Szabolcska Mihály (1861-1930): VERSEK

A NAPON

Kint heverészek órahosszat,
Az áldott tavaszi napon,
Ez az én legfőbb orvosságom,
Gyógyító, csoda-balzsamom.
A lelkem minden földi nyűgöt
Leráz magáról gondtalan,
És itt a napon porba-játszó
Gyermeknek érezem magam.

Óh a nap áldás, a nap élet!
Behunyom lassan a szemem,
s édes, meleg cirógatását
a lelkemmel is érezem…
Mint valami nagy szeretetnek
Sugarát, mely csak rám ragyog,
Mint mikor kis gyermek koromban
Édes anyám csókolgatott!

NAPFOGYATKOZÁS

Most mikor nem látom,
Az én kis világom,
Hogy tőlök messze járok:
Más szemekkel nézem,
Szomorúbbnak érzem
Ezt az egész világot,
Ezt az egész világot.

Az ég nem olyan kék,
Semmi sem olyan szép.
Még a nap sem úgy ragyog;
Hosszabb a nappala,
Búsabb a hajnala,
Mint mikor otthon vagyok,
Mint mikor otthon vagyok.

Ki fejti meg nekem?
A nagy természeten
Ezt a csodás változást…
A nagy természeten,
A szivemen, kedvemen
Ezt a napfogyatkozást,
Ezt a napfogyatkozást!

- Óh szeretet te vagy
Ez a szent, ez a nagy
Csodatévő hatalom.
Aki a szíveket,
A földet, az eget
Forgatod egy újjadon,
Forgatod egy újjadon!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 24. sz. 1909. jún. 13.