Donászy Ferenc: A végnek vége

Bornemissza Lénárd éppen kertjébe akart indulni, hogy megnézze, vajon különös gonddal tenyésztett Borametzfa palántái nem szenvedtek-e a hirtelen jött jégesőtől, midőn csatlós kocogott be udvarába.

—Ki vagy? Honnan jöttél?

—Pethőné nagyasszonyom sellővári udvarából jöttem! felelte a jövevény.

—Úgy? Nincs baja leányomnak? Hoztál valamit? Ide vele, parancsolá kurtán.

A csatlós nyergéről egy széles, de lapos iszákot oldozott le és a levéllel együtt átadta Ivánnak.

—Kegyelmed az öreg Iván, a kulcsár? Akkor kegyelmed számára is lenne ám valami átadni valóm a vendég leányasszonyka részéről, suttogá, tarsolyforma tarisznyáját oldozgatva.

—Fogd be a szádat, bolond! Majd, ha lejövök!

Az öreg megvárta, míg gazdája a levéllel szobájába tér vissza, akkor fordult a csatlóshoz:

—Nem megmondta a kisasszony, hogy csak akkor beszélj, ha senki se látja? No hát mit hoztál?

A csatlós elővakarászta tarsolya fenekéről a kis vászonzacskóba varrt levélkét.

—Küldje el kegyelmed annak, akinek szól! Így parancsolta a lányasszonyka! suttogá a legény titkos szemhunyorintással...

—Jól van! Még ma útnak indul vele István úrfi lovásza a táborba. Ezt mondd, ha hazaérsz!

—Értem!

Iván megmutatta a csatlósnak a konyhát, ő maga a pincekulcsot akarta elhozni, de alig ért a folyosóra, midőn a fordulónál José toppant eléje.

—Öreg, mit küldött kisasszonyod attól az embertől? kérdezte szúró pillantással.

—Levelet és egy csomagot. Fenn vannak már a nagyúrnál! felelte.

—De neked mit adtak át? Vén róka, ne hazudj, ne tagadd, láttam mindent! Ide azzal a levéllel! Nyomában vagyok a praktikádnak, vén képmutató! és úgy nézett rá, hogy az öreg minden ízében remegni kezdett, de azért tovább is konokul tagadott mindent.

José alig bírta tartóztatni magát, hogy rá ne rohanjon.

—Nincs nálad semmi? Hát ez a levél itt mi? sziszegé lángoló pillantással és sovány ujjával mellbe bökte az öreget, éppen ott, hol a levél volt.

E pillanatban a tudós lépett ki a szobából, az öreg Iván pedig elsietett onnan.

—Jó, hogy itt vagy, éppen érted akartam küldeni, kedveltem! Jer csak be hozzám! A te számodra van itt valami.

José fogcsikorgatva követte.

Amint a szobába lépett, mérgét, bosszuját, mindent feledve, legyökeredzve állott meg.

A falról Klára élethíven talált arcképe nézett le rá, méla mosolygással.

—Úgy-e, a megszólalásig híven van találva? Él, beszél és mosolyog! kiáltá Bornemissza, José zavarában gyönyörködve.

—Valóban! csak ennyit tudott hebegni.

—Klára leányom azt írja, hogy egy vándorló olasz művész vetődött a sellővári kastélyba és addig kérte, könyörgött neki, hogy engedje magát lefestetni, míg Pethőné rokonunk unszolására, végre beleegyezett és nekem kedveskedik véle... Levelében rólad is megemlékszik, kedveltem. Kér, hogy néked is megmutassam, hogy jól van-e találva! És én nemcsak megmutatom, hanem néked is ajándékozom mindaddig, míg tiéd nem lesz maga az eredeti.

José halvány, lesoványodott arca kigyúlt az örömtől.

—Lásd, kedveltem, így van az! folytatá, elkomolyodva... Klára engedelmes lány! Tudtam én azt, hogy kiverjük a fejéből azt a haszontalan fickót, mihelyt elválasztjuk őket egymástól. Szokás, nem egyéb, mint szokás. Látod, már nem is kívánkozik haza!... Oh, Klára az én vérem, az én leányom! Lásd, már rád is gondol! Nekem meg arcképét küldte.

Ez utóbbi szavak megint mérget öntöttek a José szívébe:

—Az ám, de miért? Hogy elküldhesse azt a levelet, ami annál a vén képmutatónál van; gondolá keserű mosolygással és magában rögtön hozzátette: De meg kell kapnom, meg kell szereznem azt a levelet minden áron! és kisietett a szobából.

Tűvé tette az egész házat, de az öreget sehol sem találta. Végre a konyhában megtudta, hogy kevéssel ezelőtt eltávozott hazulról. Azt mondotta, hogy urának a talárját viszi a szabóhoz.

—A talár csak ürügy, most már nem kapom meg többé! gondola a spanyol és lement a toronyba. Oly hévvel fogott a tüzeléshez, hogy az athenora öble valóságos tűzhányó kráterként búgott, a szomszédok pedig éjjelenként félelmes borzongással néztek a kéményre, mely szünet nélkül okádta a fekete füstöt. A napok, hetek így mentek, rohantak egymásután... A kabbalisztikus négy számnak fele már lejárt és a koronás szalamandra, mint rendesen, minden éjjel megjelent Cynthia alakjában a lángtengerben és körülkeringve a titokteljes edényt, aranyesőt hullatott.

—Aludj, José! Aludj!

És José aludt, aludt, csakhogy úgy érezte, mintha minden nappal valami fokozódó, benső tűz forralná az ő vérét is... és mintha vér helyett az athenora lángja, tüze csergedeznék ereiben.

Egyik éjjel síráshoz hasonló sziszegés hallatszott az edény mélyéből és midőn a lángok között megjelent a koronás szalamandra, három dörrenés rengeté meg a torony falait.

—A három csepp robbanó naphta!... Sárkányunk legyőzte az oroszlánt. Örülj, José, örülj! A gyümölcs érik, munkánk vége felé közeledik...

—Már?!

—A naphta nélkül ki kellett volna várnotok a négy kabbalisztikus számot és az egy oszthatatlant. így azonban sokkal elébb megkapjátok az egészség, hosszú élet és a mérhetetlen gazdagság talizmánját!

José szíve szilajan vert örömében...

—Cynthia! mondd meg nekem, mi emészt engemet? Majd elégek! Vér helyett tűz nyargal ereimben? Felelj!

A tűz-sírás közül a szalamandra kacaja hallatszott:

—A tűz teszi azt, José, a tűz! Ez az őselem! Ebből született a többi három: a lég, a víz, a föld! Ebből születtetek ti is halandó emberek!... Aludj! José! aludj! Én majd őrködöm! és a szalamandra felemelt karjaiból aranyeső omlott az edényre oly vakítón, oly káprázatos ragyogással, hogy Josénak le kellett hunyni szemeit és kábultan hanyatlott vissza fekhelyére.

Másnap reggel a tudós, a régi jó időkből maradt ezüst-tányérkán néhány szőlőfürtöt hozott kedveltjének. José egyik szem szőlőn néhány parányi aranyszemecskét fedezett fel.

—Ecce! Az aranyat termő szőlő, amelyet Becharus Metallurgiájában leír! kiáltá ámulatteljes csudálkozással...

—Valóban az! Jó alkalom e sokat emlegetett phenomenon megvizsgálására; felelte rá társa.

—Várj! Várj! Ahol ez az egy volt, kell lenni többnek is! Végigböngészem az egész lugast. E növényi aranyat meg fogjuk chemice vizsgálni mercuriummal és ércvizekkel! Kiállja-e a próbát?... Te készíts elő mindent, a próba-követ és a lapis lydiust! kiáltá lelkendezve és a kertbe rohant.

Délben azonban nagyon kedvetlenül ült az ebédhez, derekát fájlalta a sok hajladozástól és még se talált egy szemet se többet.

—Délután folytatom! mormogá csökönyösen és már javában kereste, midőn az öreg Iván halálsápadtan rohant a kertbe. Könnyei omlottak és némán mutogatott az utána jövő tábori hírnökre, ki egy nagy pecsétes levelet adott át neki.

—Mi lelt? Mi történt? Beszélj hát! riadt rá, de alig hogy beletekintett a felszakított levélbe, ő is elhalványult és büszke fejét megindulva csüggeszté mellére, aztán kemény léptekkel hagyá el a kertet.

Az öreg Iván pedig ősz fejét egy hársfa derekára hajtva sírt keservesen.

José a mester sietősen döngő lépteiből azt hitte, legalább is egy kosárra való aranyhéjú szőlőt talált, de mennyire meg volt lepetve, midőn halavány, megilletődött arccal látta belépni.

—Mi történt? kérdezte.

—Szörnyű hír! Az a szerencsétlen fiú, unokaöcsém, Véglyessy István elesett a harcmezőn!

José szíve nagyot dobbant.

—Ki hozta a hírt?

—Olvasd! Jó barátom, a fővezér küldte egy futárral. Ott fenn van törött kardja, széthasgatott, véres mentéje és forgós kalpagja.

—Kedveltem, mondta neki másnap komolyan, jól megfontolva a dolgot, elhatároztam, hogy magam viszem meg e szomorú hírt leányomnak. Most már nincs okunk távoltartani, sőt szüksége vagyon a szeretetteljes gondozásra és vigasztalásra. Azért haza fogom hozni.

Egy hétnél tovább húzódott, halasztódott a dolog, míg Bornemissza Lénárd végre rászánta magát az indulásra.

A hosszú út unalmait elűzendő, annyira telerakatta az ócska hintó belsejét mindenféle kutyabőrös fóliánsokkal, hogy magának alig jutott hely benne.

Így felkészülve, Joséhoz ment búcsúzni:

—Indulok, kedveltem! De még egyet mondok. Én Klárát előkészítem mindenre... Bízd egészen rám a dolgot. Ígérem, hogy megérkezésünkkor Klárát menyasszonyodként üdvözölheted!

—Bízvást teheti kegyelmed, mert, ha sejtelmeim nem csalnak, e drága ígéretnek akkorra megszületik a díja is!...

—Ily hamar? Nem tévedsz? Nem csalatkozol? Egyebet nem tudott szólni nagy felindulásában.

A különben is csendes ház a gazda távoztával egészen kihaltnak látszott, úgy, hogy még a rideg természetű Josét is kellemetlen, idegenkedő érzés fogta el arra a tudatra, hogy most egyedül van és ő a gazda e nagy, roskatag épületben.

—Mindez nemsokára máskép lesz! gondolá... A gazdagság, az arany hatalmával, olasz kőfaragó-mesterek, velencei kárpitosok és díszítők tündérlakká fogják varázsolni az üres termeket. Tarka vendég-sereg, sürgő-forgó szolgaszemélyzet, életet és vidámságot teremt e rideg, templomi csendű falak közé.

—Oh, Klára, Klára, a kerek világ minden kincsét és drágaságát lábaid elé rakom, sóhajtotta egész hangosan, de riadtan fordult hátra, mert ugyanekkor tompa, gúnyos kacaj hallatszott mögötte...

Végig járta az egész folyosót, kihajolt a könyöklőről, de se itt, se az udvaron nem volt senki.

—Pedig nem csalódtam... tűnődött, akaratlanul is folyvást mindenfelé kémlelődve... Eh, bizonyosan az utcán vagy a szomszédban kacagott valaki!

Visszasietett a forró, fülledt levegőjű toronyszobába.

A szalamandra azzal biztatta, hogy a gyümölcs érik és nem kell bevárniok a négy évszak leforgását!... Miről tudja meg hát, hogy a gyümölcs megérett?... Mikor?

Erre, anélkül, hogy kérdezte volna, megfelelt a lángok közt megjelenő szalamandra:

—Nekünk az idő időből áll! Nem órák, nem napok, hanem az eredmény után mérjük. A gyümölcs érik, az erő gyarapszik! Mindennap várhatod a bűvös virág kinyíltát! Aludj, José, aludj!

Ez után a kijelentés után még türelmetlenebbül várta a napok múlását és az éjtszaka hangverő csendjében, minden perc-kettyenést, minden óraütést szívének heves dobogása kísért.

Így múlt el két hét. Most már mindennap várhatta, hogy az utazó hintó egyszerre csak begördül az udvarra: Klára megérkezik!

Türelmetlenségében a falon függő csizióban kezdett levelezni, melyet tudós házigazdája a hét égi planétának aspectusai nyomán szerkesztett a hét valamennyi napjára. Amit ez mond, annak tehát igaznak kell lenni, mert a könyv első pergament-lapjára maga a tudós írta rá e megjegyzést: „Nem babona, nem balhit, hanem az égi aspectusok csalhatatlan ereje a fundamentumuk.”

Egyszerre csak lassú, alázatos köszöntés riasztotta föl álmodozásaiból és anélkül, hogy az idegen belépését észrevette volna, ez már közvetlen előtte hajlongott.

—Leonhardus barátomat keresem! monda mély bókolással.

José megrezzenésében szótlanul bámult az ijesztő soványságú alakra.

Páter Julián állott előtte.

—A mester nincs honn, elutazott! felelé, ő is meghajtva magát, de rideg, elutasító hangon.

—Elutazott? Hová? ha szabad kérdeznem. Mindenekelőtt azonban szabad tudnom, kihez van szerencsém? Én páter Julián, felséges császári urunk gyóntatója vagyok!

—Tudom! Én pedig a mester adeptusa! volt rá a válasz.

A jezsuita éles, kémlelő tekintetet lövellt rá félig leeresztett kékes szemhéjai alól, azután pedig körülnézett a toronyszobában.

—Eszerint nem szállhatok meg e házban? kérdé késlekedve.

—Sajnálom! Erre nem vagyok fölhatalmazva! felelé visszautasítólag.

—Fiatal ember! Én Leonhardusnak ifjúkorbéli bizalmas barátja vagyok!

—Tudom! A mester nem titkolá ezt előttem!

—Tehát várt engemet az én kedves Leonhardus barátom?

—Sejtette e látogatást.

—És még sem rendelkezett semmiképpen elfogadásomról? kérdé és szeme kémlő pillantással tapadt a beszélőre...

—Semmiképpen se!

—Hol van Iván, a kulcsár?

—A jószágon. Ügyel az aratásra és betakarításra... Atyaságod beláthatja, hogy én mint vendég, vendéget nem invitálhatok!

—Mit jelentsenek e szavak, fiatal ember? kérdé a páter édeskésen.

—Tessék máshol éjjeli szállást keresni, viszonzá érdesen José. Kíván még főtisztelendő atyaságod valamit? Időm ki van mérve.

Páter Julián megtartotta alázatos állását, de beesett szemei a harag és fenyegetés szikráit lövelltek.

—Eszerint kegyelmed elkerget? kérdé élesen.

—Ne méltóztassék félreérteni! Nem vagyok fölhatalmazva a vendéglátásra... felelé José.

—Leonhardus barátunk nagyon sajnálni fogja a történteket... mondá figyelmeztető hangon.

—Nem hiszem... felelé José fagyosan.

—Úgy hát Isten oltalmába ajánlom e házat! Ha Leonhardus megérkezik, mondja meg neki kegyelmed, hogy Keresztúri Gedeon úri házához szálltam... monda kenetteljes lemondással, de midőn a küszöbről visszatekintett, szemeik két villogó kardként keresztezték egymást.

Josénak csak késő délután jutott eszébe, hogy meg kellene kérdeztetni, csakugyan oda szállott-e? Kiment és előkiáltva a kertészt, a Keresztúri-házhoz küldte, de ez csakhamar azzal a hírrel jött vissza, hogy páter Julián, meg se pihenve, újra kocsiba ült, de azt ígérte, hogy egy-két nap múlva visszatér.

A harmadik napon utána tudakozódtatott és embere azzal a hírrel jött vissza, hogy páter Julián az éjtszaka csakugyan visszaérkezett.

—Bárcsak már a mester is itthon lenne! De hát hol is marad? Valaminek történnie kellett, különben már visszaűzte volna a vágy és türelmetlenség... gondola lehangoltan; azután kis idő múlva fölállt, bezárta fenn és lenn az ajtókat, mert a mindinkább erősbödő szél fütyülve zúgott, sivított végig az egymást keresztező folyosókon.

—Zivatart kapunk! gondola, a távoli tompa dörgésre figyelve.

Csakugyan, éjtszakára orkánszerű vihar tört ki és rettentő villámlással és mennydörgéssel söpört végig a város fölött.

A földrázó csattanásokra figyelve, alig vette, észre az idő múlását. Az éj középórái elmúltak, de a szalamandra koronás alakja ma nem úszkált, nem jelent meg a zsarátnokká izzult lángtengerben.

Hallgatódzott, nem-e hallja a tűzsírás-forma kacajt? De csak az orkán vad bőgését hallotta.

Éjfélkor azonban, mintha szárnyát szegték volna, egyszerre elhallgatott. E rejtelmes csendességben az athenora falai és a titkok titkát rejtő edény egyszerre olvadt üvegként átlátszóvá változtak és a végtelenségig kiterjeszkedtek.

Bíborszínű ködben, csodálatosan villódzó bíborvörös párában úszott minden, a középen pedig szivárványszínű lángfelhő lebegett, melynek méhéből csillagként szikrázó, gyönyörű virág nőtt ki, melyet tömérdek alak vett körül idegenszerű fejedelmi öltözetekben, csillogó koronákkal, és térdet hajtva, ünnepélyes, mély áhítattal várták, míg a csodálatos virág koronaalakú kelyhe kitárul.

A virág kelyhe lassú fesléssel fölpattant, mire villámszerűen tűnt el az egész látomány és ugyanebben a pillanatban mély, földalatti dörgéssel az olvasztótégely födele lerepült az athenoráról és lágy, aëolhárfaszerű zengés közt az egész toronyszoba a hajnalpír rózsaszínű tündérvilágában úszott.

E bűbájos rózsaszínű sugárzást az edény fenekén csillogó bíborpiros kő lövellte. José kimondhatatlan gyönyörrel borult térdre és csak azt látta még, hogy a csodahatalmú kő erejétől az egész olvasztó-tégely tiszta színarannyá változik, azután eszméletlenül esett le a földre.

Csak a torony rovátkái között tanyázó csókák hajnali károgása térítette magához.

Künn komor, szürke köd borult mindenre, a toronyszoba mégis a hajnalmosolygás bűbájos pírjában derengett.

Remegve tápászkodott fel és szilaj, tétova pillantással nézett szét... a másik pillanatban azonban, mint a prédájára csapó saskeselyű visítása, olyan kiáltással rohant az athenora felé.

—A nagy titok föl van fedezve!

Térdre akart borulni, de mérhetetlen elragadtatásában csak mozdulatlanul bámulta a színarannyá vált olvasztóedényt és a fenekén ragyogó, csodálatos sugárzású bíborvörös követ.

—Enyém hát, enyém, a világ és mindenség leghatalmasabb talizmánja, mely egészséget, hosszú életet és mérhetetlen gazdagságot ád s a föld leghatalmasabb emberévé tesz engem! kiáltá mámorosan.

Midőn nyugodtabbnak érzé magát, fölolvasztotta a legnagyobb ólomdarabot s beledobva a vörös kőnek egy szilánkocskáját, az ólom színarannyá változott.

—Az utolsó kételytől is megszabadultam! Ez maga az igazi nagy élet-elixirium, Basilius, Albertus Magnus vörös oroszlánja és Hermes Trismegistosnak vörös sárkánya!

És alig hogy e szavakat kimondta, begördülő nehéz útihintó dübörgése reszkettette meg a torony ablakait.

Arcára egykedvű nyugalmat erőltetve, de szilajon dobogó szívvel sietett az érkezők elé.

Bornemissza szolgájára támaszkodva szállt ki a vén bárkából és erősen sántított, de José szemei csak Klárát keresték, ki észre sem véve feléje nyújtott kezét, az ő segélye nélkül szállott ki a kocsiból.

—Mi újság? Mi történt? szólott érdes, szaggatott hangon.

—Kellemes és kellemetlen! felelte és Klárára nézett.

—Klára lányom! Nyújtsd kezedet és üdvözöld néhány szíves szóval jövendőbeli élettársadat.

—Atyám parancsa előtt meghajlok, Venegas úr! De csak az alatt a föltétel alatt, ha István halála valónak bizonyul.

Bornemissza pedig ezalatt izgatott várakozással nézett kegyeltje arcára. Mély emberismerete valami rendkívülit sejtett ennek erőszakolt egykedvűsége mögött.

—Ne tétovázz! nógatá türelmetlenül.

—Páter Julián itt van... válaszolá halkan

—Itt, nálam!?

—Nem itt. Nem nálunk... Én nem fogadhatám be vendégül. Emiatt, azt hiszem, ellenségünkké lett... De nem nagyon félhetünk a haragjától.

—No, no! Te nem tudod, mekkora hatalom van kezei között... felelte kedvetlenül.

José szemei égtek és egy fejjel magasabbra látszott nőni, midőn büszkén és diadalmasan végre kimondhatá:

—A mi kezeinkben nagyobb hatalom van. Mester, a nagy titkot megtaláltam.

Bornemissza Lénárd válaszul csak egy elfojtott kiáltást hallatott, azután szélvészként rohant le a toronyszobába.

José szintén utána sietett s így egyikük se vette észre, hogy ugyane pillanatban páter Julián lépett az udvarra és tétova nélkül utánuk indult.

Midőn José kinyitotta a nagy szekrényt és a bíborvörös kő hajnalpiros sugárzással ragyogta be a komor helyiséget, az agg tudós annyira meg volt indulva, hogy imádatos tisztelettel térdre borult a csodálatos erejű talizmán előtt.

—Végre! Végre!... csak ennyit bírt mondani, azután viharosan José nyakába borult.

—Üdv neked, Leonhardus! Jövendölésem tehát mégis beteljesedett. Te megtaláltad a nagy titok kulcsát!... szólalt meg egyszerre valaki kenetteljes hanghordozással mögöttük.

Bornemissza, mintha kígyóra lépett volna, riadt vissza.

—Gratulálok! Leonhardus, gratulálok! Tudományod a föld leghatalmasabb emberévé avatott. Üdv neked, drága barátom! Üdv!... folytatá leghizelgőbb hangján, kezét dörzsölve.

Amilyen mámoros örömben és elragadtatásban úszott az imént egész valója, épp akkora düh fogta el most Bornemisszát.

Egy lépéssel a másik szekrény előtt teremve, fölszakította annak ajtaját.

—Még ezután is mersz a szemem közé nézni, képmutató, nyomorult! kiáltá dörgő hangon és elébe tartotta azt a kémiai módon lemásolt levelet.

Páter Julián e váratlan fordulatra annyira elvesztette a lélekjelenlétét, hogy ijedtében felhördült és fakóvá vált arccal kapott a papir után:

—Hol szerezted?

Bornemissza lesújtó megvetéssel nézett rajta végig:

—Úgy ám, hol? viszonzá maró gúnnyal. Ott, ahol igaz barátságot színlelve, írtad... Tőled annyira magasztalt tudományom segítségével. Menj, utállak! Nem ismerjük többé egymást.

—Leonhardus, te elhiszed? kiáltá és kezdé magát mosni, mentegetni. Esküdözött, hogy szemfényvesztés az egész, a sátán gonosz varázslata, apokrif, misztifikáció,—de a ház ura csak megvetőleg kacagott:

—Természetesen, az árulás és hazugság édes testvérek.

Hanem Julián atya kívül-belül kaucsukból volt gyúrva. Akárhogy leverték, földhöz ütötték, megint talpra állott és fölül igyekezett kerülni.

—Leonhardus, felejtsük az egészet! Mire való ez az ellenségeskedés?

Bornemissza indulatosan eléje dobbant.

—Nem félek tőletek!... E levelet pedig magam fogom fenséges urunknak, Mátyás főhercegnek bemutatni.

—Azt nem fogod tenni, Leonhardus!

—De igenis megteszem! Nem félek tőletek! Kezemben a győzelem és hatalom! dörögte szilaj lábdobbanással, a bíborvörös kőre és az arany edényre mutatva.

A két volt jóbarát pár pillanatig kihívó tekintettel méregette egymást.

—Mit kívánsz cserébe e levélért? kérdé benső izgalomtól vibráló hangon.

—Semmit! Menj és többé ne kerülj szemeim elé! Nem ismerjük egymást!... volt rá a hideg, engesztelhetetlen válasz.

—Utolsó szavad ez?

Bornemissza felelet helyett néma megvetéssel fordult el tőle.

—Jer, kedveltem! E mérhetetlen kincset biztos helyre kell szállítanunk és őriznünk kell. Eget, földet mozgásba fognak hozni, hogy megkerítsék, de ott leszünk, őrködünk, szakadatlanul... monda Josénak.

Páter Julián lesütött fejjel eltávozott.

—Egy órát, egyetlen percet sem adok többet, Klára! Négy hete múlt, hogy megfoghatatlan oktalansággal húzod, halasztod az egybekelés idejét. Kedden este esküsztök! monda a tudós olyan indulatos, parancsoló hangon, hogy lánya megfélemlítve elhallgatott.

Bornemissza azonban tovább is ingerülten járt föl s alá a drága szőnyegekkel és pompás mobiliákkal egészen újonnan bútorozott szobában, melynek nyitott ajtói még egész sereg egymásba nyíló, fényesebbnél fényesebb termet mutattak.

—Micsoda dolog az, hegy a leány nem hajol meg készséggel az apa akarata előtt! folytatá könyörtelenül.

—Atyám! esdeklett remegő hangon Klára.

—Csend! Angyalszelíd, engedelmes természetű édesanyád kétségbeesett volna önfejűséged és vonakodásod láttára. Ha nem látlak derült, engedelmes lánynak, akkor szerető atyád helyett fenyítő uradat és mesteredet tanulod megismerni bennem.

—Óh, édesatyám, mily kegyetlen szavak ezek!

Atyja eltaszította magától.

—Amilyeneket érdemelsz!

—Kedden este örök frigyre léptek és engedelmesnek, szelídnek, odaadónak akarlak látni! Az leszel-e? rivallta haraggal.

—Az leszek, atyám!... rebegte ekkor Klára megtört hangon és szobájába távozott.

—Tehát kedden este! Hat órára készen légy! Már mindent elintéztem. A lelkész és a tanuk a kis kápolnában várnak reátok! kiáltotta utána.

És ez a keddi nap Klára buzgó fohászai és könyörgései dacára is elérkezett.

—Oh, Istenem!—rebegé hangtalanul—mért nem tudtam én is meghalni! Mindjárt hat óra és mindennek vége! Oh, István! István!

Egyszerre azonban az a kétségbeesett mentő gondolat jutott eszébe, hátha megvallaná Josénak, hogy nem szereti, nem akar nejévé lenni semmi áron. Amilyen büszkének és jónak látszik, tán ha ezt megvallja neki, lemond kezéről.

E mentő gondolathoz a vízbefúlók görcsös erejével ragaszkodott. De hogy menjen oda? Egyedül nem mehet a toronyszobába, mely José lakása vala. Atyját fogja valami ürügy alatt magával hívni és Josét félreintve, elmondja neki.

Úgy is tett. Atyja ugyan furcsának találta, hogy a toronyszobából induljanak az esküvőre, de még se akarta kedvét szegni. José éppen barettája után nyúlt, midőn beléptek.

—Maradj! Klára akarta, hogy innen induljatok! szólott magyarázólag a tudós. Nos, lányom, hát mit akartál mondani? fordult aztán kérdőleg leányához.

Klára még halványabb lett. Most már visszaijedt a próbától.

Kétségbeesetten gyürögette a kezében tartott csipkekendőcskét, José pedig udvarias meghajlással közelebb lépve, várakozott.

Ebben a feszült, várakozó csendességben egyszerre érces csörrenés és siető lépések zaja hallatszott a lépcsőkön és a másik percben a holtnak hitt Véglyessy István szálas, katonás alakja állott előttük.

—Klára!

—István! Óh, István! Te élsz! Hála neked jóságos Istenem! sikoltá az öröm ujjongásával Klára és az ifjú kebelére borult.

—Élek, Klára, élek! Most már enyém lesz! Nem választ el bennünket senki! ujjongott István is boldogan.

—Tüstént ide mellém jösz, Klára! Micsoda immodestus viselkedés ez? rivallt rá atyja haragosan.

—Bátyám uram! Nézzen rám! A fővezér kapitánnyá nevezett ki vitézségemért. Most már nem tagadhatja meg tőlem Klára kezét!

—Hogy jössz te ide? Halálhíredet hallottuk.

—Én nem hittem! Az utolsó percig reménykedtem! kiáltotta közbe ragyogó szemekkel Klára.

—Hírét véve Klára férjhezmenetelének, éjjel-nappal siettem. Halálhírem pedig onnan eredt, mert embereim vértől borítva láttak lovamról lehullani a csatamezőn s azt hitték, hogy ott vesztem.

Bornemissza szemöldökei összehúzódtak és Joséra pillantva, látta, hogy ez dühtől torzult arccal mered a beszélőre, mintha rá akarna rohanni. Megnyugtatólag intett tehát neki, azután öccséhez fordult:

—Itthon pedig az történt, hogy Klára kezét odaajándékozá Venegas José úrnak. Kedveltem, fogd karon menyasszonyodat és jerünk!

—Atyám! sikoltá könyörgő hangon Klára és irtózva visszahátrált a feléje közeledő José elől.

E pillanatban föltárult a torony kis ajtaja és José halálsápadtan döbbent vissza a belépő magas nőalaktól.

—Cynthia! hebegék rángó, színtelen ajkai.

—Én vagyok, José! Esküd betelt! Érted jöttem! Nem megfogadtad, hogy a miénk vagy?...

—Mit akar és ki ez a turbulens persona? kérdezte Bornemissza zordonan.

—Nem ismerem! felelte José merészen; azután halkan s indulatosan odasúgta Cynthiának: Menj, távozz, akarom!

Cynthia felkacagott...

—Nem ismersz, igazán nem ismersz, José?

—Nem ismerlek! Tüstént távozz, akarom! Parancsolom! riadt rá eltorzult arccal.

Cynthia felemelte a karját és újra kacagott. Kacaja azonban egyre harsogóbb, ijesztőbb lett, úgy, hogy nem is kacaj volt az már többé, hanem süketítő mennydörgés.

Valamennyien rémülten, megdermedve álltak ott.

Egyszerre szeméből és kebléből vakító lángok lövelltek elő... azután dörgő roppanások között a falak és oszlopok inogni, omladozni kezdtek és Istvánnak éppen csak annyi ideje maradt, hogy a félig eszméletlen Klárát karjaiba kapva, a kis ajtó tömör boltozatán át az utcára meneküljön vele, midőn égig villanó lángok és földetrázó dörgés, ropogás között az egész torony összeomlott, maga alá temetve mindent.

(Forrás: Donászy Ferenc: Az arany szalamandra – Elbeszélések az Ifjúság Számára – Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T., Budapest, 1906.) - http://mek.niif.hu/03900/03948/html/index.htm)