Zempléni Árpád (1865-1919): Reggeltől estig

 
I.
Elnézem a futókat. Csendesen
Függ éjen át vezérlő fonalán.
Feljő a nap, ragyogva, fényesen.
Szétnéz virágos, halmos udvarán.
Mint lassu kígyó, kúszik kéjesen
Föl, föl a romvár omladó falán
A lágy folyóka, - mint egy költemény.
Magasba vonja a meleg, a fény.

II.
A párafátyol oszlik a pagonyról,
Hamvas ködéből felhő születik;
A fütty, a dal még hetykén, vidoran szól;
Páros madárkák egymást kergetik;
De már a légben égő színarany forr,
Vakít, szikrázik, föl, a bérekig;
A tűz-láng-isten áll a kék egen:
A fütty elnémúl, a zaj elpihen.

III.
Fény húll, meleg húll, özönlik a hőség,
Királyi székén ül a déli nap.
Arany vetés reng, ott terem a bőség,
Kincses bányánál e tér gazdagabb,
Lelkem csapongva jár, az  ösmerős ég
Vonja magába, szárnyalásra kap.
A sík terére húll a fény, meleg:
A búza érik, száll a képzelet.

IV.
Az ég borúlt, a rétek feketék,
Sárgúlt akácfák hajlongnak a szélben.
Elpiszkolódott fönn a kerek ég,
A hervadt róna azért oly sötét lenn.
Vidám sugárzás, égi szende kék,
Miért sajnálod beragyogni éltem’?
Mosolygj le még! Derítse fölvilágod
E borús keblet s e komor világot.

V.
A vihar elmúlt, higgadt béke van,
Kék enger alján csöndes fák merednek.
Vadászó halként gyors madár suhan,
Lombról, virágról gyémántok peregnek.
A táj elfordúl, a nap boldogan
Búcsút mosolyg még rónának, hegyeknek,
S elmarad tőlünk. Éltető sugárját
Alvó viágok, messze, messze – várják…

VI.
Lement a nap már. Csöndes alkony-óra
Arany felhőkön száll az ég alatt.
Halódó tűzfény dől ferdén a tóra,
Sajkasor némán, sötéten halad.
A fáradt lélek nem képes a szóra,
Bevonta szárnyát a bús gondolat:
Isten veled, nap! Élet éltetője,
Virágok anyja, dallamok szülője!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 3. sz. 1909. jan. 17.