Ábrahám Ernő (danczkai Pattantyús-Ábrahám Ernő 1882-1945): Est a pusztán

Szép a puszta, ó de legszebb mégis akkor,
Bíborárban hogyha fürdik alkonyatkor.
Még sokáig vörös, lilás az ég alja,
De az álmos alkony sötétbe árnyalja.

Kigyúl a csillagok izmosodó lángja,
S ráborúl az este az alvó pusztára.
Nagy, szálas akácfák árnyékukat vetik,
Az éj félénk népét cikázva ijesztik.

Útmenti ároknak tündökölnek partján
Szent-János-bogarak szanaszéjjel tarkán,
Zsákmányra vadászva fülesbagoly húgat,
Nyújtva a félholdra egy-egy kutya ugat.

Még ébren egy ablak kiverődő fénye,
Bújdosik előle a tanya sötétje.
Ide tetszik a kút, a szerű, a hodály,
Csak a górén túl lesz úr megint a homály.

Ott, hol a szem belevész a sötétségbe,
Míg csak a fekete bágyad szürkés kékbe,ű
Melynek alján egy-egy csillagfény pislákol,
S elbágyad, míg ideér, a fáradtságtól.

Távoli pásztortűz, földi csillag réve,
Köréje képzelem a tanyai népet.
Tudja Isten, fényét hozzám alig veti,
Mégis a szívemet úgy megmelengeti.

Keleten a „kaszás” indúl éji útra,
Annyi csillag közt is keréknyomra tudja.
S nagy, fényes kaszáját míg merengve nézem,
Szívem is fölfelé, égbe szállni érzem.

Forrás: Tanulók Lapja 11. szám, 1904. jún. 12.