Kétly Endre (1882-1921): Vallomás

Már csak fonák, hamis hangokra csendül
A meglazult húr hervadt szivemen;
S egy kósza ritmus régi énekekbül
Még rólad szól, te régi szerelem.

A meddő, bús, kiégett alkonyatba
Belészürkülnek bágyadt dalaim;
És homlokomra sápadt csókot adva
Még rávetődik a hajdani szin.

A végtelen vergődés nagy keserve,
Örökös, rossz tagadása fon át;
S hívő szemmel a nagy kőrengetegbe’
Még keresem a lábaid nyomát.

Már értem, hogy mi a békítő este,
A csillogó tűz lusta füstbe szállt;
S megtépve, félve, völgyeket keresve
Még halnék érted százszor száz halált.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 2. sz. 1909. jan. 10.