Kisfaludy Sándor

Mienk, egészen a mienk a szerelem halhatatlan költője! Se előtte, se utána nem sírt oly fájón költő lantja „a kesergő szerelemről”, nem suttogott, nem enyelgett oly édesen a „boldog szerelemről”.

Sümeg várának ormáról egy ezredév emlékeként, omladozó bástyák néznek le reánk, az évek versengnek a rombolás munkájában; ma még büszkén áll egy viharedzett bástya, egy évtized viszontagsága már léket üt rajta, a másik megingatja, hogy a harmadik romhalmazzá dönthesse, elpusztul minden az ég alatt, melyet nem őriz a kegyelet! Egy kis ház áll a vár tövében, most is ugyanaz a vasrács védi ablakjait, ugyanaz a farács keríti be a ház előtti kis kertet, még a tetőablak is a régi. A sötétes folyosó, a bolthajtásos szobák, a nehéz tölgyfaajtók nagy rézzárai, sőt íróasztala helyén a padlóban ma is ott látszik a két mélyedés, mely egy félszázadon át folytatott szorgalmas írói munkásság látható bélyegeként hagyott ott a költő vaspatkós csizmája. Minden úgy áll ma is, hogy azt hihetnénk, nem örökre távozott el tőlünk, büszkeségünk; ha ott nem állna a ház homlokzatán márványba vésve: „E házban született, élt és halt meg Kisfaludy Sándor.”

Leülök a Kisfaludy szobor talapzatára, elmerengek. Látom magam előtt a komor képű atyát, Kisfaludy Mihályt, mellette ülve nejét, Sándorffy Annát, ölében egy szőke hajú fiúcskával, az elsőszülött Sándorral; majd mint egy csintalan makrancos fiúcskát látom, ki édesanyja tilalma ellenére ott mászkál a kiskert alacsony bástyáján,majd később mint a győri gymnasium növendékét, ki Mandli János bognármester házából járja a bencés gymnasium osztályait, fellázadva tanárai igaztalansága ellen, mert 8-ik eminensnek hirdette ki az igazgató. A Pozsonyban töltött bölcsészhallgatói

évei, hol elsőben foglalkozik az irodalommal, elmosódnak emlékemben, hogy annál élénkebben tűnjék fel katonáskodása. Atyja ellenére a testőrséghez vágyik és mint kádét beáll a Sándor Leopold huszárezredbe Erdélybe; innen kerül fel Bécsbe, mint testőrhadnagy, hol Takács, Bacsányi társaságában tölti szabad óráit, míg rabjává nem lesz Medina Maria hírneves művésznőnek, ki rajongásig imádja a nyalka testőrhadnagyot. Az édeni napokra felhő borul, az új testőrkapitány Splényi, irigy szemmel nézi Kisfaludy szerencséjét a nagy művésznőnél és mindent elkövet, hogy megkeserítse a boldog szerelmes napjait. Kisfaludy határozott jelleme nem tűri az igaztalanságot, őt társával fellázad Splényi ellen, miért Olaszországba,Milánóba helyeztetik át büntetésből. Mielőtt a hosszú útra kelne, eljön Sümegre búcsút venni övéi és barátaitól, itt ismeri meg a badacsonyi szüreten Szegedy Rozáliát, kiről már legkedvesebb barátjától, Skublics Imrétől, oly sok szépet hallott és akit Anna húga, mit Sümeg vidék egyetlen hozzáillő hölgyét, régen neki szánt feleségül.

Rózának megtetszik Sándor, de hidegen, büszkén bánik vele, talán csak szeszélyből, mi csak fokozta a hirtelen feltámadt lángoló szerelmet. Kisfaludy nehéz szívvel búcsúzik szülőföldjétől, kedvtelenül indul a két hónapig tartó hosszú útra, hova csak teste utazik, mert szívét, lelkét Rózánál hagyja. Útitársa, Vizkeley hadnagy, nem bírja őt felvidítani, örvend, ha egyedül lehet írótollával és a dörömbölő kályha mellett ideiglenes lakásán utazás közben leírja naplószerűen élményeit barátja, Bkublics Imre számára. Klagenfurtban fordul meg (hol több napi pihenőt tart) először hölgytársaságban, a klagenfurti szépek versengenek érte és szívesen elcserélnék vele az egész ott állomásozó tisztikart; végre Milánóba ér, hol nincs már egy nyugalmas napja sem a Citadellát körülfogják a franciák és ostromolják. Kisfaludy lemond az élet örömeiről, golyó fütyölések közt írja levelét Imréhez, elbúcsúzva tőle, fájó szívvel küldi utolsó izenetét szíve bálványához Rózához. A Citadella Napóleon kezeibe kerül és ő mint hadifogoly Draguignan-ban tölti szomorú napjait, Petrarca kedvenc műveinek és hegedűje társaságában; itt pendül meg kezében a lant, keseregve reménytelen szerelméről.

„Azt kérdezed, oh barátom,

Milyen az én életem? –

Még most is a régi terh nyom

S avult lánczom zörgetem.

Még most is a szerelemnek

Kínos horgán rángódom,

S a reménynek s félelemnek

Habjai közt hánykódom.

Szívem harcza folyton foly még:

Csak az vagyok, aki valék,

S az maradok, míg élek,

Bár mi sorsot cserélek.”

Sorsa később jobbra fordul, Provence lakói rokonszenveznek a nyalka magyar hadifoglyokkal, hölgyei bálványozzák őket. Kisfaludy szórakozást keres szép szomszédnőjénél, a költői lelkületű D’Esclapon Károlinnál és míg Medina Mária őt megtanította olaszul, úgy a szép Károlin társaságában nagy tökélyre viszi a francia nyelvben való ismereteit. A francia fogság letelt, Károlin fájó szívvel gondol a búcsúzásra és könnyhullatások közt kéri Kisfaludyt, hogy ne feledje el és keresse fel leveleivel, mit neki Kisfaludy meg is ígér. Íly kedves emlékekkel eltelve tér vissza hazájába, hol viszont látva szíve Rózáját, nem habozik többé,megkéri kezét és 1800-ban nőül is veszi; az első néhány mézes évet neje birtokán Kámban töltik, míg 1805-ben végleg Sümegre költözik, szülőházába, a még mindig bálványozott nejével, Szegedy Rozikával.

A nap nyugvóra száll, utolsó sugara bearanyozza a felhőrongyok szegélyét,m elyek megvilágítják még egyszer a kis farácsos kertet; ott látom Kisfaludy daliás alakját, de nem egyedül, ott van mellette imádott Rózája, ki úgy simul hozzá, mint a repkény a mohos sziklához, vagy mint a vadgalamb turbékoló párjához; megpendül a lant, az esti szellő szárnyára kapja ez édes enyelgő hangot, mely oly szépen szól a „boldog szerelemről”.

„Oh te, szivem kedveltjének

Első édes izgalma!

Első csókja szerelmének

Kínaim szép jutalma:

Szivemnek mély fenekében,

Ott sajogsz te, most is még;

Üdvözitő erejében

Tüzed mindég bennem ég.

Bár mi  légyen már belőlem,

Elmondhatom azt felőlem.

Nem hiába reméltem,

Mert szerettem és éltem.”

Megjön a nyár, a nap heve felperzseli a rétek virágait, a lehullott falevelet csörtetve viszi a meleg déli szél a száraz haraszton. Keressük fel Kisfaludy hagyományos diófáit, a fehér kövek hegylábánál letelepszünk, a terebélyes, zöld-lombos fa alá, arra a régi repecskes szú-rágta lócára, mely szintén reá emlékeztet; ennek szomszédságában van az az örök emlékű nyaraló, ahol Kisfaludy regéit írta. Fekete márványtábla aranyos betűi így figyelmeztetik e szent helyre az utast:

„Honfi kegyeld e helyet és gondolj régi urára.

Kisfaludynk zengett itt epedő dalokat.”

Fejünk fölött a fehér kövek csupasz sziklái, előttünk a vár regényes romjai, melyeket köralakban foglalnak be Somló, Ságh, Tátika, CSobánc, Szentgyörgy hegyei.

E csodás vidék tette rajongóvá a nagy költőt, ez hangolta lantjának húrjait azon örökszép dalokra, melyekkel megénekelte a romba dőlt Somló, Tátika és Csobánc várok regéit. Itt kesergett hitvesének, Rózának halálán, kivel 32 évig élt boldog házasságban és itt nyert új táplálékot szerelmes szíve, élete delén, midőn magához emelte Vajda Ignác táblabíró ritka szépségű leányát, Amáliát.

Halottak estéjén a sümegi temetőben levő Kisfaludy szobrot körül övedző vasrács lámpái három koszorúra vetik fényüket, egyiket családja, kinek büszkesége a nagy halott, a másikat a kaszinó, melyet ő alapított, a harmadikat a tanulóifjúság kegyelete helyezi oda.

Halottak estéjén, egyúttal halálának évfordulóját is üljük. Éppen egy félszázad éve múlt, midőn 1844-ben október 28-án örökre itt hagyott bennünket. Az ég elborult, a tenyérnyi hópelyhek a halotti táncot járták a szél sivító zenéjére,m ár harmadnapja feküdt ravatalán drága halottunk, nagy lelke régen elszállt az örök boldogság honába, teste oszlásnak indult: a természet mégis dacolt, mintha nem is akarná a hideg földnek átszolgáltatni azt, kit életében annyi szeretet vett körül, Mindenszentek napján végre az emberi erő legyőzte a természetet, száz lapátos ember csinált utat a hófuvatba és nyolc bival gázlót a sírhelyig; így temették első hitvese Szegedy Rozália mellé, hogy a túlvilágon is egyesülhessen azzal, kit életében rajongó lelkének egész szerelmével szeretett.

Szobám oldalfalait elfoglalja a két nagy könyvszekrény, az ő egykori könyvtárával; a nagy kétszárnyas ajtók telve az ő jegyzeteivel; hogy a több ezer kötet könyv mindegyike megfordult kezében, bizonyítja

az, hogy egyikbe beleírta nevét, másikba jegyzeteit, melyek a kalandariumok üres lapjaira vannak írva, melyekbe nem csak a költő, hanem a szorgalmas gazda is belejegyezte élményeit. Így kerül néha egy lapra a tudományos akadémia felállításának plánuma, a helyesírás szabályai, Petrarca verseinek idézetei, a legprózaibb dolgokkal, hogy a Szekfű tehén megborjazott, vagy a Pista kocsis beszegődött. Kötetekre mennek legszebb alkotásainak eredeti kéziratai, a „Kesergő szerelem” a regék,drámai műveinek töredékei és kisebb költeményei és egész gyűjteményt

képeznek azok a művek, melyeket író társai tiszteletük jeléül küldtek be néki ajánlásaikkal, ezek közt találtam Bacsányit, Döbrenteyt, Kazinczyt, Kölcseyt, Takácsot stb. Nem kevésbé érdekes egy szótár, mely egykor Petőfi Sándor tulajdonát képezte, melyet még mint diák használhatott. Címlapján gyermekes írással egy latin vers olvasható Petrovics Sándor aláírással. A könyvtár nemcsak magyar műveket tartalmaz, képviselve van ott a német, francia, olasz szentimentális irodalom mindazon műveivel, melyek őt érdekelték, sőt nem egy katonai és hadászati munka található könyvtárában, melyekből fiatalabb éveiben meríthette a hadi tudományt. Kétségtelen, hogy a sok kincsek közt mégis legérdekesebb Petrarca dalainak azon kis kötete, melyet magával hordozott viszontagságos életén keresztül még akkor is, midőn a milánói Citadella ostrománál csak a gondviselés mentette meg a haláltól. A könyvtár kiegészítő részét képezi a kézirat-gyűjtemény, mely több ezer darabból álló leveleit, kéziratait és családi okmányait tartalmazza és emléktárgyai, melyek olyannyira összefüggnek életével. Ilyen becses tárgy egy aranyozott díszpohár, melyet a bécsi diákoktól kapott, nemkülönben ágya felett levő ébenfa kereszt ezüst feszülettel és ezüst sarkantyúi. Kettős beccsel bír egy emberkoponya, melyet Kisfaludy Zürichből hozott magával, Lavater a physignomiai tudomány megalapítójának akkoriban megjelent nagy munkájával együtt. A koponyát azon körülmény teszi főképp érdekessé, hogy a világhírű tudós, Lavater maga jelölte ki azon tudományának alapelveit, hogy minden érzék, hajlam, a koponya mely részében van elhelyezve.

Darnay Kálmán

Forrás: Zalavármegyei Évkönyv 1896.