat érdeklik s Olaszországon kívül nem is igen olvassák őket.
Az ő neve a keresztény világ legnagyobb hőskölteményével, a keresztes vitézeknek a pogányokkal vívott titáni harcaival elválaszthatatlanul forrt össze.
Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 3. szám, l904. Ápr. 17.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése