Kanizsa vár ablakában
Ég a mécses, szinte lobog,
Kinn, ahová fényét veti,
Csillognak a játszi habok.
„Én Istenem! – kél a sóhaj –
Ez szép Belim jeladása…
Lelkem remeg… Jaj a férjem!
Ő ne tudja, ő ne lássa.”
Vészes harag gyújta lángot,
Lihegése lobogtatja:
„Várj Gördövény, vágásodért
Asszonyod lesz bosszúm kardja!
Gyöngy virágod… hah! mi kéj az?
Eper ajkon mézet inni, -
S már ha győztünk,- nagy kacagva
Üres kelyhét visszadobni…”
Hol van urad, Béri szolgám,
Merre hívá őt a haza?
Úgy reszketek… mit felelsz rá?”
Asszonyom, ma nem tér haza.
Hajna! körül vagy hasadtán,
Mikor alvád édes álmát,
Furcsa módon inte búcsút:
Török ellen szövi titkát.
Száll az éj, de csillag nem gyúl;
Sötét felhő jár az égen.
Jó asszonyom, hova készülsz?
A kuvik szól: … maradj szépen.
Hű cselédem, várd az éjfélt:
Sürgős nagyon célom útja.”
Vihar készül, támad a szél,
Fátyol-kendőt űzi-hajtja.
Dördül az ég, villám szakad;
Reszket a föld, reszket a lég.
Várba csapott – zsivaj zúg fel:
Belim tornya, mondják, hogy ég.
„Nem, nem: hazug, kósza lárma!
Itt kedvesed, susog neked:
Sajkám, szívem vár epedve, -
Puha bársony lesz ülésed.”
Sormás felé, Rácvárosnak
Repül a szél, fut a sajka.
„Hova megyünk? fázom nagyon”,
Rebeg a szép hűtlen ajka.
„El – az édes mennyországba.
Kis kezedbe tapad csókom,
Érzed, amint ég a gyönyör,
Ahogy lényed’ én imádom?!”
Fázol nagyon? – keblem izzó;
Bájod ragyog: kél a hold már.”
Pillanat – és ködlepelként
Szétnyílik a titkos talár.
„Férjem!... Egek! oh vesszek el!”
Sír öleli hab fenekén…
Még ma is ott gyászol a tó.
Eltűnt a vár, - áll „Gördövény.”*
(* Kicsiny tó Kanizsa határában)
Forrás: Zalavármegyei Évkönyv 1896.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése