- Felolvasás az
Erdélyi Múzeum-Egyesület bölcsészet-, nyelv- és történettudományi
szakosztályának 1931. február hó 12-én tartott ülésén. –
Jókai
írói működése a szabadságharc gyászos vége után Erdély regényes történeti útján
indul neki annak a nagyszerű pályának, melyhez foghatót magyar író még nem
futott meg. Jókai erdélyi tárgyainak kezdő időpontját jól meghatározza az a
levél, melyet 1851. július 16-án intézett Kőváry Lászlóhoz, Erdély jeles
történettudósához. E levelet, melyet az Erdélyi Múzeum levéltára őriz, idevágó
adatai miatt is érdemesnek ítéljük a közlésre:
„T.
cz. Kőváry László úrnak. Kolosvár. Nkend.
Pest, 1851. Július 16.
Tisztelt
hazámfia és barátom!
Kegyednek
Vahóttaliszerződését elfogadnom, rám nézve is ige kellemetes, óhajtom e
szerződésnek kegyedre nézve kedvezőbbé lehessenváltózni.
Az
elmaradt füzetek már útban vannak; kegyed történeti Regéi közül a júliusi I.
füzetbe adtunk egyest. Emich (Vahot szavai után indulva) megigérte, hogy az
ősszel az egészet kész leend kiadni. Addig a kézirat nálam van és nem vesz el.
Brandenburgi
Katalin a Phoenix második kötetét fogja ékesíteni.
Dózsát
üdvözlöm a sajnálkozva tudatom vele: hogy a rendőrigazgatóság betiltásánál
fogva Május óta semmiféle tárgyat sem szabad a forradalom korszakából költői
kidolgozásul felvennie; ez ugyan csak nekem szólt személyesen, de úgy hiszem
másra nézve sem tesznek kivételt; más egyebet szívesen veszek tőle; az érintett
epos töredék nekem igen tetszett, hanem ez is elkelne még megjelenése előtt, s
mielőtt valaki olvasta volna, egy példány sem lenne belőle kapható.
Egyébiránt
az irodalom állapotja ez:
Jégverte közönség, -
Árvízrongálta irodalom, -
Tűzkárvallott szerkesztők. –
Kegyed*
ajánlatát az iránt: hogyha Erdélyből írok, önnek utasításait használjam, a
legnagyobb köszönettel fogadom s legközelebb igen hosszadalmas kérdezősködéssel
leendek önnek terhére egy munkában levő regényem ügyében, mellynek főszemélyei
Apafy Mihály, Bánfi Dénes, Teleky Mihály, Béldi Pál stb. (* A levélnek ezt a bekezdését közölje Gyalui Farkas dr. Jókai
Kolozsvárt című értekezésében: „Jókai Erdélyben. A legnagyobb magyar regényíró
születésének századik forduló évében. Összeállították Tabéry Géza és Incze
Ernő. (Nagyvárad) 1925.”42. lap.)
Remélem:
hogy egymás iránti barátságunk hosszabb leend rövid találkozásunknál.
Isten
áldja önt és rokonainkat.
Jókai Mór.”
Több
jelből arra következtetünk, hogy Jókai erdélyi érdeklődését Kazinczy Gábor
Cserei-kiadása indította meg. Igaz ugyan, hogy a könyv 1852-ben jelent meg, de
a kiadónak, Emich Gusztávnak Jókaihoz való szoros viszonya, továbbá az akkori
irodalmi állapotok nagyon valószínűvé teszik azt, hogy Jókai már nyomtatás
előtt éppen ebből a körből megismerkedhetett ezzel a fontos munkával, mely
erdélyi történelmi regényeinek kimeríthetetlen tárházául szolgált. Bármiként
legyen is, még 1851-ben megjelent a „Koronát
szerelemért”, „A kétszarvú ember”,
sőt az „Erdély aranykora” és 1852.
november 12-én kelt a „Törökvilág
Magyarországon” előszava.
A
„Törökvilág Magyarországon” Szinnyei
közlése szerint 1853-ban jelent meg, eredetileg három kötetben.* (* Nemzeti Díszkiadás 100. kötete. 159. lap. – Az első kiadást
nem sikerült megtalálnom, a második kiadás, melyet átnéztem, szintén 1853-ban
jelent meg és lapszámai pontosan egyeznek a Szinnyei jelzésével. A szöveg
különben teljesen egyezik a Nemzeti Kiadáséval. Én mindenütt utóbbit idézem. –
A regény tárgytörténetével eddig csupán hézagos utalások foglalkoznak. A legtöbbet
nyújt Zsigmond Ferenc Jókai uralomra jutása regényirodalmunkban (1850-1854)
című értekezésében (Irodtört. Közl. 29-31. évf. 1924.) Ő utalt Bethlen nehány
helyére (Kucsuk basa, Rákóczy László halála). Azraéle tűzhalálának
Aeneis-analógiájára is ő hívta fel a figyelmet (61-63. lap jegyzeteiben.) –
Említi a regényt Dr. Veress Endre is Pribegia lui Gligorascu Voda prin Ungaria
si aiurea című értekezésében (Bucuresti. 1924. Academia Romanä) Ez a felosztás talán
önkényesnek látszik, pedig nem a véletlen műve. A három kötetből kettő alkotja
a Nemzeti Kiadás II. kötetét, az első kiadás III. kötete pedig a Nemzeti kiadás
III. kötetére maradt, ahol azt „A
kétszarvú ember” egészíti ki. Ez nem a véletlen játéka. Aki tárgytörténeti
kutatás híján, teljesen elfogulatlanul olvassa a regényt, önkéntelenül észre
fogja venni, hogy Azraéle tűzhalála után oly szakadék tátong a regény
cselekvényében, melyet a legragyogóbb költői toll sem tudott nyom nélkül
eltüntetni. A Nemzeti Kiadás I. kötete voltaképpen külön regény, melyet eredete
is élesen elválaszt a II. kötet cselekvényétől.
Jókai
„Törökvilág Magyarországon” című
regénye három részre bontható. Ez a három rész: Erdély története 1664-ben, Sturza Mária fejedelemnő menekülése és Béldi Pál sorsa, melyet a zernyesti csata
egészít ki. Az első két rész: Erdély története 1664-ben és Sturza Mária
menekülése elég szorosan összefügg, míg a harmadik résznek csaknem semmi
kapcsolata sincsen az előbbiekkel.
Erdély
1664-iki történetéből több értékes epizódot sorakoztat fel Jókai. Apafi Mihály
Kolozsvárt egy távcsővel vizsgálja az eget a Magyari László udvari pap
társaságában. Egyszerre különös jelenség játszódik le a szemük előtt, egy nagy
meteor jelenik meg az égen. Más jelek is rettentik a babonás népet. Szénási
magister, egy szélhámos ember, egy ördöngős jóslataival rémítgeti a népet, amíg
Magyari tiszteletes le nem leplezi. Pedig ez a nyugtalanítás nem alaptalanul
történik. Teleki Mihály, a mindenható kancellár a mozgatója az
ördöngösségeknek, aki így akarja a nép hangulatát magyarországi vállalataihoz
kihasználni. Még nehéz betegen is az ország ügyeivel törődik. A török háborús
készületei aggodalommal töltik el, mert Erdély a török és német érdekkörének
határán a sors esetleges fordulatát jobban megérezheti, mint más ország. Ezért
Lipót királlyal épp oly udvarias levelezést folytat, mint a törökkel. Ürügyül
azt veti, hogy a szatmári helyőrség mozgolódásai miatt nem hagyhatja el
Erdélyt. Ugyanakkor kéri a szatmári német kapitányt, hogy látszólagos beütést
rendezzen Erdélybe, de nem mulasztja el Ebéni Lászlót, a kolozsvári
parancsnokot sem figyelmeztetni, hogy résen legyen a némettel szemben. Erdélyre
nézve különös csapást jelentett Váradnak török kézre kerülése. A Várad és
Szatmár közé szorult terület a török és német hadak váltakozó pusztításai miatt
teljesen elnéptelenedett. Itt a török megtámadta Rhédey Ádámnak udvarházát és
onnan elrabolta Krisztinát, aki Rákóczy Lászlónak, a szatmári őrség tisztjének
menyasszonya volt.
Rákóczy bosszút fogad. Felkeresi Kökényesdi
Ferit, a szabad csapatok vezetőjét megtámadják Váradot. A támadás pünkösd
előtti pénteken meg is történik. A heves harcban a magyarok a vár hídjáig
nyomulnak, de Rákóczy László itt golyótól találva elesik, menyasszonya pedig a
vár fokáról a mélybe veti magát. A szatmári helyőrség azonban nem feledkezik
meg közben a Teleki Mihály kívánságáról sem. Kolozsvártól napi járásnyira
feküdt egy klastrom, melynek gyógyító erejű vize sok búcsúst csalogatott messze
földről. Ide jött Magyari László tiszteletes úr is betegeskedő leányával.
Gergely barát, a klastrom vezetője, szíves barátsággal fogadta a papot. Egy
este Kökényesdi Feri bandája támadta meg a klastromot, de a nagyerejű barát
lefogja a zsiványvezért és a portyázókat tévútra vezeti. Magyari Kolozsvárra
siet, félre veri a harangokat és az embereket védelemre hívja fel. Ebéni uram,
Kolozsvár parancsnoka, a nagy zűrzavarban Nagyenyedre hírnököt küld a
fejedelemhez. A hír jócskán megtoldva ér el a fejedelemhez, aki várandós
állapotú feleségét sürgősen Gyulafehérvárra küldi. A nagy fejetlenségben a
budai basa követe, Yffim bég, ijedten menekül Budára azzal a hírrel, hogy a
szatmáriak elfoglalták Erdélyt.
Jókai
sehol sem említ évszámot; az itt felsorolt események azonban 1664-ben
történtek. Jókai regényének két történelmi munka volt a forrása, mind a kettőre
többször hivatkozik is. Az egyik: Nagyajtai Cserei Mihály históriája*, (* Nagyajtai Cserei Mihály históriája. A szerző eredeti
kéziratából Kazinczy Gábor által. Pest. Emich Gusztáv könyvnyomdája. MDCCCLII.
Újabb Nemzeti Könyvtár. Első folyam. 480 hasáb. A következőkben ezt a munkát
fogjuk idézni.),
a másik pedig Bethlen János erdélyi kancellár következő munkája: HISTORIA RERVM
TRANSILVANICA-RVM AB A. MDCLXII. AD A. MDCLXXIII. PRODVCTA, ET CONCINNATA
AVCTORE IOANNE BETHLENIO COMITE COMITATVS ALBENSIS, PRINCIPATVS TRANSILVANIAE
CONSILIARIO, CANCELLARIO, AC SEDIS SICVLICALIS VDVARHELY CAPITANEO SVPREMO. –
HANC PLVRIMIS MENDIS SVBLATIS RECOGNAVIT, ET PRAEFATIONE DE PROGENIE, VITA, ET
INGENII MONVMENTIS EIUSDEM SCRIPTORIS AVXIT ALEXIUS HORÁNYI DE CC. RR.
SCHOLARUM PIARUM AA. LL. ET PHIL. DOCTOR, HISTORIA-BUMQUE PROFESSOR, VARIARVM
SOCIETATVM MEMBRVM HONORARIUM. VIENNAE, TYPIS JOSEPHI NOBIIS DE KURZBECK.
MDCCLXXXII. A munka két kötetből áll, Pars prior, megjelent 1782-ben és Pars posterior,
megjelent 1783-ban.* (* Bethlen János itt
idézett munkája körül a történeti irodalomban némi zavart figyeltünk meg. Ez
onnan keletkezett, hogy Bethlen Jánosnak híres, több kiadásban megjelent,
rendesen Commentarii de rebus Transsilvanicis címen idézett munkájával,m ely
először Szebenben 1663-ban jelent meg, összetévesztik. Jókai ennek a
„Commentarii”-nak a folytatását, az itt idézett „Historia”-t használta, melynek
– tudtunkkal – csupán ez az egy kiadása jelent meg.)
Annak
a történelmi résznek, melynek vázlatát az előzőkben felsoroltuk, lényegileg
Bethlen János történelmi munkája volt a forrása, Cserei pedig csak lényegtelen
kisebb adalékokkal szolgált hozzá. Részletesen említhetjük a következőket:
Magyari
prédikátor alakja Cereiből került Jókaihoz. „Vala a fejedelemnek udvari papja
Magyari József, nagy tudományú s buzgó lelkű ember, aki könnyen Ilyés próféta
mellé beállhatott volna, és mint Jeremiás próféta Sedechiás király mellett, úgy
gyötri vala magát szüntelen Apaffi mellett…” (Cserei, 160. hasáb.) Tovább is a
162. hasábon: „Különben olyan világtól abstractus ember volt, hogy két forintot
meg nem tudott volna olvasni, sem köntösét, sem ételét nem eurálta, erővel
vitte ki a felesége ebédre is a tanuló-házából.”
A
regény elején (I. köt. 6-7. lap) feltűnő csodálatos üstökösről nagy
részletességgel emlékezik meg Bethlen János (I. köt. 48-50. l.). Ez a
csodálatos jelenség 1663. szeptember 8-án mutatkozott; szétpattant darabja
Gyergyószentmiklóson Sándor Mihály portáján esett le.
Szénási
magister alakját Jókai egy Bethlentől említett kalandorról, Csepregi Mihályról
mintázta (Bethlennél I. köt. 38-39. lap). Ő az a bizonyos „Protheus
Transilvanicus”, aki Haller Gábor ügyében a töröknél járt, de kétes
magaviselete miatt visszatérte után Apafi nem akarta fogadni; azonban oly ügyes
volt, hogy mégis hozzá tudott férkőzni a fejedelemhez. Szerepe különben nem
fedi a továbbiakban Jókai elbeszélését.
Az
ördöngös exorcisáláva (Jókai, I. köt. 14-18. lap) Cserei egy közbeszőtt
anekdotáján látszik alapulni (164-165. hasáb). Cserei elbeszéli, hogy Tofeus
Mihály püspök idején egy fehérvár-vidéki paraszt ember kígyót nyelt. Ijedten a
fehérvári pápista papokhoz ment, kérve segítségüket. Ezek megígérték, hogy
kiűzik a kígyót, ha azt állítja, hogy az ördög bújt bele. Tofeusnak megüzenték
a papok, hogy szeme láttára ördögöt fognak űzni. Tofeus haragosan rávette
Apafit, hogy a parasztot a pápista papoktól elhozassa, hogy ő űzze ki belőle az
állítólagos ördögöt. Amikor ez megtörtént, ráijesztett a parasztra, aki
megvallotta a mesterkedést, mire a kígyót kiűzték belőle.
Jókai
Teleki Mihály politikájának jellemzésére több levelet idéz (I. köt. 53-56.
lap), melyeknek pontos forrását is megjelöli Bethlennél. A levelek valóban
megtalálhatók Bethlennél, éspedig a Lipóté (I. köt. 110-111. lap), a nagyvezéré
(I. köt. 112-113. lap) és Apafi válasza a nagyvezérhez (I. köt. 113-114. lap).
A leveleket Jókai némi stiláris változtatástól eltekintve, szó szerint
lefordította. A negyedik levél azonban, melyet Jókainál Teleki a szatmáriakhoz
intéz, nincs meg ebben a formában Bethlennél, bár Jókai ezt is úgy idézi, mint
a többit, Bethlenre hivatkozva. Csupán az idézett „okszerű mentség” található
meg (I. köt. 126. lap) „rationalis excusatio” kifejezés alakjában.
A
regényes váradi ostrom (Jókai I. köt. 76-83. lap) magva szintén Bethlen
históriájában rejlik (I. köt. 125-126. lap). Ébeni István, Kolozsvár
parancsnoka, hírül adja levélben Gyulafehérvárra, hogy pünkösd előtti ötödik
napon a töröktől nemrég elfoglalt és megerősített Váradot a tiszántúli magyar
nemesség a szatmári, ecsedi és küküllői németekkel együtt megostromolta; a
megrohanás oly heves volt, hogy a magyarok és németek a törökkel összekeveredve
a vár hídjára jutottak, ahol a vitézül harcoló gróf Rákótzi László golyótól
találva elesett.
Kökényesdi
Feri és a szatmári német őrség betörése (Jókai I. köt. 98-101. lap) Bethlennél
(I. köt. 141-142. lap) a következő elbeszélésben van meg. Copp generális és
Kászoni páter három német kohorsz-szal és tizenhét zászlóalj magyar
szabadcsapattal titkon betörtek a kolozsvári vidékre. Raboltak, gyilkoltak.
Mielőtt az erdélyiek megbüntethették volna őket, visszatértek Magyarországra. A
rablásban a németek mérsékeltebbek voltak, mint a magyarok, kiknek vezére
elvetemült erkölcsű ember volt. „Hic erat Georgius Kökényesdi alienorum semper
honorum appetentissimus, religionisque nullius.” Ez a betörés Erdélyben nagy
riadalmat keltett.
A
szatmári betöréssel kapcsolatos Yffim bég futása Nagyenyedről (Jókai I. köt.
100. lap). Yffim bég azért jött Erdélybe, hogy az adó fizetését és az erdélyi
csapatok csatlakozását sürgesse. Bethlennél ez több helyen megtalálható (I.
köt. 124. l.); azonban nem említ nevet, csupán a nagyvezér kiküldöttjét.
Erdély
1664-iki történetével szoros kapcsolatban van és szerves összefüggésben áll
Jókai regényében Ghica havasalföldi vajdának és feleségének regényes története.
Jókai az egészet oly tökéletes összefüggésben gondolta ki, hogy „A kétszarvú
ember”-ben még kiegészítését is megtalálhatjuk.
A
Sturdza-család a legtekintélyesebb és leggazdagabb családok közé tartozott.
Minden jog az elsőszülöttet illette, míg a többi testvéreknek szerény sorssal
kellett megelégedniök. Az 1600-as évekbe a majoresco Sturdza György volt, míg a
másodszülött Mihálynak szerény falusi papsággal kellett beérnie. Azonban György
váratlanul meghalt és Mihály örökölte a nagy családi vagyont. Minthogy egész
életén át igénytelen munkához szokott, a nagy vagyon birtokában is szorgalmasan
dolgozott és így lassanként rendkívül meggazdagodott. Egy nyáron óriási úritökök
termettek birtokán. A legnagyobbat belül kivájatta és arannyal töltette meg,
azután elküldötte a szultánnak ajándékba. A szultán felháborodott, hogy ily
illetlen ajándékkal lepik meg, a tököt a földhöz ütötte; de mily nagy volt a
meglepetése, amikor annak belsejéből arany ömlött ki. Rögtön küldött Mihály
úrnak egy fényes kaftánt ajándékba. Minthogy a szultán kaftánjához nem illett a
szerény ház, Mihály úr palotát építtetett, azt gyönyörűen bebútoroztatta, úri
móddal kezdett élni és kijelentette, hogy leányát csak a fejedelemnek adja
nőül.
Ghyka
herceg hírét vette Sturdza Mária szépségének és gazdagságának és megkérte a
kezét. Mihály úr nagyszerű menyegzőt rendezett, melyre Apafi fejedelmet és
Teleki Mihályt is meghítta. Apafi azonban nem jöhetett el, hanem maga helyett
Thököly Imrét küldötte. A lakománál különösen feltűnt a három leány szépsége;
az egyik a menyasszony volt, a másik Teleki Flóra, Teleki Mihály leánya,
Thököly Imre jegyese, a harmadik Béldi Pál leánya, Aranka, aki iránt egy derék
török ifjú, Kucsuk basa fia, Feriz bég mély szerelemre gyulladt. Thököly
könnyűvérű ifjú volt, aki menyasszonyával gondolt legkevesebbet. Ez sértette
Ghyka hercegét és Feriz béget, amiért másnap reggel a három férfi párbajt
vívott. Eben a viadalba Thököly győzött.
A
török nagy háborúra készült. Hírét vette ennek Hadzsi Baba, egy rabnőkereskedő
és Budára evezett. Itt Yffim bég Hasszán budai basa számára megvásárolta a
kereskedő leggyönyörűbb, de vészt hozó rabnőjét, Azraélét. Hadzsi Baba hírét
veszi, hogy közeledik Feriz bég; erre sietve elhagyja Budát, mert az ifjú vég
egy amazon-dandárt állított fel és a leányok iránta érzett ábrándos
szerelmükben mindnyája őt szokták követni. Hasszán basa mulatókertje a
Margitszigeten volt. A basa rosszul látott és a csalfa Azraéle, aki teljesen
hatalmába kerítette a basát, elhitette vele, hogy a folyó túlsó partján
vízhordó leányok állanak. Pedig ott ütött tábort Feriz bég, akibe Azrraéle
beleszeretett. Yffim bég hiába akarta Hasszán basát meggyőzni a leány
csalfaságáról, az elvakult basa nem adott neki igazat.
A
német és a török tábor Szent-Gotthárd alatt találkozott. A török seregben volt
Ghyka fejedelem is hatezer harcossal. A fejedelem azonban nem akart a
keresztények ellen harcolni, ezért a moldvai seraskierrel összejátszott, hogy
az a segédcsapatok érkezését akadályozza meg. Ez sikerült is. (Jókai: „A
kétszarvú ember” 185-186. lap.)
A
türelmetlen janicsárok megostromolták Hasszán basát, hogy vezesse őket hadba a
keresztények ellen. A lázadást Kucsuk basa csillapította le, aki a
türelmetlenkedő csapatok élére állott és megindította a támadást. Egy ideig
diadalmasan hatoltak előre a törökök, de amikor a Ghyka fejedelemtől vezetett
moldvai had – nem akarva keresztények ellen harcolni – megfutott, az egész
csata sorsa elveszett. Kucsuk basa és Feriz bég hősiesen fedezték a
visszavonulást.
A
törökök kiderítették Ghyka fejedelem árulását és ezért csapatot küldöttek
Moldovába elfogatására. Felesége, Sturdza Mária, várandós állapotban volt;
ezért a fejedelem először nem akart menekülni. Azonban megérkezett a csausz, s
ekkor nem volt más hátra, mint a menekülés. A fejedelemnő hintóba ült, Ghyka
pedig híres lován eltávozott a törökök közt. Azonban egy hidat előre
felszedett; ő át tudott ugratni kitűnő lovával, de kísérői elmaradtak. Így
menekült feleségével együtt Erdély felé. Előre küldött embere azonban azzal a
hírrel fogadta, hogy a török Erdélyben is keresteti. Erre a fejedelem a hegyek között
Lengyelországba menekül, beteg feleségét pedig Erdélybe küldi. A törökök
üldözik a hintót, amikor Mária Kolozsvárra ért. Itt Apafiné befogadta és
gyöngéden ápolta a szerencsétlent, a törökök azonban türelmetlenül követelték
kiadatását. Összegyűltek az ország urai, akik előtt Teleki Mihály kifejtette,
hogy a török követelését képtelenek visszautasítani. Ekkor az üldözött nő
Erdély legtiszteletreméltóbb matrónáitól és hölgyeitől övezve az országgyűlés
elé járult és így kért védelmet. Bármily megrendítő volt is ez a jelenet.
Erdély erőtlen volt arra, hogy az üldözött nőt megvédelmezze, s ezért átadják
Olaj bégnek.
Hasszán
basa nagy bajban volt; őt okolták a csatavesztésért, melyet rövidlátása idézett
elő. Mindent elkövetett, hogy a bajból meneküljön. Ítélőszék elé állította
Kucsuk basát és fiát, azzal vádolva őket, hogy az ő elhamarkodásuk okozta a veszteséget.
Azonban kiderül a basa szemhibája, s erre vádja összeomlik. Ezután Hasszán basa
Ghyka hercegnét igyekszik hatalmába keríteni, hogy őt vesse a szultán dühének
áldozatul. Olaj bég ravasz furfanggal Budára hozza Máriát, aki időközben fiat
szült. Pedig az erdélyi urak ál-rablótámadást rendeztek ellene, de ő
szerencsésen elkerülte a cselvetést. Mária megőrzésére Azraéle vállalkozik, aki
összeláncoltatja magát vele; ez megnyugtatja a gyanakvó Hasszán basát. Feriz
bég betegségéből lábadozott, amikor levelet kapott Béldi Arankától, aki kérte,
hogy szabadítsa meg Máriát. Feriz bég beszélt Azraélével, aki megígérte, hogy
még az éjjel megszökteti Máriát és gyermekét. Este megérkezett Olaj bég a
szultán parancsával, melyet azonban csak reggel volt szabad felbontani.
Mindenki tudta, hogy abban egy halálos ítélet van, vagy a Máriáé, vagy a
Hasszáné. Éjszaka leengedte Azreéle egyik nagy szobanövényét az ablakon és a
várkert titkos folyosóján keresztül megmentette Máriát, akit férje várt
álöltözetben. Feriz bég jutalmul megcsókolta Azraélét, aki erre a
Margitszigetre evezett és ott magára gyújtotta a nyári mulatólakot. Olaj bég
pedig leültette Hasszán basa fejét.
Az
itt vázolt rész – a regény fénypontja, a romantikus mesemondás remeke –
történelmi alapjaiban szintén Bethlen Jánostól veszi eredetét.
Hogy
Teleki Mihály leányát Thökölyivel akarja elvétetni, ezt Jókai Csereinél
olvasta: „… elsőben azon practicálódék, hogy a leányát, kit Apaffi Miklósnak,
azután Kemény Jánosnak adott vala feleségül, Tökölyi Imreh venné el” (123.
hasáb).
A
szent-gotthárdi ütközetet bevezető janicsár-lázadást
(Jókai, I. köt. 144-150. lap) Bethlen így beszéli el (I. köt. 164. lap): Fogarasi János 1664. augusztus 16-án
érkezett a török táborból. Jelentette, hogy bár a török sereg a százezret is
felülhaladja, harcra csak a fele alkalmas. Nincs eleségük, a lovak el vannak
csigázva, a janicsárok az ő jelenlétében nyílt lázadásban törtek ki, követelve vagy
a halált, vagy azt, hogy tüstént ütközzenek meg.
Az
erdélyi követ szerepeltetése (Jókai, I. köt. 145. lap) sem nélkülözi a
történelmi alapot. Bethlen János
elmondja (I. köt. 160. lap), hogy Baló
László erdélyi követ a szent-gotthárdi csata idején is a töröktáborban
tartózkodott és a nagyvezér akkor is keményen sürgette az évi adó fizetését.
Ghica herceg és felesége
történetét Bethlen János közvetítette Jókaihoz (Bethlen, I. köt. 194-201. lap.)
Bethlen elbeszélése teljesen tárgyilagos. Havasalföld fejedelmének Ghica
Györgynek* (* Az elferdített nveket
(Dika, Zuja, Struja, stb.) e tartalmi vázlatban mindenütt helyes alakban adom
vissza.)élete
nagy veszélyben forgott. Ugyanis „az
említett fejedelem, bár török iga alatt volt, mégis a legmelegebben támogatta a
keresztyének ügyét és nem szűnt meg tettekkel bizonyítani (ha alkalma nyílott),
amit szívében rejtegetett”. Kénytelen volt a keresztyének ellen hadba vonulni,
de – miután előre figyelmeztette azokat szándéka felől – visszavonult, s
ezáltal oka lett annak, hogy Des Souches
Hasszán budai basán Léva mellett nagy diadalt nyert. A budai basa a
fejedelmet vádolta a csatavesztés miatt, de ezzel nem menthette meg életét,
mert a nagyvezér megfojtotta. Azután Ghica fejedelem után küldött a nagyvezér,
de ő nem mert előtte megjelenni, hanem Rhottal
János császári követhez fordult, kérve annak támogatását. Közben a
nagyvezér szigorúan meghagyta Apafi
fejedelemnek, hogy az Erdélyen keresztül menekülni szándékozó Ghicát
tartóztassa fel és neki szolgáltassa ki. Erre Ghica fejedelem Lengyelország felé menekült, felesége
azonban, Sturza Mária, aki várandós állapotban volt, az Apafi tudta nélkül
Erdélybe jött és itt oltalmat kért. Amint ez a nagyvezér tudtára esett, azonnal
követelte az asszony kiadását, levelét Baló
László erdélyi követ küldötte, aki a mindenható Istenre könyörgött Apafi
fejedelemnek, hogy teljesítse a nagyvezér parancsát, mert ellenkező esetben
Erdély végpusztulását idézi elő. A római császár segítségében épp oly kevéssé
bízhattak, mit a török irgalmában. A tanácsurak közül némelyek úgy vélték, hogy
a török parancsát föltétlenül teljesíteni kel, de azért könnyeiket alig tudták
visszatartani. Egyelőre tárgyalásokkal húzták az időt. Kérték Rhottal grófot,
hogy a császárnál járjon közbe a szerencsétlen nő érdekében, másrészt
felszólították a havasalföldi bojárokat Belényesi
Ferenc követ által, hogy minden régebbi haragot félre téve Ghica
fejedelemmel szemben, annak szerencsétlen feleségét megmenteni törekedjenek,
mert csak így remélhetik azt, hogy Erdély a jövőben is menedéket fog nekik és
családjaiknak nyújtani. Ők azonban semmit sem tudtak kivinni. Erre az erdélyiek
kénytelenek voltak a fejedelemnét a török követnek átadni. Mielőtt ez
megtörtént volna, a havasalföldi püspök erősítette vigaszával a szerencsétlent.
Alig haladt azonban a török követ foglyával egy mérföldet, a fejedelemnét
fájdalmak fogták el és egy kisleányt szült. Erre annyira rosszul lett, hogy
halálát várták. Így visszavitték Budai
Péter vendégszerető házába Alsó-Rákosra. E megrendítő fordulat
következtében rávették a török követet, hogy halasztást adjon; ő azután
elárulta, hogy ura inkább pénzt akar. Erre eskü alatt kivallatták a
fejedelemnét, hogy mennyi pénzt hozott magával, s bár annak felét már
elköltötte, Bethlen János azt
kipótolta, mire a nagyvezér eltekintett a kiadatásától. Így a fejedelmét Apafi
illő kísérettel Magyarországra vitette, ahol férje már várta.
Jókai
regényének harmadik részét időben és szereplő személyekben egyaránt vékony
szálak fűzik az előadott két részhez. Teleki
Mihály tovább folytatja nagyravágyó politikáját. Már eltette láb alól Bánfi Dénest, most pedig elfogatja két
legtekintélyesebb ellenfelét, Béldi Pált
és ifjú Bethlen Miklóst, az ingatag
Apafit pedig rábírja, hogy halálos ítéletüket aláírja. A fejedelemasszony
azonban megakadályozza az ítélet végrehajtását. Apafi szabadon bocsátja az
elfogott főurakat, de a megsértett Béldi Pál a gonosz tanácsurak ellen
felkelést szervez. Teleki azonban résen áll, hamarosan hadat gyűjt Béldi ellen,
aki nem akarja a vérontást, s így inkább Törökországba menekül, ahol bujdosó
társaival egyetemben a díván elé járul, kérve az erdélyi tanácsurak
megbüntetését. Azonban Teleki Mihály
sem pihen közben és Bethlen Farkas vezetésével megvesztegetik a nagyvezért. Itt
nem lenne más hátra, mint még többet kínálni a pénzsóvár nagyvezérnek, aki
kétszázhetven erszény pénzért Béldinek kínálja a fejedelemséget. Ő azonban
visszautasítja az ajánlatot, valamint Kucsuk
basa segítségét is, mert nem akarja hazája kizsaroltatását előidézni. Kara Mustafa elszörnyülködik Béldi
makacsságán és a Jedikulába záratja. Feriz
bég, Kucsuk basa fia, akit gyöngéd rajongás fűzött Béldi Pál leányához, Arankához, még nem adta fel a reményt.
Nagyváradra ment és ott kipuhatolta, hogy mikor indulnak éjjeli zsákmányolásra a
törökök. Egy ilyen csapatot az utolsó szálig levágatott, a merényletet pedig a
kolozsvári kapitányra, Székely Lászlóra
fogta. Ebből nagy baj támadt. A törökök bosszút akartak állani és
elpusztítással fenyegették Erdélyt, Apafit pedig Béldi Pállal ijesztették, ha
nem ad elégtételt. Erre Székely László cselt eszelt ki. Egy csomó gyújtogatót
és zsiványt felbiztatott, hogy azok a váradi basa előtt mondják azt, hogy ők
voltak a támadók. A gyanútlan embereket azután a török lefejeztette. Így Feriz
bég számítása nem vált be, ezért nagyobb dologra határozta el magát Apjával,
Kucsuk basával Szamosújvárra ment és rávette a várnagyot, hogy Béldi elfogott
feleségét bocsássa Konstantinápolyba, hogy ott férjét a fejedelemség
elfogadására rábeszélje. Erre az időre Feriz bég kezesül a várban maradt, ahol
fogságának vigasza Béldi Aranka volt. Teleki Mihály neszét vette a
veszedelemnek és Székely Lászlót ajándékokkal a portára küldötte. Székely
László meg akarta mérgeztetni Béldi Pált, de az feleségével találkozva a felindulástól
meghalt, a méreg pedig Székely Lászlót emésztette el. Közben Béldi Arankát a
sok bánat miatt súlyos betegség támadta meg, s atyja halálának hírére ő is
meghalt. – Mintha a sok gonoszság miatt a természet akart volna bosszút állani,
különös csodák mutatkoztak Erdély szerte. Az emberek lelki vigaszul a templomba
mentek, ahol Magyari uram kemény prédikációban nyíltan megfeddette Teleki
Mihályt. Ő azonban most is keményen állott azon a helyen, amelyről – hite
szerint – nem intézkedhetett másként, mint ahogyan tette. A külső jelek, a
földrengés, épp oly kevéssé ingatták meg, mint az ellene mutatkozó
elégületlenség. Épp most mutatkozott alkalmasnak az idő arra, hogy nagyravágyó
terveit keresztülvigye. A törökök felbontották a békét és elhatározták, hogy Bécs
bevételére hadat indítanak. Teleki elérkezettnek hitte az időt arra, hogy
Apafinak a magyar koronát, magának a palatinusi méltóságot megszerezze. Itt
azonban nagy akadály gördült elébe. A török szívesebben üdvözölte Thökölyit, mit őket és a magyar urak is
hozzá pártoltak. Megalázva kellett visszavonulniok és Kara Mustafa nagy
veresége Bécs alatt a politikát is teljesen megfordította. Apafi Fogarasra
vonulva meghalt, Erdélyben a német volt az úr. De a bosszú órája mégsem maradt
el. Feriz bég elborult lélekkel húzódott vissza a világtól, amióta Béldi Aranka
meghalt. Amikor azonban hírét vette Thököly erdélyi hadjáratának, hozzá
csatlakozott. A zernyesti csatatéren utoljára ragyogott fel a török harci
dicsőség. Teleki ott állott az erdélyi hadak élén; itt, a harcmezőn talált rá
Feriz bég és megölte. Tetemét Thököly elküldötte özvegyének.
Jókai
regényének harmadik része Cserei
Históriáján alapszik, mégpedig a történelmi részeknél gyakran oly híven,
hogy többször másolta eredetijét. Jókai ott folytatja Csereit ahol abbahagyta
az „Erdély aranykorában”* (* Gálos Rezső: Jókai és
Cserei. Erdélyi Múzeum 1912. évf. 239-243.lap.), tehát Bánfi Dénes kivégeztetése után
az 1675-ik év eseményeitől, lényegében a 86. hasábtól a 203-ig.
„Bánfi
Dénes halála – írja Cserei (86. hasábtól 114-ig) – Teleki Mihály kezére vette vala a gyeplőt, de mégis nem folynak
vala minden dolgai úgy, amint kívánja vala, mert Béldi Pál nagy okos úr lévén, nem engedi vala meg; Teleki Mihály
azért minden practicáját arra kezdé fordítani, hogy Béldi Pált is eltehesse láb
alól. Ezért Bethlen Gergelyt, Farkast
és Eleket, valamint Mikes Kelement elbíztatja ellene, akit
nagy elméje miatt gyűlöltek. A felbujtogatott urak Apafi előtt bevádolták Béldi
Pált, hogy Bethlen Miklós segítségével fejedelemségre tör. „Akármely dolgot is
könnyebben a fejedelem elméjére nem adhattak, mintha valakit
fejedelemkereséssel vádoltak.” Erre Apafi Fogarasba országgyűlést hivatott
össze, ahol Bethlen Miklóst és Béldi Pált elfogatta és a várba záratta. Amikor
Apafi udvarával együtt elhagyta Fogarast, a fejedelemasszony magához hívatta Csereit, a várparancsnokot – a
történetíró atyját – és így szólt hozzá: „Nézze meg kegyelmed jól ezt a gyűrűt,
akármennyi comissiója jöjjön kegyelmedre uramnak ő kegyelmének, de valamíg ezen
a gyűrűn levő címert nem látja meg a levélre nyomtatva kegyelmed, a rab urakat
meg ne ölesse; mert tudom én uram ő kegyelme természetét, - vagy ittas korában
vagy másképpen ráveszik az urak. De kegyelmed különben ne cselekedjék, amint én
parancsolom; különben is ez a vár enyém s kegyelmed nem annyira uram ő kegyelme
tisztje, mint enyém.” Teleki Mihály és társai valóban rávették az ittas
fejedelmet, hogy három commissiót aláírjon: az egyik szólott Csereinek, hogy
foglyait ölesse meg, a másik Boér
Zsigmondnak, hogy ha Cserei nem engedelmeskedik, őt is, a foglyokat is
végezzék ki, a harmadik a várbeli praesidiumnak hasonló értelemben. A
fejedelemasszony azonban egyik hűséges inasa útján megtudta a cselszövényt, a
parancsokat elvette a küldönctől és másnap megmutatta a férjének, aki erre
hálásan így szólt: „Az Isten áldjon meg, édes feleségem, hogy nem engedted a
commissiókot elvinni, másszor is azt cselekedd…” A vádlók mindent elkövettek,
hogy Béldi Pál bűnösségét bizonyítsák, de ez nem sikerült, s így Apafi oly
reverzális ellenében, hogy senkin bosszút állani fogsága miatt nem fog,
szabadon bocsátotta.
Béldi
Pál szabadulása után belátta, hogy Teleki Mihály és a többi gonosz tanácsosok
Erdély romlását fogják előidézni. Különösen Teleki akart veszedelmes vállalatba
fogni Magyarország ellen, hogy magának a palatinusi méltóságot megszerezte. A
többi főemberek, akikkel Béldi az ügyet megbeszélte, úgy vélekedtek, hogy
Apafit is el kell űzni a fejedelemségből, e Béldi Pál hűségesen kitartott
mellette. Így azután Béldi Pál fegyverbe szólította a székelyeket, akik fel is
ültek, hogy hadba vonuljanak. Teleki erre Apafihoz sietett és úgy elrémítette,
hogy a fejedelem éjnek-éjszakáján Fogarasba menekült. Közben a végbeli
katonaságot összeszedték, Béldi pedig levelet írt Apafinak, melyben megüzente,
hogy nem ő ellene, hanem gonosz tanácsadói ellen fogott fegyvert. Azonban hadai
elszéledtek, s életét veszélyeztetve érezvén, a bozzai szoroson át nehány
társával együtt először Havasalföldre, azután Konstantinápolyba menekült.
Feleségét és fiait elfogták és Szamosújváron rabságba vetették, ahol felesége
nehány év múlva meg is halt.
Konstantinápolyban
Béldi bujdosó társaival együtt megjelent a díván előtt, ahol kegyesen fogadták.
Mauro Cordatus is jó emberük volt. Csáki László azonban irigyelte Béldi
szerencséjét, azért a német és francia követhez ment és azok révén magának
igyekezett elnyerni a fejedelemséget. Teleki Mihály ijedten hallotta, hogy Béldi
a török császárhoz fordult. Gyorsan követséget küldött a portára Bethlen Farkas
vezetése alatt, s hogy nagyobb nyomatéka legyen szavának kétszáz erszény pénzt
is mellékelt. A dívánban Bethlen Farkas ékes beszéd kíséretébe nyújtotta át az
ajándékot. ott azonban volt több derék basa, aki Béldinek fogta pártját:
különösen a híres Küprili nagyvezér
fia, aki akkor főlovászmester volt és az erdélyiek Magyarország elleni terveit
nem helyeselte, nagy jóakarója volt Béldinek. A nagyvezér azonban, a pénzsóvár Kara Mustafa, aki a német ellen már
régebben is hadat szándékozott vezetni és így politikájának Teleki kalandos
tervei kedveztek, örömmel fogadta a sok pénzt. De azért nem akarta elejteni
Béldit sem és felszólította, hogy adjon hetven erszénnyel több pénzt, mint
Apafi, akkor az övé lesz a fejedelemség. Küprili megüzente Béldinek, hogy
kölcsön adja neki a pénzt, majd visszafizeti, ha fejedelem lesz. Béldi azonban
nem akarta hazája vesztét, mert hiszen ez a fejedelemváltozás Erdély feldúlását
okozta volna. Ezért elutasította az ajánlatot, mire a nagyvezér annyira felindult,
hogy a Jedikulába záratta. „Mi hasznát vevé, hogy a publicumot forgatá? Qui
comunitati servit, nemini servit.” hiába akarták később is rábírni, hogy ogadja
el a fejedelemséget; „keserűség miatt a guta megüté s meghala hirtelen”. Egy
Körtövély nevű vizslája „a temetésnél egy hétig mind ordított, mert sok
kutyában több hívség van, mint sok gonosz emberben.”
Még
életben volt Béli Pál, amikor Székely
László kolozsvári kapitányt a portára küldötték, hogy ott a török elméjét
csendesítse. – Ugyanis Várad körül huszonnégy török katonát levágtak a
kolozsvári őrség emberei; ezen annyira felindultak Konstantinápolyban, hogy
Béldit tüstént fejedelemnek akarták tenni. A katonákat azonban nem adhatta elő
Székely László, mert azok a némethez szöktek. Ezért gonosztevőket válogattak
össze és azokat Somlyón a váradi basa emberének jelenlétében lefejezték azt
mondva, hogy ezek követték el a merényletet. Ezért egy törököt fogadtak, akinek
kétszáz aranyat ígértek, százat előre meg is adtak. Közben Béldi Pál meghalt, a
török pedig azt állította, hogy ő végzett vele és követelte a hátralékos száz
aranyat. Minthogy Székely László nem akart fizetni, az ablaka alatt kiáltozta:
„Te pogány eb, megcsalál, megöletéd velem Béldit, mégsem fizetél meg.” De
Székely László is elvette büntetését Istentől, mert borzasztó betegség lepte
meg. Egy német borbély gyógyította, aki sok drágakövet csalt ki tőle azzal,
hogy azok porával fogja kezelni. De ellopta a köveket és megszökött, Székely
László pedig iszonyú kínok között meghalt.
Béldi
Pál történetének még az epizódjait is megtalálta. Jókai Csereinél De így nyomozhatjuk
regényének további tárgyát is ugyanott. A különböző
csodajelek a sok tekintetben kicsinyes Csereinél
bőségesen feltalálhatók. Jókainál különös, senyve4sztő idő után üstökös tűnik
fel (II. köt. 63-66. lap), erről emlékezik meg Cserei is az 1680-as évek
eseményei között (123. hasáb). Magyari tiszteletes
úr feddő prédikációját ugyan nem
ekkor tartotta (Jókai, II. köt. 68-69. lap), hanem hat évvel később, amikor a
Szeben falai alatt táborozó erdélyi hadakat a németek Teleki Mihály praktikája
folytán megtámadták és szétszórták. A prédikáció szó szerint kiírta Jókai
(Cserei, 160-162. hasáb). A rémületet Jókainál földrengés tetőzi be (II. köt. 74-76. lap); ezt Cserei 1681-ből
említi (127. hasáb) és hozzáfűzi, hogy ez már magában is az események gyökeres
megváltozását jelentette.
Az 1683. év hadüzenetét Jókai élénk színekkel
adja elő (II. köt. 76-78. lap) és különösen kiemeli, hogy ez voltaképpen
békeszegés volt. Csereinél (127-129.
hasáb): Miután a vén Küprili meghalt, utóda másképp gondolkozott a békéről. Nem
várta meg, hogy húsz év leteljen, hanem rávette a császárt, hogy az erdélyieket
engedje Magyarország ellen vonulni. A francia követ is biztatta a törököt a
harcra, a basák is panaszkodtak, hogy Böszörmény, Káló és Fülek őrségei
területüket pusztítják. Thököly Imre is kérte a portát, hogy avatkozzék be a
magyar ügyekbe.
Teleki Mihály és Thököly
Imre viszályát
(Jókai II. köt. 85-95. lap) szintén készen kapta Jókai Csereinél (129-131. hasáb). Ez a fejezet („Üdvös csalatkozások”) sok helyen valóságos másolás. A török császár
elrendelte Fülek, Böszörmény és Káló ostromát. Teleki, mint az erdélyi hadak
generálisa, Apafival együtt Fülek alá vonult. Az Erdélybe menekült magyarok
azonban rögtön Thököly mellé állottak. Erre Teleki, aki palatinus szeretett
volna lenni Apafi mellett, akit ő magyar királynak szánt, a magyarokat
Thökölytől elpártolásra akarta rábírni, de ez Thököly fülébe ment, ki a
fővezérrel meg akarta fogatni Telekit. Apafi oltalmazta meg nagy bajjal
megszorult miniszterét és sátorában tartotta, ahol Thököly meglátogatta a
fejedelmet, akivel tisztességtudóan beszélt, az elrejtőzött Telekit pedig
lehordta és megfenyegette.
A
Jókai regényében elszórt történeti vázlat
szintén Csereitől való. A török
rettentő tábort gyűjt Bécs ellen. Apafi és Teleki nem akarnak részt venni. A
fővezér lehordja őket, hogy eddig mindig ők akartak hadakozni, most pedig
visszahúzódnak (Cserei, 134. hasáb). A császáriak elfoglalják Érsekújvárt, majd
Nógrádot (154-155. hasáb). A janicsárok fellázadnak a sok veszteség miatt a
szultán ellen és helyette öccsét ültetik a trónra, aki 39 esztendeig fogságban
volt (173. hasáb). A helyzet Erdélyben is nagyon megváltozott. Apafi elbúsult,
hogy minden jövedelme odaveszett. Az elméje is elborult, hat hétig sem szólt
senkihez. Erre a környezete zacskószámra ugyanazt a pénzt hozatta eléje és azt
állították, hogy azt a harmincadokból, sójövedelmekből küldötték. Erre lassanként elvidult. Felesége már másfél
éve meghalt. Újra meg akart nősülni; Mikó Istvánné, vagy Vér Györgyné, két szép
özvegyasszony tetszett meg neki, Teleki azonban megakadályozta a házasságot.
Végül is elöregedve és elhagyatva meghalt a fejedelem 1690. április 15-én.
(194-195. hasáb). Ezeket az eseményeket kivonatosan „Egy férfi, kit őrangyala elhagyott” című fejezetben (II. köt.
96-99. lap) beszéli el Jókai.
Jókai
következő fejezete („Az újra kihúzott
kard”, II. köt. 99-107. lap) szintén Cserei
különböző helyeinek ügyes csoportosítása Feriz bég fantasztikus magányának
kivételével. Nándorfehérvárt bevette Miksa
bajor választó és őrségét, tizenkétezer janicsárt levágatta (185-186.
hasáb). Heiszler generális 1689-ben
átment Havasalföldére, Bukarestbe. Titkon a vajda hívta. Más sáncokat
építettek, közben a lakosságot nyomorgatták, mire a vajda alattomban üzent a
tatároknak, hogy jöjjenek a német ellen. A tatárok erre fegyverre keltek, a
vajda pedig írt Heiszlernek, hogy vigyázzon, mert nagy erővel közelít a tatár.
Heiszler erre hirtelen visszavonult Erdélybe. (188. hasáb) A badeni herceg Nis
mellett tönkre verte a török sereget (1689. szept. 25.), elfoglalta Viddint, az
Arnótságot behódoltatá, s azon gondolkozott, hogy a Haemus havasán át
Konstantinápolyba megy. Piccolomini
generális ügyelt arra, hogy az arnót lakosságot kíméljék katonái. De halála
után (1689. nov. 9.) a hannoveri fejedelem lett a vezér, aki alatt a tisztek a
lakosságot zsarolni kezdték. Ezek a szultánhoz fordultak, aki 60.000 emberből
álló hadat küldött segítségükre, míg a német sereg 9000 főből állott. Mégis
harcra állottak a sík mezőn, mert eddigi diadalaik elbizakodottakká tették
őket. A törökök körülvették a németeket és távolról kezdték őket nyíllal lőni.
A levegőbe is sok ezer nyilat lőttek. A megsebesült lovak zavart idéztek elő;
ekkor rohanták meg a németeket a törökök és az utolsó emberig levágták őket.
Ott veszett a hannoveri fejedelem is. (189-190. hasáb).
A
Törökvilág végső fejezete „Az utolsó nap”
(II. köt. 107-122. lap) Thököly hadműveleteit és a zernyesti csatát
tartalmazza. Cserei Mihály maga is
részt vett a táborozásban és a szerencsétlen ütközetben. Így nála
szemléletesebb tanút keresve sem találhatott volna Jókai. Heiszler Thököly
készülődéseinek hírére a szorosokat elállotta. Ő maga Bozzán táborozott. Ott
volt Teleki Mihály is. Heiszler éppen kártyázott a generálisokkal és sokat
nyert, amikor hírül hozták, hogy Thököly a törcsvári szorosnak került. Erre ő
is odasietett és az utat elállotta. Thököly azonban nagy nehézségek között
átkelt a hegyeken és betört Erdélybe. Zernyestnél ütköztek meg. Rövid küzdelem
után Heiszler foglyul esett, Teleki pedig életét veszítette menekülés közben
(197-203. hasáb). Amikor Teleki holttestét Thököly elé vitték, ez így kiáltott
fel: „Hej kopasz, kopasz, ha te nem lettél volna Erdélyben, nem esett volna az
ország német kezében.” (Cserei, 162. hasáb) Jókai itt is oly híven követi
Csereit, hogy több helyen szó szerint kiírja a lényegesebb szakaszokat.
A
források birtokában, miután az összehasonlítást az előzőkben elvégeztük,
megkísértjük Jókai regényének értékelését. A Törökvilág történeti regény, maga Jókai is annak tekinti, amint az munkájának
előszavából kitűnik, joggal fölvethetjük tehát a kérdést: hogyan viszonylik a
mű a történelemhez? Hogy Jókai könnyelmű historikus, azt számtalan komoly
bírálója számtalanszor szemére vetette. Nem lesz tehát meglepő, ha mi is
szolgáltatunk hasonló adalékokat.
Az
első pillanatra feltűnő az a körülmény, hogy Jókai kisebb szereplő személyeinek
hiteles keresztnevét minden indokolható ok nélkül megváltoztatta. Így lett nála
Magyari József uramból, Apafi udvari
papjából, László, Kökényesdi Györgyből
Feri, Kászoni Márton paterből Ákos,
Ébeni Istvánból, Kolozsvár parancsnokából Ebéni László. Ez utóbbi vezetéknevének megváltoztatása valószínűleg
Ebeni áll a latin helyesírásnak megfelelően – Ebéni alakot. Miért változtatta
meg Jókai ezeket a neveket? Véleményünk szerit nem emlékezett pontosan a névre,
még egyszer pedig restellt utána nézni.
Az
elkeresztelés miatt még alig tehető kifogás, az azonban súlyosabban esik a
latba, hogy Jókai némely alakjának megbízható forrásaiban található jellemét is megváltoztatta. Szomorú
sorsra jutott például Jókainál Ébeni
István, akit közönyös, nemtörődöm, sőt egyenesen gyáva embernek jellemez.
Pedig a szenvedélytelen és méltóságteljes Bethlen János így ír róla: „vir
audaciae promptae, constantiaeque singularis” (I. köt. 206. lap). Sokkal
szerencsésebb volt Kucsuk basa, akit
komoly, szeretetreméltó, ideális gondolkozású embernek rajzol Jókai. Pedig
Bethlen János szerint elvetemült ember volt: „sceleratissimu Kutsugh Mehmet
Bassa, qui fortalitio aradiensis praepositus” (I. köt. 150. lap). Igaz, hogy
Cserei kedvezőbb képet fest róla; szerinte vitéz, bátor, hidegvérű ember volt,
„vala igen dali ifjúlegény fia”, kit a nagyszöllősi ütközet előtt bátorságra
intett, a győztes csata után pedig örömmel üdvözölte fiát (7-9. hasáb). Jókai
céljainak jobban megfelelt e kedvező jellem. Szükségesnek látta ugyanis, hogy a
túlságosan egyhangú történeti cselekményt egy ideális szerelmes pár alakjával
élénkítse. Ez Feriz bég, Kucsuk basa fia, és annál gyöngéd szerelme, Béldi
Aranka. Oly leleménye ez Jókainak, mely Schiller Wallensteinjának szerelmes párjára,
Max Piccolominire és Theklára emlékeztet.
Ezt Körner is utánozta Zrínyijében. Az egész cselekvény költött, hiszen Kucsuk
basa Zsarnócánál 1664. május 16-án elesett* (* Rónay
Horváth Jenő: A felső-magyarországi hadjárat 1664-be. Hadtörténeti Közlemények
1894. évf. 297. lap.),
s így több mint tíz évvel később, a Béldi összeesküvésénél, szerepe
anachronismus.
Jókai
különben, éppen a cselekvény összefüggésének erősítésére, több költött
mozzanatot szőtt be regényébe. Teleki
Mihály leányát nem Flórának hívták
és nem hajadon volt, hanem özvegy. Rákóczy
László Várad megrohanása alkalmával nős ember volt. A menyasszony-rablás
története csupán arra való, hogy az állapotok szemléletesebb rajza mellett
Kökényesdit könnyebben be lehessen állítani a cselekvénybe.* (* Zsigmond Ferenc id. értekezése. 62. lap.) A szent-gotthárdi ütközet harcvázlata is inkább Jókai képzeletének
alkotása, mint a történelem adatainak gondos felhasználása. Hogy a résztvevő
francia csapatok vezére marquis de
Briancon lett volna, a magyar lovasságé pedig Petneházy, ezt Jókai történeti munkából alig vehette. Bethlen és
Cserei egyaránt megemlítik a történeti tényt, hogy a francia segédcsapatok
vezére Hohenlohe gróf volt* (* Bethlennél: „sub comite
Hahen Gallico” (I. köt. 117. lap.) Csereinlé: „levén a franczia királytól
küldetett succursus is mellette, kinek general Hohenlohe vala előttökjárója.”
(15. hasáb.),
Petneházy pedig abban az időben alig volt több tizennyolc évesnél; az pedig
valószínűtlen, hogy ily ifjúra vezéri szerepet bíztak volna.
A
cselekvény élénkítésére szőtte be Jókai azt a bohócjelenetet, mely Béldi Pál halálos ítéletének aláírásánál oly
nagy szerepet játszik. Itt Cserei csupán annyit mond, hogy a fejedelemné hű
inasával figyeltette Apafit; ő jelenti azután a végzetes iratok aláírását.
Ebből az inasból udvari bolond lesz Jókainál, aki ügyes szemfényvesztéssel
hiúsítja meg a tanácsosok ármányát. Az előbbiekben rámutattunk arra, hogy
Kucsuk basa humánus szerepeltetése teljesen költött dolog. Természetesnek kell
tartanunk azt is, hogy Béldiné sohasem látogatta meg az urát
Konstantinápolyban. Ez a cselekvénynek oly csomózása, mely Schiller Stuart
Máriájának történelmileg nem hiteles, de művészileg annál hatásosabb
találkozására emlékeztet Erzsébet angol királynéval. Rendkívül ügyes a
huszonnégy spahi halálának felhasználása is. Ez Csereinél csupán laza epizód,
itt szerves és érdekes tagja az egésznek. Zülfikárnak,
a cselszövő renegátnak alakja természetesen költött.
Különösnek
látszó tévedése Jókainak az, hogy szerinte a vasvári békét tíz évre kötötték, mikor megbízható forrásai, Bethlen és Cserei
egyhangúlag és helyesen írják, hogy a békét húsz évre kötötték. Jókainak
azonban szüksége volt erre a torzításra, amint azt alább ki fogjuk fejteni.
1689 körül pedig nem az öreg S* vagyis Sturza
volt a havasalföldi fejedelem, hanem Constantin
Bráncoveanu.
Említsük
itt meg Jókainak egy földrajzi tévedését is. Ha Moldova felől Erdélybe jön
valaki a borgói szoroson át, akkor nem ér székely falvak közé.
A
Sturza-család hatalmának és jólétének Jókaitól előadott története közismert
keleti anekdota. Jókai azonban eddig ismertetett forrásain kívül olvashatott
valami hézagos közleményt a családról, mert a György és Mihály nevek valóban
elterjedtek voltak abban. Sturza Mária apját azonban nem Mihálynak hívták, hanem Mátyásnak*
(* Al. I. Odobescu, Cateva ore la Snagov.
Biblioteca pentru toti No. 474. Sub ingrijirea d-lui Petre V. Hanes, profesor
secundar. Bucuresti. é. n. „Marin Doamna, a tui Grigorascu Ghica fiicá. dupá
eronica lui Amiras, a lui Mateias Sturza visternieni din Moldova si sora eu
Tondor spátarul Sturza…” 107. lap. – Hasonlóképpen Iorga Istoria Rominilor in
chipuri si icoane c. munkájában.), férje pedig, Grigorascu Ghica, sohasem volt Moldovában
fejedelem, mint ahogy Jókai állítja, hanem Munténiában, Havasalföldön, mégpedig kétszer: először 1660. szeptemberétől 1664.
decemberéig, másodszor 1672. márciusától 1674. decemberéig.* (* Az apja, Gheorghe Ghica Moldovában is uralkodott 1658.
március 13-ától 1659. novemberéig; ugyanő 1659 decemberétől 1660 szeptemberéig
Havasalföld fejedelme volt és közvetlen elődje fiának, akit három néven is
említenek: Grigorie, Gligorascu és Grigorascu.). Jókai tévedése
annyiban csodálatos, mert hiszen forrása, Bethlen János, elűzetésének
történetét ezekkel a szavakkal kezdi: „Valachiae Transalpinae Princeps
Gregorius Dika…”, tehát világosan megmondja, hogy Havasalföld fejedelme volt.
Jókai regényének világosabb szerkezete céljából változtatta meg Bethlen János
hiteles adatát, hogy Ghica fejedelem hadaival együtt nem a szent-gotthárdi
ütközetben veett részt, hanem a Léva körüli hadjáratban Des Souches ellen. A garam-szentbenedeki csatában, 1664.
július 19-én, a császáriak jobb szárnyával szemben állott és a visszavonulást
valóban ő kezdette meg, ami a török sereg tökéletes vereségét okozta.* (* Rónai Horváth Jenő id. értekezése. 311. lap.)
Sturza
Mária meneküléséről érdekes adatot őrzött meg Kazinczy Ferenc Erdélyi leveleiben.* (* Kazinczy
Ferenc: Erdélyi levelek. Kiadja Abafy Lajos. Budapest. Aigner Lajos. Nemzeti
Könyvtár. 12 kötet. A levelet gróf Kornis Mihály adta Kazinczynak 274-275. lap.) Galdtőre érve gróf Bethlen Imrénél, a küküllői főispánnál
szállott meg és tőle tudakozódva a Bethlen család történetéről, azzal kapcsolatban
leközölte gróf Bethlen János kancellárnak egy levelét, melyet „nem kéteskedett
felvenni, minthogy szíve nemességét festi.” Ez a levél így szól:
„Kívül:
Az méltóségos Erdély fejedelemnek nekem kegjelmes uramnak adassék.
Belöl:
Kegjelmes uram. Az Ngd méltóságos levelet az töb levelekkel együtt ma kylenc
ora tajba alazatosan vettem; Az Székelyhidi sok irasokat megh olvatam, ahoz
való jedzést Nagjságodik jnclusive elis kültem. Az Vajdane eo Nga felől való
Ngd jrasatis látom, két extremun van, egjszersmind fen az dologban. Kis uram,
egyfelől az kereszténysegh, mellynek serelme nelkül aligh lehet aszszonyállatot
illjen orakent varandos állapottjába be nem fogadni, más felől az hatals
nemzetnek felelme, ha kezében kezdi kerni. Valamit ád az Úr In, it kevesed
magáual s igen titkon len helyt adatnék nekj, sok cseledgyeit boczátana el,
jovait eő dolga volna hova tenni. Az én teczésem Kgis Uram ez, mindazaltal
alljon az Ngd kgis dispositioja, consulalljon Ngd más böczülletes hivejtis
rolla, s ha ez fog teczeni, titkon éjjel Zerneszről Pojana Marul felé, onnét
Fogarasba mehetne az Vajdáné, ott js az várba fel fele lehetne harom negy
házan, s állaná nemet az külső aitot, senki oda ne járna, Georgj Deák uram
tudna erről dispositiot tenni. Nem tugya senki mit ér, megjs kell halni
embernek; de az mint felljebbjs iram, Ngod consulallja töb beczülletes
hiveitjs, nem árt. Ajanlom ezekkl utanna Ngdot Innek gondviselése alá. Ex Kis
Bun, 21. Novembr. 1664.
Nagyságodk legh kisebb hive
Bethlen János, m. pr.”
Az
óvatos Bethlen János tehát azonnal átlátta a veszélyt, amely be is következett
és ezért ajánlotta, hogy a fejedelemnét rejtsék el. Hogy miért nem fogadták meg
tanácsát, az a jelenleg ismert adatokból nem világos. Talán része volt ebben Budai Péter alsórákosi földesurnak is,
aki j ó viszonyban volt „Sorbán” havasalföldi vajdával, „kivel együtt Máthé
vajda udvarában laktak” és ki őt pénzzel is segítette.* (* Cserei, 115. hasáb. Máté vajda Matei Basarab volt, aki
Havasalföldön 1632-től 1654-ig uralkodott. utóda volt constantin Basarab, akit
más néven Constantin Serban-nak is hívtak. (1654-től 1658-ig Havasalföldön,
1659-től 1661-ig Moldovában fejedelem.) Valószínűleg ebből az időből ismerte a
fejedelemnét is és ezért fogadta házába.
Sturza
Mária oltalomkereső megjelenése az erdélyi rendek előtt Jókai hatásos
találmánya. Annyiban nem nélkülözi azonban a történeti hitelességet, amennyiben
a fejedelemné már évek óta barátságos
levelezést folytatott Apafi Mihály feleségével. Így az Erdélyi Múzeum
levéltára őrzi egy magyar nyelvű levelét, mely így szól:* (* Mai helyesírásra átírt szöveg.)
Illustrissima Principissa Domina
Vicina et Soror nobis gratissima.
Nagyságod
nekünk küldött látogató levelét megadák, melyet atyafiúságos szeretettel
acceptálván, az Nagyságod egészséges állapotán szívesen örvendeztünk. Istennek
hálát adván kívánjuk szívünk szerint, hogy ez levelünk is jó egészséges,
szerencsés állapotban találja Nagyságodat kedveseivel egyetemben. Miről írt
legyen Nagyságod, értettem. Azon a gonosz történésen, Nagyságos Asszonyom, nem
keveset szomorkodtunk itt, s sírtunk az ő gonosz cselekedetekért. Istennek hála
pedig, hogy a dolog úgy történt, mert van szájam az intercedálásban.
Legfőképpen a Nagyságod tekintetiért Uram Őkegyelme előtt jó szívvel
törekedtünk, meg is nyertük annyira, hogy most az egyszer életben maradnak. Az
egyik pedig vér szerint való atyánkfia lévén, eldugtam volt, nagy félelemben
benne lévén, hogy értésére esik Uramnak Őkegyelmének. De már a Nagyságod
intercedálásával annak is gráciát nyertem, kiért az Isten Nagyságodat megáldja.
Már az aknában sóvágni bizonyos ideig akarja Uram őket küldeni. Nagyságodat
szeretettel kérjük, minekünk parancsoljon, s jó szívvel, amiben kedveskedő
szolgálatunk érkezend, el nem mulatjuk. Tartsa meg Isten nagyságodat sok
esztendeig jó egészségben. Datum in aede nostra Bukurest, die 4 Ianuarii Ano
Domini 1662.
Illustrissimae
Dominnationis Vestrae Vicina et Soror gratiosa
Anna Sturza* m. pr.”
(* A levél aláírása
„Anna Sturza”, a fejedelemnét pedig Máriának hívták. Viszont a levél
megszólítása, tartalma, az arra való hivatkozás, hogy férje elítélteknek
megkegyelmezett, bizonyossá teszi azt, hogy csak a fejedelem feleségétől
származhatik. Nem tudjuk megmagyarázni, hogy miért írta magát Annának.) Nem tudjuk ugyan,
hogy mi volt az a főbenjáró eset, mely miatt Apafiné Sturza Máriához fordult,
de azt őszintén sajnálhatjuk, hogy erről a levélről Jókai nem bírt tudomással.
Ismerve munkamódját, mily csodálatos történetet tudott volna hozzá kigondolni,
mellyel regényének megható mozzanatait kétségtelenül gazdagította volna. Az
azonban bizonyos, hogy „a nők védelme”
Jókainál nem légből kapott fejezet és nem is mond ellen a történelem
hagyományainak, mert ily körülmények között Apafiné buzgó pártolója lehetett
szerencsétlen szomszédnőjének.
Jókai
változtatása az is, hogy Sturza Máriának fia
születik. Bethlen János ugyanis azt írja, hogy a fejedelemnőnek leánya született: „quo a castello Rákos
vnico saltem distante milliari infelici foecunditate filiolam misella peperit”.
Más források azonban tényleg fiút említnek.* (* Dr. Veress
Endre id. műve. 18. lap. A gyermeket Máténak (Mateiu) hívták.) Nem
valószínű, hogy Jókai Bethlen Jánoson kívül más forrást is ismert volna.
Bizonyára regénye szempontjából megfelelőbbnek tartotta, ha Sturza Mária
gyermeke fiú.
A
teljesség kedvéért foglaljuk még össze az előzőkhöz, hogy melyek azok a részek,
melyek Jókai alkotó művészetének köszönhetik létüket. Hogy Magyari tiszteletes
uram történeti személy, azt láttuk. Szeretetreméltó pályatársai azonban: a román pap éppúgy, mint a hatalmas erejű Gergely barát a Jókai képzeletének
alkotásai. Ilyen a furfangos Biró Gergely,
Béldi Aranka küldötte, Panajottal együtt.
A
Sturza Mária fényes lakodalma a Jókai fantáziájában ment így végbe. Egyúttal
kitűnő példája annak, mily fényes szemléletességgel tud Jókai valamit
elgondolni. Hogy a három férfi izgalmas párbaja
a Dumas-féle romanticizmus kellékei közül tévedt a Jókai tollára, azt – úgy
hisszük – teljesen fölösleges bővebbe bizonygatnunk.
Jókai
leghatalmasabb teljesítménye azonban a török-cselekvény.
Itt-ott, pusztán nevekben elszórt, teljesen jelentéktelen adalékoktól
eltekintve (mint pl. Kucsuk basa, Hasszán basa, stb.), a regény teljes
töröksége a Jókai fantáziájának gyümölcse. Hadzsi baba és bájos árui, a
hányaveti Yffim bég, a démoni Azraéle, az egész amazon dandár, Sturza Mária
izgalmas megszöktetése, a dívánnak előttünk lefolyó csodálatos tanácskozásai,
egytől-egyik a képzelet birodalmába tartoznak. A tisztes Olaj bég, akit természetesen szintén Jókaiak köszönheti létét,
csodálatos módon jutott a nevéhez. Bethlen említ olaj-bégeket, amiből könnyen
megítélhető, hogy ez nem személynév volt, hanem foglalkozás, tisztség. A török
ezred („alaj”) vezetőjét hívták alaj bégnek; ennek nevét a hódoltság korában
nálunk olaj bégnek írták. Jókai azután a névhez egy bámulatosan jellegzetes
alakot öltött.
Mindeddig
azért tettük meg ezt a fárasztó utat, hogy felvethessük a kérdést: rossz történeti regényíró tehát Jókai?
És erre nyugodt lelkiismerettel feleljük: nem!
Ha egy történeti regényírónak ennyi szabadsága sem lehet adott anyagával
szemben, akkor Tinódi Lantos Sebestyén a legzseniálisabb poéta a világon!
Vegyük csak sorra a Jókai „bűneit”. Hogy Magyari uramat és társait Józsefnek,
vagy Lászlónak hívják, ez a regény szempontjából valóban mellékes. Hogy a mellékalakok
jellemén itt-ott fordított Jókai, ezt sem látjuk valami súlyos esetnek. A
regény összhangja szempontjából az volt szükséges, hogy Kolozsvár parancsnoka
erélytelen ember legyen és Jókai annak tüntette fel. Ami méltatlanság esett a
derék ébeni Istvánon, azt majd lemossák róla a történészek. Kucsuk basa és
Feriz bég szerepét a regény művészi bonyolítása szempontjából szükségesnek és
helyesnek véljük. Milyen remekül motivált kép keletkezett Várad megrohanásából
éppen azért, mert a támadást magasabb erkölcsi érdek, az elrabolt menyasszony
megszabadítása, vezérli. Ehhez a nagyszerű jelenethez viszonyítva ugyan sovány
érv az, hogy hiszen Rákóczy Lászlónak akkor már volt felesége. Ha Goethe Egmontjának szabad ifjú emberként
szerepelni, akkor Rákóczy Lászlónak miért nem lehet menyasszonya?
Így
mehetünk végig a többi eltérésen is. Állapítsuk meg: Jókai lényeges eseményt nem változtatott meg, történelmi forrásait
kellő tiszteletben tartotta, sőt Csereit talán túlságos híven is követte.
Szokásos
Jókaival szemben más kifogást is tenni: Igaz ugyan, hogy a történelmi
eseményeket nem ferdítette el nagyon, de hamis
regényeinek történelmi levegője! Való igaz, a Törökvilág Erdélynek nem
kedvező korszakából meríti tárgyát, hangulata mégsem komor: talán nem
szemlélteti eléggé Jókai, hogy a 80.000 arany adót követelő török bizonyára nem
volt olyan mulatságos figura, mint Yffim bég.
Legalább
is az erdélyiek akkor nem nevettek rajta olyan jóízűen, mit mi manapság.
Jókainak ezt a szokását különösen Gyulai
Pál ostorozta szüntelen; léhaságnak, felületességnek tartotta. Pedig nem
volt tökéletes igaza. Ez Jókainak természete; nem neveznők éppen léhaságnak,
helyesebb ezt derült világnézetnek
mondani. Jókaiban jellemzően megnyilvánul az az általános emberi természet,
hogy a baj elmúltával minden gyűlölség nélkül tud visszatekinteni a múltra. Így
volt ő a saját életével is. Nem hisszük, hogy 1849-50-ben lefolyt bujdosása,
későbbi politikai elítélése abban a pillanatban oly mulatságos lett volna
előtte, mint amilyen derült humorral tudta azt később elbeszélni. Jókai így
viselkedett a történelem eseményeivel szemben is. Természetének nyugodt
derűjével tekint végig az eseményeken, nincs lelkében a keserűségnek nyoma sem. Olyanok történeti
regényei, mit a csataképek: látjuk a heves küzdelmét, de vér nem folyik,
halálhörgés nem hallatszik. Ez Jókainak kiirthatatlan alaptermészete. És ez
hiba! Ha művészileg jogosult Dosztojevszkij savanyú pesszimizmusa, akkor épp
annyira jogosult Jókai derült optimizmusa is.
Nem
akarunk elfogult ítéletet mondani. Igenis, van Jókainak művészi hibája ebben a
regényben. Jókai történeti regényeiben, különösen későbbi korszakaiban, oly
hibás elbeszélő módot árul el, melynek első csíráit a Törökvilágban figyeltük
meg. Az a szokása ugyanis, hogy a történeti anyagból kiválasztott és művészileg
kidolgozott jeleneteket krónikás
szárazságú összekötő fejezetekkel kapcsolja egybe. Feltűnően észlelhető ez
pl. „Szeretve mind a vérpadig” című
regényében, de a Törökvilágban sem hiányzik a második részben. Az olyan
fejezetek, mint a „Változó idők, változó
emberek” bevezetése, az „Üdvös
csalatkozások”, „Egy férfi, kit
őrangyala elhagyott”, művészi botlások. Jókai különösen ezekben, de másutt
is, ahhoz a naiv módszerhez folyamodik, hogy a kapcsoló eseményeket szárazon
elrecitálja. Ezeken a helyeken ragaszkodik legszorosabban a történelemhez és
itt a legesetlenebb. Sajnos, ez a hiba nőtt a fejődő Jókaival, nemhogy eltűnt
volna.
A
Törökvilág legnagyobb hiába azonban az, hogy egy cím alatt két regényt tartalmaz: az egyik az erdélyi
előzményekkel együtt a havasalföldi fejedelemné története, a másik a Béldi
Pálé. Ezt a két cselekvényt semmi szorosabb kapocs nem fűzi össze, mert hiszen
Feriz bég alakját, vagy Teleki Mihály szerepeltetését nem nevezhetjük szerves
kapocsnak. Jókai két történeti forrást használt és ez kiáltóan meglátszik a
regényen. A két eseményt tizenkét év távolsága választja el és Jókai ezt az űrt
nem tudta betemetni. Ebből következik az a hátrány is, hogy a Törökvilágnak nincsen elfogadható főalakja.
Jókai – amint azt előszava bizonyítja – Teleki Mihályt szánta volna annak,
mégpedig úgy, hogy törekvéseit lehetőleg igazolja. Teleki Mihály jelleme nem is
sikerült rosszul: ennek oka az, hogy Jókai Cserei históriája alapján dolgozott,
aki féktelenül gyűlölte Telekit és róla a legfeketébb képet rajzolta, mint amit
csak felmutathat történelmünk. Jókai mentőkísérletei sem tudták tehát az
egyoldalú forrással szemben kellemetlenül túlidealizálni Teleki Mihályt, akiből
így emberileg elfogadható jellem keletkezett. De Teleki Mihály rideg alakja,
megfontolt, sokszor önző politikája nem volt alkalmas regénytárgy Jókai
egyéniségéhez. Így a mű cselekvénye szétfolyt. Jókai önkéntelenül is azt
választotta ki történeti forrásaiból, ami egyéniségének legjobban megfelelt: a
Sturza Mária megható, regényes menekülését és Béldi Pál ideálisan önzetlen
alakját.
Ezek
a hibák elég nagyok arra, hogy a regény művészi értékét leszállítsák. A Törökvilág Jókainak közepes alkotásai közé
tartozik. Ami benne érték, az Jókai páratlan megelevenítő művészete.
Tárgytörténeti vizsgálataink folyamán ebben gyönyörködtünk leginkább. nem
akarunk ismétlésekbe bocsátkozni, az összehasonlító részek bárkit
meggyőzhetnek. Jókai valóságos bűvész abban, hogy a holt történelem betűjét
megérinti és abból oly káprázatosan Pazar világ támad bámuló szemeink
előtt,melynek láttára nem mondhatunk mást, minthogy istenáldotta nagy tehetség
volt az, aki ily varázslatra képes volt.
Forrás: Erdélyi Múzeum 1931. Új folyam 2. (36.) kötet 1-3.
sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése