Donászy Ferenc: A mi tengerünk

Szép hazámnak isteni könnye, te gyönyörű Balaton!

Egy világokat teremtő Demiurgus írhatott téged a teremtés isteni ihletének első örömkönnyével, midőn hasonlíthatatlan fekvésű bérceid a föld ősburkát szétfeszítették… mert tükör kellett hegyeidnek, hogy a természet a remekét kétszer lássa egyszerre mindenki… tükör, mely tájaid szépségét az éggel, a csillagokkal tükrözze vissza…

Többféle alakodban láttalak, mint egy változatos tündéri panorámát.

Láttalak sima, naptól aranyozott érctükörként ragyogni tájaid varázspanorámáját mutogatva. A naplakók aranytájékait mutogattad ekkor a föld fiainak.

Mag meg kék voltál, mint az ég, mint Amphitrité azúrszín haja, majd zöld, mint legszebb smaragdja az inkák koronájának… és mosolyogtál parti bokraid koszorújától övezve, mint esküvője hajnalán a menyasszony… gyönyörűen, bűbájosan…

Láttam holdas vizedet millió aranyfodorral ringani, a lecsalt csillagok miriádját rezgetve tükrödön… A hold ezüsthattyúként szántott égi vándorútján s aranyos sugárpalástját hegyeid regéktől borongó sziklavállaira terítette. Tihanynak tiszta harangszava pedig méla csendüléssel szállongott hullámtükröd felett… Egy éjszaka Zizim jelenéseinek könyveiből: zoraida (a hajnalcsillag) tündéréjszakája…

Láttalak végre fékevesztett haragodnak félelmes nagyszerűségében!

Tajtékkoronával hömpölygő hullámaid visszacsapkodtak a zivataros ég villámot szülő felhőtáborára s fenékig ásító örvényeid sisteregve nyelték el a beléjük csapkodó villámsugarakat… A szélvész bőgött te hegyeket rázón mennydörögtél túl égzengésen, viharordításon s minden villámcsapásra egekig tornyosult hullámhegyekkel feleltél… és végre is te maradtál győztes, te gyűrted le az orkánt! A zivatar megfutott tájaidról, de felzúdult haragodban még soká háborogtál, hullámaid tompamorajával felelve a távozó zivatar visszafenyegető dörrenéseire… és csak mikor kéken mosolygott az ég, megcsillant az aranyos napsugár… csitultál el s lettél ismét az ég és hegyeid nevető tükrévé…

Még sok, sokféle alakodban láttalak, mert mindig más, mindig szebb vagy, de nem tudnám megmondani, melyikben vagy legszebb, felségesebb – csak azt az egyet tudom, hogy te és tájékod a legeslegszebb az egész világon…

A Görög szigettenger partjait, a Rajna-vidék várromos panorámáját, a Tempe-völgyet, Nápolyi-öblöt és Svájc bércvidékét mind, mind láttam – sőt láttam a véghetetlen tengert eget láthatárt egybeolvasztó messzeségében – ah, de mégis csak azt mondom, mit a mesebeli hiú királyasszony tükre mondott minden kérdésére: „Szép vagy, szép vagy királyné! de Hófehérke százszor szebb!”

Szép vagy, szép Nápolyi-öböl, Rajta tája, de a mi Balatonunk százszor szebb, mert csak egy Magyarország és egy Balaton van a világon!...

… Egymagamban állok a badacsonyi kikötőhídon, mely hosszan benyúlik a Balaton vizébe.

Csendes, harmathintő, csillaghullató éjszaka fénylik fejem felett, millió csillagszemével mind rám tekintve.

Alszik mindenki, csak én állok egyedül a hosszú híd közepén s a habok lágy csobogása beszél hozzám az éjszakában.

Néha-néha egyes elmosódó kutyavakkantás szállong hozzám – azután csend… hallom a nedves falevelek ereszkedését, a fűszálak rezgését a visszhangos éjszakában…

Néha-néha halk, meleg szellő fuvall arcomba, mintha az éj lélegezne, azután egy-egy ismeretlen hang szólal meg, hol a csillagos magasból, hol a fák titokteljes homályából, és utána nagyokat hallgat az éjszaka…

Találgatom minek, kinek a hangjai ezek? Madáré, állaté nem, azokat mind ismerem; akkor tán magának a rejtelmes éjszakának alvó hangjai? Hiszen halk zsongás-bongás csalja füleimet, a fekete setétségben még setétebb árnyékokat látok gomolyogni. Hangokat hallok, de nem értem, árnyakat látok, de nem bírom kivenni… csak az őrlő szú sír, perceg mellettem a száraz karfában, tiltakozó, apró pattanással.

Még nagyon is durvák, anyagiasak idegeim, hogy megértsem a lég atomlakóinak hangját, durvák szemeim a lég alakjainak meglátásához… A hetedik érzék, ami már van, létezik – tán majd csak a huszadik, huszonegyedi8k század lakóinak lesz sajátja, mi még nem fejlődtünk elég finomakká hozzá.

Erről a nagy problémáról gondolkozom – a körülöttem levő varázsos környezet erre hangolja idegeimet. Hány nagy elméje próbálja e századnak megfejteni ezt, s gondolkozik róla… de a hetedik érzék minden bizonyítéka eleddig csak ez: Van, létezik! Az a sok megfejthetetlen tünemény, minek titkát megfejteni nem bírjuk – bizonyítja ezt! Ha a hetedik érzék birtokába jutunk, akkor meglátjuk, amit eddig a górcső se mutat, s amit idegeink csak sejtenek… megtudjuk e tünemények titkát…

Az egymás után rajzó gondolatok – a szívet is fokozottabb érzésre hangolják. A mélázásban a legkeményebb, a legridegebb szív is meglágyul s hatványozottabban, finomabban érez!...

Egyet-egyet csobban a víz, nagy éji lepkék surrannak el mellettem, majd egyszerre síró pityegés szakadozik szomorún, enyészetesen a magasból…

Elkésett lélek, szélkiáltók húznak éji pihenőre a távoli rétmocsarak felé, ahonnan most a bölömbika is belebúg a süket éjszakába mély, visszhangrengető hangokon…

Olyan különös ez, szinte félő volna, ha nem csillanna meg eközben a messze réten s hegyoldalon itt-ott a pásztortüzek fellobbanó, szelíd világa.

Leborulok a karfára! Valami mondhatatlan sajgás, nehéz vágy szorítja össze szívemet.

Szemeimet nedvesülni érzem, sírni szeretnék, nem tudom miért, fáj valami, nem tudom mi és csak csukló görcs, keserves sóhajtás szorítja össze torkomat… égetnek ki nem sírható könnyeim…

Mért írtam le, miért mondtam el ezeket? Csak azért, mert lehet valaki, tán sok, aki szintén egymagában állva az éjszaka csendjében a Balaton villódzó vize mellett… ezeket szintúgy végig érezte – az megérti, miért írtam le és hálás lesz érte…

A Balaton mellékének, akár a zalai, akár a somogyi részt vegyük, nincsen párja az egész világon, sem sajátos szépségét, sem pedig geológiai alkotását tekintve – oly ellentétesen, mégis oly harmonikusan működött itt a természet átalakító ősereje.

A mindenség nagy műhelyében a plutonikus átalakulásoké a főszerep – övé az elemi teremtő erő – és akkor tér, minő a zalai és somogyi partok – nagyon csekély arra nézve, hogy a természet két oly ellentétes munkát hozzon létre, minő e két partvidék alkotásának merőben ellentétes jellege.

Ez az, amiért egyetlen a Balaton melléke az egész világon!

A zalai sajátságos jellegű hegyvidék. A tűzhányó hegyeknek minden formájával bír, a hegyes „pic-től” kezdve, a rézsútosan vágott, láva folyásoktól barázdált csonka kúpig és kráterszerűleg tátongó tölcséres szakadékokig – épp azért, ha az idegen azt kérdezi, mi legszebb Somogyban? azt felelik rá: Zala! Paradoxon, de úgy van!

A somogyi rész a zalainak merőben ellentéte, mert nagy kiterjedésű lapály, mégpedig olyan ősmocsaras lapály, melynek vadregényes szépségével tán csak az amerikai Dismal mocsarak vetekszenek.

E mocsárvidéknek legvaddúsabb s legérdekesebb része a Tótszentpál közelében lévő Nagyberek!

Aki megnézheti, el ne mulassza, aki a természetet szereti, az ide jöjjön…

A tollnak festeni, a tentának színeket kellene játszani, hogy csak megközelítő képet adjon! Aki e csudás mocsárbirodalomba behatol, nem tudja hova nézzen, mit jegyezzen, mit tartson meg emlékében és ha le akarja írni, kétségbe esik, hogy hol kezdje meg a kaleidoszkóp tarkaságban váltakozó képeket.

Azért, kedves olvasóm, ne várj lépésről-lépésre vezető, kerekded, sima  leírást. Ehelyett ide-oda csapongó, dirib-darab képeket kapsz!

Képzeld magadat az én helyembe – és valld be -, e sürgő, forgó, változatos képnél, te is csak úgy tennél, mint én: hol ide, hol oda néznél, hogy a javát, szebbjét, érdekesét el ne szalaszd!...

Azért engedelmeddel jómagam is úgy teszek!

*

A nád, káka és sás végtelen birodalma ez, a zsombékok ezreivel, gyékénytől meredező locsogókkal, szittyótól fedett vizekkel.

A kibúvó nádhajtások sárga zöldje, a nád címer barnás színe és a mocsárvirágok ezrei kiszínezik akár a virágos mezőt – ezt a zizegő, suhogó nádbirodalmat is, melynek mohós, tőzegvágásoktól csalékony talaja úgy inog, süpped minden lépésnél, mintha be akarna szakadni s minden nyom után fakadó víz támad…

Kajlán álló odvas vén fűzek, satnya égerfák váltakoznak, nád, gyékényfoltokkal, tószerű vizekkel, miket nefelejcsek, árvavirág, békatáska és sebforrasztó nadálytő szegélyeznek, vizében pedig a káka áll őrt barna buzogányával, a sás kétélű kardjával – s mindez össze-vissza van fonva a lápi futóka szívós indáival, mikről ezerszám mosolyognak rád harangforma rózsaszín virágocskái és hogy az ősmocsár képe teljes legyen – egyszerre csak szuszogó horkantással egész bivalycsorda kullog elő – és mint a földalakulások aelonjaiban az ősnádasok vastagbőrűi bámulnak rád nagy szarvaikkal, bárgyú szemeikkel lomha kérődzés között. Akárcsak a borbubalus primigeniusok.

Lépten-nyomon friss vidranyomok s csúszkálók mutatkoztak a nagyobb erek és tavak partjain megrágott hallakomák, rákollók maradványaival. Nagy tőkés és apró csergő kacsák szálltak fel riadt hápogással és nagyokat cuppanva ejtették magukat a szomszéd tó vizébe…

A nádas közé pityegve menekültek a bujkáló vízityúkok, vagy bukdostak a békalencsétől zöld víz alá, s keresztül-kasul szelt barázdák mutatták,merre menekült a rákot csemegéző vízi patkány, merre bújtak el a halászó apró gémek…

Vezetőnknek, Gelencsér gazdának a komandérozására négykézlábra „kussadva” bújtunk a több öl magas nádas között, nehogy a „madárnépet” elriasszuk…

Ez pokoli egy mulatság volt!

Az éles sás és nád törek, beretvaként vagdosta át vastag kesztyűinket az elevennel együtt. A nádi csalán arcunkat égette, a nyakunkba hulló finom törek és növény hímpor mart, csípett, mint a tűz, a talaj pedig minden percben el akart alólunk szaladni…

De mikor odaértünk a belső tó partjára és nesztelen megvontuk magunkat a sűrűben, az elénk táruló látvány még egyszer annyi szenvedésért is kárpótolt volna.

Egy minden oldalról nád s kákával körített tó és odvas fűzekkel, égerfákkal lepett tisztás bontakozott ki előttünk, melyen a madarak és vízi szárnyasok mindenféle faja kajdált, hápogott, sipogott töméntelen mennyiségben. A nádszálakon cserregve, fütyölve mászkált, szaladozott a nádas örökké éber őre a nádi veréb intő hangjával, hol a légben lebegő halász sasra, hol a bokrok között ólálkodó ellenségre figyelmeztetve a nádas lakóit.

Mihelyt elhangzott élesen intő kiáltása, bútt, menekült minden. A vízi lencsét habzsoló rucák, a sekélyesben halászó gémek nesztelen siklással bújtak a nád közé. A rákot csemegéző vízipatkány hangos cuppanással ugrott a vízbe és az odvas fűzfákon bóbiskoló bakcsók, pannikák és éjjeli gémek lelapultak a törzsökre – és a nagy csendben csak néha pittyent egyet féltében a nád tövén rejtező vízityúk.

Az éber őr ezalatt a legmagasabb nádszálak hegyén portyázott fel-alá és vizsgálta szerteszét a tájat. Mikor elmúlt a veszedelem, hívó hangjára újra előjött minden.

legelőször a türkizkő kék ragyogásában csillámló tollazatú jégmadár hibbant vissza leshelyére – s ékes tollazatú drágakőként csillant meg a napsugárban, azután sárga szemeiket, gyanakodó sebességgel forgatva bújtak elő a szürkegémek, a pityegő vízityúkok, utána csapatosan, hápogva a kacsák és partigázok…

A fűzfáknak a víz fölé hajló gallyai végén, akár csak egy lusta kreol függőágya, hintálódzott a füge-madár csudás ügyességgel font fészke, a nádszálak között, a kecses barkós cinkék röpködtek, sárga szemecskéikkel ártatlanul bámulva meg mindent, még a komoly méltósággal elhúzó gólyákat is, melyek jó halászó helyek, és a széles  levelek alatt sütkérező kövér kecskebékák után kémlelnek…

Ameddig a bokrok árnyéka terjedt, széles levelű mozsárvirágok nőtték be a tisztást.

E széles levelek alá csak egy-egy vékony sugárkája téved a reggeli napnak, a zöldes hátú kecskebékák nagy gyönyörűségére, melyek jóleső tunyasággal melegedtek e pici sugárkákban.

A bőven növő kígyóhagyma kék virágaira egy aranyos hátú szitakötő ült pihenni, finoman erezett üvegfényű szárnyait rezgetve, midőn a mocsárvirágok széles levelei alól egy papucs nagyság kecskebéka settenkedett elő – és aranyos szemeit a szitakötőre szegezve óvatos csusszanással kúszott feléje.

Midőn elég közelre ért – meglapult -, és nyálkás, bunkó alakú nyelvét előre lövellve egyetlen ugrással elkapta a szitakötőt, úgy, hogy csak csillogó szárnyai álltak ki széles torkából.

Elégedett leppegéssel készült visszatérni a napsugaras levél alá, midőn a közeli nadálytő bokor levelei megzörrentek és egy csillogó szemű lapos fejecske vágódott villámgyorsan elő és fogait oldalába merítette.

A béka ijedt ümmögéssel akart menekülni, de a szürkés siklókígyó egészen előkúszva sebesen átgyűrűzte, de ide-oda hempergetve marta, szorongatta, míg csak egészen el nem gyengült. Ekkor még egyszer végigropogtatva fogaival, fejénél fogva nyelni kezdte… és már csak görcsösen rángatódzó lábai álltak ki torkából, midőn sebes szárnysuhogással egy gólya ereszkedett alá s mielőtt a sikló elbújhatott volna, rácsapott, csőre közép kapta, azután a napfényes magasba szállva evezett tekergő prédájával távoli fészke felé.

A visszatorlás e rövid láncolata is eléggé mutatja, hogy a természetben az erősebbé a jog és a létérti küzdelem szabályozó munkája egyformán folyik vízen és szárazon – szünet nélkül.

Forrás: Zalavármegyei Évkönyv 1896.