Farkas Imre (1879-1976): Leánykérés

Nem értek a sok beszédhez,
Nem igérek neked, édes,
Fényt, ragyogó pompát.
- Azok élnek és szeretnek,
Kik ismerik az életnek
Búját-baját, gondját.

Nem lesz, csak egy apró fészkünk,
Dehát – elég lesz az nékünk,
Jól megférünk ketten.
Boldogságom ragyog vissza
A te földöntúlitiszta
Két sötét szemedben.

Hogyha olykor vihar támad,
- Hisz örömre jön a bánat -
Együtt az is könnyebb.
Bízzál bennem, simulj hozzám,
Lecsókolom kedves rózsám
Szemedről a könnyet.

De szép is lesz az minálunk
- Ugy-e, mindig lesz virágunk,
Muskátli, meg rózsa?
S ránk lel, ha új a tanyánk is,
Egypár régi jó barát is
S egy-két öreg nóta.

Majd ha évek súlya alatt
Szép, hullámos, sötét hajad
Ezüstösre válik,
Akkor is az maradsz nékem
Boldogságom, üdvösségem,
Az leszel halálig.

Kezet fogva, mosolyogva
Úgy nézünk majd megnyugodva
Hunyó nappal szembe,
Boldog idők, tört akkordok,
Halk sóhajok, tiszta csókok
Jutnak az eszembe.

Kedves emlék derüjébe
Emelt fővel visszanézve
A búcsúnk is szép lesz.
Tenyeremen lesz járásod,
Szívemben a lakozásod,
- Add a kezed, édes!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 13. sz. 1909. márc. 28.