Drámai mese alatt értjük mindannak, ami az illető drámában történik vagy történt, az összefoglalását. Tehát nemcsak a szoros értelemen vett cselekvényt, mely szemünk előtt folyik le, hanem azt is, ami az előtt ment végbe, amit a dráma egyes alakjai a múltról vagy más egyéb körülményekről mondanak el.
A jó dráma alapja a jó mese. A mesének már puszta vázlatában olvasva érdekfeszítőnek kell lennie; kell, hogy az alapeszmét, a helyzeteket már ily színtelen, hézagos formájában is megkedveltesse; hogy a cselekvény indokait, valószínűségét elfogadtassa velünk.
A mesének három forrása van, úgymint: 1. A költő fantáziája. 2. Adott, kész tárgyak, úgymint regény, elbeszélés, a történelem, sőt kész dráma, melyet a költő teljesen átalakít. 3. Az életből vett mindaz a való alak, amit a modellnek nevezünk. Így például modellszámba megy az a való történet, amit a költő látott, hallott. De kivált az emberi jellemnek ábrázolásában fontos a modellek felhasználása. Goethe például ismerte Werthert, Jókai ismerte Timár Mihályt, ismerte Tímeát. Természetesen a költő nem egészen úgy viszi színpadra a modellt, ahogy az életben látta, ez lehetetlen. Elég pár jellemző vonását az élet alakjának felhasználni. Ibsen „Nórá”-jának eredetijét jól ismerte az életben. De míg ez az eredeti megmaradt szépen férje és gyermekei mellett, Ibsen ott hagyatja ezeket a maga Nórájával, mert műve alapeszméje így kívánja meg. Őt a mintában az érdekelte, hogy az is egy vállalkozó, nagy lelkierejű nő volt, ki beteg férjét gyámolította. De így magában ez nem dráma, ez még nem szituáció, csak kiindulása egy érdekes női jellemnek.
Készen semmit sem találni és ha találna is az író, nem használhatná, mert a kész nem fedi az ő eszméit. Ő lát például egy szegény nyomorékot, kit széken tolnak. Egyszerre elgondolja annak előéletét, hogy miképp jutott ez állapotra és így „az élet főbb szituációi jelennek meg képzeletében.
A mesében a költ természetesen számol a kor követelményeivel és önnön tehetségével.
A költőnek mindenesetre, ha modern témát választ, többet kell önmagából meríteni. Újat kell adnia, nem ismertet. A drámai helyzet megteremtése nehezebb, mert mi nincs ma már feldolgozva? Látjuk ezt a népszínműnél, mely a falu és falusi élet minden alakját felhasználva, végre a nem magyar nép között keres tárgyat. A „Tót leány”, „Cine Mintye”, „Náni” mutatják, hogy a nemzetiségek köréből vet témák is ki vannak merítve.
A mese fölött azonban ma már mintegy láthatatlanul ott lebeg az író egyénisége. Ez persze a vázlatos meséből nem világlik ki, csak a kész darabból.
De bármily irányú, tárgyú is a dráma, jó meséjének kell lennie. Mindenekelőtt az a jó mese, melyben cselekvény és mese fedik egymást, vagyis amelyben a mese és cselekvény egyszerre kezdődik. Ilyenek „Julius Caesar”, „Lear király”, „Macbeth” (Shakespeare-nek majd minden darabja), „Tartuffe”, „Tudók nők”.
De miért fontos az, hogy a mese ne igen terjeszkedjék túl a cselekvényen?
Mert a dráma a cselekvő élet képe. Cselekedet alatt nem kézzel mívelt dolgot értünk, hanem hogy valamely személy akar valamit, ez más dolgába ütközik, amaz fenntartja vagy abbahagyja akaratát, segítség után néz stb. Szóval az emberek egymásra hatása kifogyhatatlan tárháza a cselekedeteknek. A dráma az élet képe, tehát minden cselekedetnek előttünk kell végbemennie.
Éppen úgy, mint azt nem hisszük el puszta szóbeszédre, hogy valaki jó vívó, úszó vagy tornász, nem hisszük el feltétlenül azt sem, hogy valaki ráijesztett egy másvalakire, hogy belészeretett valaki, vagy hogy fösvény. A legfényesebb költői dikció sem hitetné el velünk azt, hogy csupán elmesélné Jago, hogy ő így meg úgy tette Otellót féltékennyé. De ő ezt szemünk láttára végzi el és ez a cselekvény. Azért nagyon fontos, hogy az ok, melyért valaki cselekszik,szintén előttünk szülessék meg. Sok drámának hibája az, hogy cselekvényének súlypontja nem ott van a színpadon, hanem a régmúlt időkben. És ezért a színpadon sokat kell magyarázni, elbeszélni és mégsem éri el azt a hatást, mintha a néző előtt történt volna meg az, amit elmeséltek. Kivált francia írók ezen előjátékokkal segítettek. Csakhogy így azután az előjáték és tulajdonképpeni cselekvény közé évtizedek esvén, a cselekvény folyamatossága szenved.
Egészen más jelentőségű az olyan múltbeli esemény, illetőleg ennek elbeszélése,melynek még csak a jövőben lesz igazi hatása, mely homályos és éppen ezért évődést, várakozást kelt.
Ilyen a szellem elbeszélése „Hamlet”-ben. Így csak egy perc a múlté, csupán az a perc, melyben Hamlet atyja halálának történetéről értesül.
A többi mint a jelen és a jövőre tartozó valami. Enélkül az egész cselekvény meg sem indulna.
A dráma meséjének gerince a cselekvény. Mert ezt látjuk a színpadon magunk előtt, ebben tüntetik ki magukat a jellemek, a cselekvény voltaképpeni megalkotói.
Rakodczay Pál
Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 4. szám, 1904. ápr. 24.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése