Molnár Jenő (1880-1933): A barázda mélyén

 
Őszéjen álmom volt. Álmodtam:
- Nem tudom merre? – valahol…
Barázda mélyén ásó koppan,
S egy munkásember lehajol.
A tájék verőfényben úszik,
Vidám dologba’ lány, legény…
Az ásó ember földre kúszik
S kutat göröngyök rejtekén.

Valamit lelt… két kézre fogja
S – nem lehet tudni: kincs-e mi? -
Talán szerencse mosolyog ma -
Óvatosan kiemeli.
Majd megtisztitja az agyagtól…
És szorgos munkája nyomán
Előtünik – látom magam jól -
Az én elhantolt koponyám.

Az ember tágra nyílt szemekkel
Ránéz s én véle bámulom.
Ébredj, halott! – s nem ébredek fel,
Csak állok zord álom-uton.
A csontüreg vakon mered rám…
Megismersz? – mintha kérdezné.
Tajtékos habtól megremeg szám
S nem szabad néznem másfelé.

A munkás nézi megvetőleg…
Hisz’ ez a sírásó fia!
Vagy unokája?… Az időnek
Nagyon el kellett járnia.
Meghaltam már vagy ötven éve,
De nyugtom még ma sincs sehol…
Agyam zúg, reszket szívem vére
S körültem minden egybefoly.

Hová temettek, hol siratnak.
Kik gondozták így síromat?
Emlékét sejtem ennek-annak,
Véresre tép száz gondolat…
Hirtelen apró sikolyokra
Fáradtan összeborzadok:
A koponyától megriadva
Futnak a lányok, asszonyok…

Szívembe égő kin nyilallik,
Csukott pillámra hull a könny…
Meghaltam, meg… Már nem pitymallik,
A könnyek éjszakája jön.
Oda az üdv, oda az élet,
Futnak a lányok, asszonyok…
… Sirattam azt az ötven évet,
Mióta rút halott vagyok.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 9. sz. 1909. febr. 28.