Jakab Ödön (1854-1931): A csalogány

 
Amint dalolt kis bokra alkonyán,
Megszólitám a jámbor csalogányt:
„Ugyan, barátom, hagyd el ezt a nótát,
Nem örvend ennek már a hallgatóság,
S örvendeni tán nem is fog soha:
Lejárt az ócska énekek kora!
Amig teleltél messze déli tájon,
Nagyon fordult itt a világ barátom!
Más énekmondók jöttek s emiatt
Más lett az ízlés, más lett a divat.
Valami újat zengj, ha tetszeni vágyol,
Nem ezt a régit, nagyapád korából,
Valami szépet, idegenes bájút,
Hangra merészet, értelemre bárgyút,
Magad se értsed, más se értse meg.
S meglásd, hogy ismét bámulják neved.”

És a csalogány így felelt nekem:
„Hagyjuk csak így meg az én énekem!
Nem cifra ez, de tisztán az enyém.
Nem idegentől kölcsönöztem én,
E kis fészekkel örököltem itt,
Benne őrzöm a mult emlékeit:
Mikor esténkint szárnya rám hajolt,
Szegény anyám is éppen így dalolt.
Mit bánom én, hogy másként énekel
Egy-egy vándor, ha néha itt megy el:
Múló dalát a csacska erdei
Visszhang egypárszor tán visszaveri,
De mihelyt aztán maga elmene,
Dala is szépen elveszett vele.
Hanem az erdő roppant sátora
Elveszni végképp nem vész el soha,
s míg erdő lesz: a hűs lombok alól
Minden csalogány, mint én, úgy dalol,
Amig e földön lesz nyár s kiket,
E dalok itten mindig zengenek
Örök egyforma ütemmel, ahogy
Elfogadták a régi századok.
S hidd el, nép is lesz mindig e mezők
Kövér dülőin úgy, mint azelőtt,
Józan magyar nép mely a föld rögét
Töri, miként az apái törék,
s mely, míg az élet ős robotját végzi,
Dalunkat vígan tovább fütyörészi.”

Forrás: Uj Idők XV. évf. 10. sz. 1909. márc. 7.