Ernyei István dr.: Bacsányi János

Bacsányi János megérdemli, hogy minél többször felidézzük emlékét, hiszen az övénél nagyobb készültséggel, tisztább honszerelemmel és odaadóbb buzgalommal senki sem karolta fel a magyar nemzeti nyelv és irodalom ügyét. Fordított, tudományos folyóiratot szerkesztett, költeményeket, ismertetéseket írt, régibb írók munkáit adta ki, szóval testestül-lelkestül csüggött a művelődés, haladás ügyén. Hogy sokat ígérő, tündöklő tehetsége nem érte el az óhajtott célt, annak oka heves, türelmetlen természetében és sajátságosan szomorú életviszonyaiban rejlett. Képességénél, kitartásánál, erélyénél fogva az akkori irodalomban vezérszerepre volt hivatva, de erőszakos, ellentmondást nem tűrő fellépése, sokat ellenségévé tett s majdnem mindenkit elidegenített tőle. Lelkében a legerősebb önérzettel jobbágynak és szegénynek születik, s aki soha senkitől még jóakaratú figyelmeztetést sem vett szívesen, lépten-nyomon kénytelen mások előzékenységét, jószívűségét igénybe venni. Szabadságért eped, hazájának földjét lángolón szereti s távol honától börtönben sínylődik, majd rendőri fedezet alatt él. Háromszor kezdi újra a felvilágosodott, szabad eszmék terjesztésének szentelt munkásságát s a balsors újra meg újra megbénítja izgatott működésében.

Minket közelebbről érint érdekes egyénisége, mert a Zala-megyei Tapolcán született 1763. május 9-én. Nem terjeszkedhetem ki e téren egész életének megírására, kezdve tanulóévein, folytatva nevelősködésén, majd szerkesztői munkásságán, kétszeri fogságán, házasságán, végre a francia háborúban eljátszott boldogságán s linzi remete életén egész 1845. május 11-én bekövetkezett haláláig. Csak a Martinovics-pörben való szerepéről, kufsteini fogságáról s e fogságában szerzett költeményeiről fogok szólni. Éppen most száz éve, hogy Bacsányi a kufsteini börtönben megírta gyönyörű elégikus költeményeit. Ez adott okot és alkalmat élete e fájdalmas emlékű szakaszának ismertetésére.

A XVIII. század második felében a francia talajon megerősödött szabadelvű eszmék hazánkban is gyökeret vernek. II. Józsefet is ezen eszmék vezérlik minden intézkedésében; de mivel az alkotmány szellemével nem sokat törődött, tervei is hajótörést szenvedtek. Utóda II. Lipót inkább társadalmi úton akarta elérni ez eszmék terjedését s magas állásával nem tartá összeférhetetlennek, hogy az új irány képviselőivel ismeretsége kössön. Így jutott kegyeibe Martinovics Ignác is, kit Lipót csakhamar apáttá, majd udvari kemikussá tett. Martinovics a francia felvilágosodás eszméinek csakhamar megnyeri Hajnóczi József udvari kamarai titkárt, Laczkovics János sorezredbeli kapitányt, Szentmarjay Ferencet és Sigray Jakab grófot. Valamennyien el voltak telve demokráciai eszmékkel, melyek terjesztésére társulatot alakítottak s a franciák példáját követve kátét szerkesztettek.

Lipót két évi uralkodás után meghal, s Ferenc király, a teljes reakció képviselője követi a trónon. Martinovics elveszti állását, mire bosszúból titkos társulatot szervez, bár erőszakos mozgalom indítására nem gondolt. Ideálja olyan köztársaság volt, melyben minden kiváltság megszűnjék.

Ferenc minisztériuma elkeseredve a francia forradalom növekvő sikerei miatt üldözni kezdte a terjedi szabadelvű eszméket.

Martinovics erre 1794. áprilisában elhagyja Bécset s Pestre jön, hol erélyesen lát a titkos társulat terjesztéséhez. Régi négy társát igazgatóvá teszi s rájuk bízza a társulat vezetését. Júniusban visszatér Bécsbe, hol új híveket toboroz. Bacsányit is meg akarja nyerni s igazgatói állást kínál neki, de eredmény nélkül. De Martinovics titkos izgatása csakhamar napfényre kerül s 1794. július 24. és 25-én Martinoviccsal még 19 férfiút elfogtak. Július 25-én Sanran Ferenc gróf elnöklete alatt a vizsgáló bizottság is megalakult. Augusztus 16-űnak éjjelén Hajnóczyt, Laczkovicsot és Szentmarjayt is elfogták s Bécsbe vitték vallatás végett. A vizsgálat folyamán sok egyénre kompromittáló adatok sültek ki, de csak Bacsányi és Szolárcsik Sándor ellen adott ki a bizottság elfogási rendeletet.

Bacsányi, kit csak nemrégiben ért a csapás, hogy a Magyar Múzeum betiltásával kenyerétől fosztották meg, ez időben Forgách Miklós gróf titoknoka volt s urának Nyitra-megyei birtokán időzött. Itt értesült a Bécsből hazatérő grófnétól, hogy mint a Martinovics-féle összeesküvés részesét keresik. A gróf, ki előtt  Bacsányi határozottan ártatlannak vallja magát, azt tanácsolja neki, hogy önként jelentkezzék a nádornál. Sándor Lipót nádor biztatja is, hogy nem lesz semmi kellemetlensége, ez ez ígéret ellenére mindjárt a következő éjjel elfogják s szeptember 11-én mint foglyot szállítják Bécsbe.

Bacsányi elfogását két körülmény magyarázza meg: az egyik régebbi írói szereplése, melyben a forradalmi eszmék terjesztőjeként tűnt fel, a másik pedig Martinovics terhelő vallomása.

Midőn a vizsgáló bizottság, mely az összeesküvés tagjait vallatta, Bacsányit is kérdőre vonja, ő újból ártatlanságát erősíti. Elmondja, hogy Martinovicsot 1794. június elején ismerte meg Bécsben az utcán. A hírneves ember barátságának örült, de nem igen bízott jellemében s meghívására sem ment el. Végre azonban kénytelen volt meglátogatni, mert lakása előtt ment el s Martinovics kérte a fölmenetelre. Ötször-hatszor látogatta még meg s egyebütt is találkoztak, de Bacsányi, bár politikai ügyekről beszéltek, nagyon óvatosan nyilatkozott mindig, mert Martinovicsot titkos rendőrnek tartotta. Martinovics megismertette a titkos társaság némely céljával, sőt a felvételi szabályokkal is: Bacsányi azonban ábrándozónak vagy bolondnak mondta mindjárt akkor az olyant, ki a francia forradalomhoz hasonló mozgalmat akar Magyarországon kezdeni. De a felvételi szabályokat később mégis elkérte s leírta; becsületszavát azonban nem adta a részvételre, bár Martinovics mindenképp iparkodott a belépésre bírni. Később beismeri, hogy Martinovics részletesebben megismertette terveivel, de ő soha nem gondolt a részvételre, se másnak nem tett róla említést soha. Különben sem akar Magyarországon senki forradalmat, csak az alkotmány reformját.

A bizottság a király elé terjeszté véleményével együtt a vallatások eredményét. A jelentés Bacsányi állításait valószínűtleneknek mondja s bűnül rója fel, hogy noha tudomása volt a tervről, mégsem jelentette fel. Ezenkívül a munkáiban hirdetett forradalmi eszmék, a vallomásaiban megnyilatkozó fanatizmus és rajongó, elkeseredett ékesszólása miatt is a legveszedelmesebb emberek közé sorolja s ajánlja a királynak, hogy egy időre jó lenne ártalmatlannál tenni.

A per azonban újra kezdődött. A megyék ugyanis elégedetlenek voltak az eljárással s feliratot intéztek a királyhoz, melyben kifejték, hogy a magyar vádlottak felett magyar testületnek kell törvényt látnia. A király engedett s Bacsányit szeptember 24-én negyedmagával Buda egyik katonai épületébe szállítják.

A királyi tábla előtt a jellemtelen, kapzsi, otromba Németh János királyi ügyigazgató mit közvádló a társulat valamennyi említett tagját felségsértésről és hűtlenségről vádolja s fejvesztésre és jószágelkobzásra ítélendőknek tartja.

Közben elfogják Szentjóbi Szabó Lászlót, Verseghy Ferencet és Kazinczyt is, s a kir. tábla a kihallgatások után halálra ítélte őket, Martinovicsra és a négy igazgatóra pedig a fejvesztést és jószágelkobzást kimondta; Bacsányit azonban fölmentette, mert forradalmi verseiért megbűnhődött már, Martinovicson kívül pedig senki sem tudott róla, hogy az összeesküvés céljait ismerte s így ez egyetlen tanú vallomását nem tartották elegendő bizonyítéknak Bacsányi bűnös volta mellett; különben saját vallomásából is úgy tűnt ki, hogy nem csatlakozott a társulathoz. A hétszemélyes tábla helyben hagyja az ítéletet, de Bacsányit is bűnösnek nyilvánítja az összeesküvés elhallgatásáért, a védő iratában vallott „kárhozatos elveiért” s azon verse miatt, melyet a fölmentő ítélet után örömében a falra írt:

„Szép a hazáért tűrni, viselni rab-

Lánczot s halált szenvedni dicső dolog,

Amely halandó él s vész érte,

Nemzeteket nemesít nevével.”

Ártatlan létére bűnhődnie kellett tehát. Az ítélet egy évi börtönnel sújtotta, melyet rögtön (1795. május 22.) meg kellett kezdenie.

Martinovicson és a négy igazgatón 1975. május 20-án, Szolárcsíkon és Őzön június 3-án hajtották végre a halálos ítéletet. Kazinczyt, Verseghyt és Szentjóbit, kik folyamodásukra börtönre ítéltettek, Bacsányival együtt a gárdaépületben zárták el, hol irodalmi kört alakítottak. Itt maradtak egészen augusztus 7-ig, mikor a többi elítélttel együtt a kufsteini börtönbe kísérték őket. itt egészen elkülönítve társaitól, fájdalmának és emlékeinek él.

De a magányban vigasztaló angyalul szegődik hozzá egy régi, kedves ismerőse: az enyhet adó, égi költészet, mely utat nyit a szívét szétszakítani készülő fájdalomnak s megszületnek Bacsányi legzordabb napjaiban legszebb költeményei, a börtön sötétjében lelkének legfényesebb sugarai. Míg előbbi költeményeiből szín, pompa, illat árad s fantáziájának ragyogó fénye csak úgy tódul szemeinkbe, addig kufsteini költeményeiből csak a fájdalom, a vigasztalan keserv beszél; de míg amazok minden kábító, vakító hatásuk mellett sem jutnak be szívünk legmélyebb rejtekébe: ez utóbbiaknak éppen egyszerű bensőségük, közvetlenségük azt az ellenállhatatlan varázst, mely szívünket-lelkünket egyszerre hatalmába keríti.

„Tűnődés” című költeménye mély érzelmekkel, bánatos reflexiókkal van telve. Megszólítja a kelő holdat áldva, köszöntve, mint egyetlen virrasztó társát; hiszen az ő szemeit kerüli az álom, társai pedig elcsendesedtek sötét szurdékaikban. A szél szállong a börtön ablakai körül, csapdosva és könnybe keverve a költő fürteit. De tűnik a hold is; a magára maradt költő lelkéhez fordul:

Tűrj, halhatatlan lélek! Eljő

Néked is a kiszabott idő; tűrj.

Míg földi pályád végihez érkezel,

Vesd félre már bús gondjaidat s remélj.

Ismér az Ég!...Megszán s kiszólít

E hazug és csapodár világból.

Megilletődre olvassuk e szomorú gondolatokat, melyeket a legválasztékosabban, minden cicoma nélkül mond el. A szív szól a szívhez, őszintén megható fájdalommal. Érezhető mindenütt, hogy a gondolatokkal együtt születtek meg lelkében a szavak úgy, amint a költő leírta. A kifejezések híven tolmácsolják eszméit. Egy szokatlan használat jelző zavarja némiképp az egésznek gyönyörű harmóniáját: „az arcomon lefüggő könybe keverve.”

„A szenvedő” az önmegadás költeménye. Könnyes szemmel, leborulva imádja az isteni végzést s lánctól törődött kezét ég felé emelve kéri az istent, hogy „keserve tengerének mélyiről hozzá kiáltólelkét” hallgassa meg.

Tekint le rám! Atyai kegyelmed fényiből

Bocsásd fejemre csak egy sugárodat!

Ne hagyd el, ó irgalmazó,

Ne hagyd el alkotmányodat.

Ne hagyj el engem,

Ó én teremtőm! én atyám! oltalmazóm!

Én egy uram!

Egy istenem!

A költemény második részében köszönetet mond istennek, hogy szívének öldöklő fájdalmait könnyekben olvasztá föl. Lelkét ösztönzi, hogy emelkedjék fel az Úrhoz s zengje nagy irgalmasságának dicséretét. Áradozó érzéseiben az egész világot felhívja, hogy vele együtt forró hálát rebegjen; felszólítja a napot, fel a völgyet, a halmokat és erdőket, kősziklabérceket, beborult havas tetőket s börtönének komor falait, hogy a magasztaló dicséreteket visszhangozzák. Majd saját kicsinysége jut eszébe. Hogyan dicsérhetné ő, a porszem, a veszendő féreg az örök istent?

Borul homályaidba gyarló, véges elme!

Némulva áldjad,

Némulva rettegd és imádjad

Az örökkévalót!

Hogy el ne vessz merész repületidben,

Hogy el ne hagyjon ily örvényeidben!

Bár véghetetlen! ámbár isteni

Az ő kegyelme!

A lemondás néma fájdalma s a kifürkészhetetlen intézkedésekbe vetett bizalom közt ingadozik a sokat hányt-vetett lélek. Soha költemény megkapóbban nem fejezte ki a megtört lélek vergődését, háborgását. S a kétségbeesés éppen ott nyilatkozik legmegrázóbb hatással, hol a fogoly költő minden figyelmét, minden gondolatát az isteni gondviselésre iparkodik irányítani; mintha menekedni akarna a megőrüléstől. A legtöbb helyen a fenséges érzelmek húrjain játszik, a legigazibb imádat himnuszává simítva át gyötrelmének e költeményét, melynek minden szaka szinte rajongó áhítatot lehel.

Börtönének irtózatos egyhangúságában nagy csapásnak veszi hírét. Barátja és írótársa, a szintén fogoly Szentjóbi Szabó László megtörik a szenvedések alatt s fiatalon, alig 28 éves korában el is hervad kufsteini börtönében. Bacsányi keblét végtelen keserűséggel tölti el Szabó sorsa, hiszen  mindvégig a leggyöngédebb szeretet fűzte egybe őket s Szabót Bacsányi vezette legelőször a közönség elé a Magyar Muzeum-ban.

Egyik költeményében, mely „Gyötrődés” címet viseli, mérhetetlen fájdalommal kiált föl, hogy hallja bár barátja nyögését, de nem engedik meg, hogy meglátogathassa. Kéri az eget, hogy küldjön reményt a szenvedő betegnek vagy küldje el hozzá a megváltó halált. A börtön nyomorúságát, a rabság gyilkoló gyötrelmeit s lelkének forró szeretetét önté ki Bacsányi e költeményben.

Amit kívánt, nemsokára bekövetkezett: Szabó 1795. október 10-én már nem érze többé földi szenvedést. Bacsányi „Egy szerencsétlen ifjú sírjánál” című két strófás versében rója le kegyeletének adóját idegen föld ölén nyugvó hívének hűlt teteme fölött. Boldognak mondja, kit a halál a kétségek tengeréről révbe vezérelt. Tirol ifjaitól s leányaitól dalt kér barátja sírján az emberiség barátairól.

Majd Szabó kedvesét szólaltatja meg a „Lina panasza” című mély érzéssel megírt kis helyzetdalában. Kétségbeesett kifakadásában a szerencsétlen leány az eget vádolja s Szabóval közös sírt óhajt.

A szerető s szíve mélyén megsebzett leányhoz szól a „Vigasztalás”, melyen Bacsányi enyhítgeti Szabó kedvesének kínjait, hogy ő a nyugalom nélkül való, nyugalmat varázsoljon a gyöngéd teremtés lelkébe. E bölcselmi költeményében hasztalannak mondja Lina epedését; kár ifjú  életét a szenvedésnek engedni át: Szabó úgysem kél föl többé soha. Istennel nem lehet alkura lépni, nyugodjunk meg bölcs intézkedésében. – Kíméletesen, tisztelettel beszél a leány szent fájdalmáról;hiszen nála jobban senki sem érezhette a csapás nagyságát. Mintha a virág hamvas szirmát érintené, oly gyöngéden szól, főleg a költemény elején s csak akkor nyer hangja erőben, mikor az örök törvény kikerülhetetlen végzéseire figyelmezteti a bánkódót.

Fogságában írt költeményei közül legterjedelmesebb „A rab és a madár”. Szeretik Byron Chilloni foglyával összehasonlítani, bár a két költemény semmi egyezést sem mutat. A chilloni fogoly családjának sötét tragédiáján elmélkedik s a madár e gondolatai közt jelenik meg börtönében egy pillanatra. Akkor is úgy tűnik föl a rabnak, mintha a börtönben elhunyt öccsének, édesanyjuk szelíd arcú képmásának szelleme látogatná meg. Az eszme, felfogás, kivitel egészen más Bacsányinál. A mi költőnk mindvégig a madárhoz beszél, mely megjelenésével vigaszt önt az egyhangúság unalmától gyötrött költő lelkébe. Egyetlen fogyatkozása a műnek, hogy kissé részletező, bőbeszédű; de a szavak áradozásából mindenütt a szív melege, a lélek nemessége érzik ki s a madár vigasztalásán érzett öröm, az elröpülése okozta bánat s a költő áldása a szabadságról zengő madárra gyönyörűen van megénekelve, úgy, hogy e mű Bacsányi költeményeinek talán legszebbike. Rapszodikus menete és formája a költő lelkiállapotát és hangulatát ügyes fordulatokkal rajzolja. Érzékeny hangja mély részvétet kelt bensőnkben s kifejezően ecseteli a szeretetet, hálát a kis énekes madár iránt s a rajongó lelkesedést és vágyódást az elérhetetlen szabadság után.

Általánosságban örökké igaz marad, hogy a költemények kellő méltánylása nagyrészben az olvasó hangulatától függ. Bacsányinak e verseit sem fogják teljesen átérezni azok, kik örömmel, boldogsággal vannak körülvéve. De kit sorsa egyedüllétre kárhoztatott, s betegágya felett nem vigasztaló szó: az meg fogja érteni a gyötrő szenvedést, mely e költeményeken végigzokog; az meg fogja könnyezni aki beszélhetetlen fájdalmat, melynek terhe alatt az erős, dacos férfi keble ily kínosan vonaglott.

A rabság idejének letelte után Bacsányi erős lélekkel veszi fel újra a küzdelmet az élettel. Új tervek forrnak lázas agyában, új remények dagasztják keblét, hogy annál keservesebb legyen csalódása, annál jobban megdermedjen hazájának kultúrájáért oly forrón dobogó szíve.

Szerepe a napóleoni harcok alatt ismeretes. Alig néhány évig élt a legtisztább szerelemmel szeretett nejével, Baumberg Gábriellával, az egykor ünnepelt bécsi költőnővel, midőn nem eléggé tisztázott okok miatt a francia sereggel volt kénytelen eltávozni. Kazinczy azt mondja, hogy Napóleonnak a magyarokhoz intézett lázító proklamációját fordította le s a bécsi kormány ezért üldözte; ám e vád bebizonyítva maiglan sincsen. Midőn a szövetséges seregek előtt Párizs kapui megnyílnak, Bacsányit fogva hozzák vissza Linzbe, hol francia kegypénzből, visszavonultan, rendőri ellenőrzés alatt élt, kevés életjelt adva magáról, kevés hírt kapva hazájából.

Azóta megpihent!

A linzi temetőben két kicsiny bokor között emelkedő magas kőkereszt jelöli a sírt, hol a halálában is száműzött költő éppen egy félszázad óta csendesen álmodik arról a hírnévről és boldogságról, melyet életében elérnie nem jutott osztályrészeül.

Forrás: Zalavármegyei Évkönyv 1896.