Büky György (19.-20.sz.) két vers

SÖTÉTBEN

A lompos, ősi csend a szobaúr,
És szürke már az árnyék a falon.
Egy óra vén, beteg szivvel ketyeg
Valami ócska iróasztalon…
Valaki bentről halkan átcsoszog. -
Meg-megfogódzik, mankókat keres,
Gyufát gyújt. Csendben az órára néz.
A keze reszket. Haja ősz, deres.

A lompos, ősi csend a szobaúr
És fényes lett az árnyék a falon
S a vén kéz búsan visszaigazít
Öt percet ég az óramutatón…

VIZIÓ

Ideges lázak pásztora az este,
Meghajtja őket a nagy éjszakán,
Sötét gubáján vérpiros virágok
És lángkoszoru borzas, nagy haján.

A legforróbb csók a vezér kolompos,
Vad ölelések futnak a nyomán.
Hátrább bicegve jár a szürke bánat,
Testvére a hit beteges, sovány.

Vontatva jönnek sápadt zokogások
S az ős csalódás vad, könyörtelen.
Aztán üres, megtört, kialvó árnyak,
Mind tompa, fásult, mint a sírverem…

S én lehunyt szemmel verekszem velük meg,
Siró szavam betölti a szobát
És hallom, hallom felpattogni, búgni
A pásztor-este sötét ostorát...

Forrás: Uj Idők XV. évf. 1. sz. 1909. jan. 3.