Balla Ignác (1883-1976): Tannhäuser-ouverture

 
Alkony… kis feleségem zongorázik…
Rőt, ringó árnyak rajzanak szobámba.
Csak a pirosló kályhafény világit
S a zongorán a vörös-ernyős lámpa.

A falon kardok, indus selymek, körbe,
Köztük torzul vigyorgó órjás lárva,
Mely most az iróasztalra röhög le,
A kacagó, pufók japán bálványra.

S a rőt fény, - most hogy jobban beestellett -
Bevonja lágyan az egész szobámat,
S a fiamat, ki a zongora mellett,
Csöndben hallgatja a melódiákat.

És Dante hófehér márványprofilján
A komor fönség mindjobban ellágyul,
A gond redőit arcán elsimítván,
Felzúgnak szent dalok a zongorábul.

A szerelem örök melódiája
Leszáll a szivek legszentebb álmáig…
S szívem remegve titkait kitárja.
Alkony… Kis feleségem zongorázik…

S míg én az emlék rózsakoszorúját
A lélek tündérujjaival fűzöm,
Az ő hóujjai úgy siklanak át
Az elefántcsont apró billentyűkön.

Majd lágyan, majd vadul megiramodva,
Szeliden, majd meg ünnepi fönséggel,
S szobám olyan most, mint lidércek odva,
Ahol a lélek örök bűne ég el.

Melódia zúg fel, melynek nincs mása,
Mely rózsákkal a lelkeket befutja
Igen! Ez Tannhäuser megtisztulása!
Igen! Ez Tannhäuser zarándokutja!…

Az Élet minden megszentelt fájdalma
S nemes tüzü, nagy büszke gerjedelme:
E dalba mind, mind mintha szárnyra kapna
S aranycsengésű örök dalra lelne…

Szerelmek esdő megalázkodása,
Szerelmek égő, nagy, örök fönsége,
E dalban gyúl ki szent megujhodásra,
Mint vulkán, meddő napok éjjelébe!

Fel kell hogy gyujtsa szent melódiája,
e vak éjt, mely napot sohasem látott
És meddő álmából fel kell, hogy rázza
E tespedő, érzéstelen világot!…

A zene zúg… mind szenvedélyesebben…
És én ránézek lopva kis fiamra,
… E lélekgyujtó dalnál meg se rebben
S ott ül karos gyerekszékében – alva!...

Forrás: Uj Idők XV. évf. 1. sz. 1909. jan. 3.