Hallgatva
s gyönyörködve az előttünk távolból felbukkanó „pipázó” Tátikán, gyalogoltunk a
zalaszántói úton, s míg útitársam időközben rettentő cinizmussal szedte össze
lancettájával az „ózont szóró eső” által előcsalt bogarakat gyűjteménye
számára, addig beleképzeltem magamat e fenséges völgy történeti múltjába.
Egy
törzs kiválasztja Tátika hatalmas szikláját, tetejére sziklatömbökből erős
házat készít. De a törzsfő, ki élettapasztalatával a fejlődő családnak szívvel
és ésszel irányt ad: öreg, nagyon öreg.
A
természet megváltozhatlan törvénye az öreget megfosztja életétől, a család a
kihűlt testet a völgybe viszi le, paripájával s fegyvereivel együtt eltemeti,
föléje hatalmas halmot hány.
És
így megy ez ivadékról-ivadékra.
A
halmokon csemeték, ezek hatalmas fákká nőnek, a néptörzs elszéled, körüllakja
Tátikát s fejlődik.
Mentül
több halom jelzi a halandóságot, annál több a fejlődés az élők között s a
hegytetőn már többé nem menhely, hanem egy kihívó váracs emelkedik.
És
jön a keresztény vallás – mely az ember kezébe verekedő eszközök helyett
olvasót ad; megtanítja imádkozni a pogányt az imakönyvből, mialatt lassankint
elfelejti ősei vallását s elhunyt nagyjait már szentelt földbe temeti.
Haladnak
a századok s az ember futva alig bír lépést tartani vele, a néptörzsek
sokaságából időközben boldog s hatalmas nemzetet egy rettentő förgeteg
megállásra kényszeríti.
1243-at
írnak, itt a tatár!
Temetővé
válik az ország s kiégett romokká a városok, falvak s erődök. Sem kard, sem
olvasó nem használ, vége mindennek: Tátika vára füstölgő romhalmaz.
A
hirtelen orkán után megjött a verőfény, de ezzel együtt az ország siralmas
nyomora! A kitakarodott tatárok eltávoznak s Tadenko Zeland veszprémi püspök erős szívvel fog hozzá a vár
felépítéséhez. Okulva a régieken, a várat megnagyobbítja s erős helyőrséggel
ellátva jól felszereli.
Majd
sárfenéki Fridrik lesz a vár ura,
1538 pedig gersei Pethő György.
Kecseti Márton veszprémi püspök egyet
gondolt, sümegi várőrségét egy szép napon Tátika alá sorakoztatja s könnyű
szerrel elfoglalja. Keletkeznek aztán a pörök, az országgyűlés előtt óvás
tétetik. Itt már többé nem az olvasó, hanem az ököl játszik szerepet!
Gyászos
idők ezek: az ököljog felkölti az irigykedés ördögét – tatár után török, s a
folyton civakodó feleket széjjel veri, a várat pedig lerombolja!
Itt
a völgyben a kunhalmok alatt az
elődök dicsősége, amott fenn a hegytetőn abban a szétdúlt várban az átkos
testvérharc bűne, szégyene van eltemetve.
Ekkor
egy kis tisztásra érünk, amelynek a haraszt vöröses-sárga reflexe olyan
kísérteties világítást ad. Egyszerre szép növésű őztehén ugrik fel, s
meglepetésében elfelejtkezik a futásról.
Karcsú
nyakát kinyújtva nagy mély szemeivel olyan kimondhatatlan kifejezéssel néz
reánk.
Megijed
ugyan a hangos emberi szótól, de nem fut el, mi pedig olyan mély
megilletődéssel bámulunk vissza reá!
Egy
megsárgult levél lomhán szállingózott lefelé, ennek zöreje elég volt, hogy
futásra bírja.
Beérünk
az erdőbe, s a váromladék egyszerre eltűnik. A rengeteg fák eltakarják szemeink
elől. Csak akkor látjuk újra, mikor már a hegytetőn vagyunk. Szemünk előtt
düledez Tátika vára, mely egyrészről a pompás tölgykoszorúzta hegyláncolattal,
másrészről a mélyben – nevető contrastként -, nagy perspektívájú viruló völgy
által van körülvéve. A repkényfutotta falomladék közt a gyíkok ijedezve
zörgetik a harasztot.
Azt,
hogy e vár setét fala számos nyílásával miként ásít a derült levegőbe s
hatalmas massájával, miként imponál; kéklő silhuettjét a Badacsonynak,
Csobáncnak; a csillámló Balaton színjátékát, mely majd minden percben változik,
meglopva az égboltozat színét; a szomszédos ide vágyó Rezi várát, – minek
említeném!
Két
faltöredék áll északról s egy torony maradéka délről, az egyik fal balra, míg a
torony fejével lefelé hajlik.
Megunták
ezek már az együttlét szomorúságát!
A
korfalból csak törmelék, a pincéből csak egy boltozatrész, melyen
embermagasságnyi fű nől, - s amit tán legelőször kellett volna említenem, az
egészről egy bájos rege, melyet Kisfaludy Sándor írt, maradt fenn az utókornak.
Az
előttem levő képnek a varázsa egész lényemet eltölté. Alkalmas pontot keresvén
magamnak, a rom érdekes körvonalait vásznamra festettem.
Munka
után elfáradva, ledőltem a magas, buja fűbe; az erikák oly hívogatólag
kacsingattak, a százszorszép irigykedve versengett vele; kellemes zsibbadást
éreztem és szunnyadni kezdék.
Egy
harangvirág volt éppen a fülem mellett s míg a virágról-virágra szálló
méhecskék döngicsélései az egyik fülemet foglalkoztatják, a másik fülembe e kis
harangvirág tündére mesélni kezd.
„Egyszer
volt egy ember, kit mit tündérei a virágoknak nagyon szerettünk; miért?
Mert
költő volt.
Gyakran
felkeresett bennünket s megjelenésével mindig megörvendeztetett bennünket:
Mert
megértettük egymást.
Elmerengve
sétált naphosszan át e romok között, miközben lelkében szebbnél szebb regék szülemlettek, s mi minő örömmel
hallgattuk!
Sokszor
ledőlt közénk mi oly jó barátokká
lettünk; - ilyenkor aztán összesúgtunk valamennyien és egy szép, de szomorú
történetet meséltünk neki Tátikáról, Reziről, melyet e hideg falak sóhajtanak
folyton s melyet ti közönséges emberek megérteni sohasem tudtok, ha e
kedvencünk azt nektek el nem regéli!
És
ezen ember…
„Kis
tündér! Ezen ember Kisfaludy Sándor volt. Ez az ő birodalma! És Kisfaludy neve
itt e romok közt úgy jő ajkamra, mint a jó muzulmánnak Allah dicsőítése: La illah, ill Allah wamohames rasul Allah!
„Úgy!
Úgy!” bólingatott a kis harangvirág tündére s behúzta magát a virág kelyhébe –
én pedig felébredtem.
Az
esti szellő végigringatja a virágokat, azok pedig nagyokat bólingattak.
Úgy!
Úgy!
Forrás: Zalavármegyei Évkönyv 1896.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése