A szomorúság volt soká
Kis házunk állandó lakója.
Került bennünket az öröm,
Mint várost a daru, a gólya.
Szívből kacagni, múlatozni
Mindenki elfelejtett nálunk.
Mindenkit mélyen megindított
Ami sötét szomorúságunk!
Pedig nem mondtuk senkinek,
Hogy mennyi síró bánatunk van,
De nem hitt, nem hitt senki sem
Szelíd erőtlen mosolyunkban.
Mint az árnyék a vízen esten,
Arcunkon reszketett a bánat…
És ó, nevetni sohse látták
Az én szomorú, jó anyámat!
Csak most szokik már az öröm
Lassan, lassan kis házikónkba.
Szokatlanul nézünk reá:
Boldogan, némán, elfogódva.
Ó, csak anyámat megtalálja!…
Szállj, hűséges öröm te, mellé!
Hogy holtáig boldog maradjon,
Senki úgy meg nem érdemelné!
Forrás: internet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése