Szamolányi Gyula (1869-1932): Dalok vége

 
Ódon sarokban hever a hárfa.
Öreg felejtés födi be.
Zengő lelkének törött a szárnya,
Csend és árny borúl fölibe.
Viharát mostan meg nem zugatja
Sötét, sikoltó szenvedés;
Nem enyeleg már kacagva rajta
Kék ég, szelid hullámverés.
A húrok bűvös ércrejtekébül
Ki nem pendül több lágy zene.
Áll ócska lomként, maga terhéül,
Az érzések szent hangszere,
S a tompa, néma, hideg közönyben
Dalok avarja úgy pihen,
Mint csillagok nagy, szürke ködben,
Mint rózsák a halott szíven.

De néha, titkon, egy pillanatban
Érintik halk álomkezek:
Ilyenkor aranyhúrja pattan,
Megbúgó bánattól rezeg;
S zokog a hárfa hosszan, mélyen
Valami bús melódiát,
Ahogy az őszi hervadt holdfényen
Késett madár dala sír át.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 8. sz. 1909. febr. 21.