A reneszánsz kor
Európa-szerte virágzó latin nyelvű költészete a 15. század közepén
Magyarországon is szárba szökkent, miután egy kiemelkedő tehetségű fiatal költő
arra vállalkozott, hogy az itáliai ihletésű poézist a Duna völgyében is
meghonosítsa.
Janus a Dráva menti
táj szülötte, magyar-horvát vegyes családból származott, eredeti nevét nem
ismerjük, ő maga humanista szokás szerint mindig a latinos névformát használta.
Nagybátyja, Vitéz János váradi püspök, a későbbi esztergomi érsek mint a
Hunyadi család bizalmasa jól tudta, hogy korszerű humanista műveltség csakis
Itália egyetemein szerezhető, a kancelláriai szolgálathoz és a főpapi
javadalmak elnyeréséhez ennek segítségével lehet eljutni. Érthető, hogy a
család jó képességű ifjú tagját Ferrarába küldte, hogy ott Guarino da Verona hírneves iskolájában folytassa tanulmányait.
A tizenhárom éves
korában Itáliába érkező Janus beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Nem csupán
a latin és görög grammatika és retorika terén szerzett jártasságot, de az antik
auktorokat s a mitológiát is alaposan megismerte. Tizenhét éves korában már
kész költőként emlegették; különösen epigrammáinak szellemessége aratott sikert
az észak-itáliai humanisták körében. Tanárának, „Guarino mesternek” később
terjedelmes dicsőítő költeményben állított emléket, benne látta a hálás
tanítvány a humanizmus megtestesülését, így költeménye a tudás, a szellemi
nagyság apoteózisa is egyben.
Ferrara után Padova
következett, itt tanult 1454-1458 között jogot, közben szoros kapcsolatba került
a közeli Velence művelt patríciusköreivel is. Stúdiumainak befejeztével jogi
doktorként tért haza, a királyi kancelláriába került, javadalomként pedig
rövidesen megkapta a pécsi püspökséget. Minden jel arra mutatott, hogy fényes
pályafutás vár rá, s Mátyás király legbefolyásosabb emberei közé kerül.
Mégsem ez történt.
Itthon egyre inkább
a társtalanság érzése kerítette hatalmába. Az itáliai pezsgő szellemi életből a
kezdetlegesebb magyarországi viszonyok közé került, hiányoztak a szellemi
társak, a városias kultúra, az élet finomabb minősége.
Kedvére való
feladatot akkor kapott, amikor a király 1465-ben Rómába küldte követségbe:
kérjen a török ellen pápai segélyt, hagyassa jóvá a pozsonyi egyetem tervét, s
szerezzen be könyveket a Corvina gyűjteménye számára. Feladatát teljesítette,
még tudósi kapcsolatait is bővítette ekkor, s új ambíciókkal tért haza.
Mátyás király
azonban nem volt elégedett az eredményekkel. Politikája is más irányba fordult,
mint ahogyan Janus szerette volna. A humanista főpapok a török elleni támadást
szorgalmazták, az uralkodó viszont északon hadakozott, Sziléziát kívánta
meghódítani, hogy a bányavárosokból várható bevételekkel gazdasági hatalmát
szilárdíthassa meg. Kivetett adói s erősen centralizáló módszerei a főurak és
főpapok összeesküvését váltották ki, ebben pedig Janus és nagybátyja, Vitéz
János is jelentékeny szerepet játszott. az ügy kitudódott, Janus pedig a
menekülést választotta. Már korábban is jelentkező tüdőbaja időközben
elhatalmasodott, amúgy is gyenge és érzékeny szervezete nem tudta elviselni a
megpróbáltatásokat. Szeretett Itáliájába tartott ismét, de Zágrábnál tovább már
nem jutott, Medvedgrádnál érte utol a halál.
Janus költői
életművével jelent meg Magyarországon a renes6zánsz tematika. Ő verselt először
a magyar táj szépségéről, az anyai szeretetről, saját testi és lelki
szenvedéseiről, betegségről, magányérzetről, az emberi és a kultúra szoros,
bensőséges kapcsolatáról. Csattanós, játékos, olykor vitriolos epigrammái,
személyes lírával átfűtött elégiái, mitológiával átszőtt dicsőítő énekei
egyaránt az európai neolatin poézis élvonalába emelik őt.
Még negyvenedik
életévét sem érhette meg, mégis páratlanul gazdag szellemi örökséget hagyott az
utókorra. Poézisének latin nyelve lehetővé tette, hogy Európa-szerte
megismerjék és értékeljék műveit, a hazai tudós literátoroknak pedig hosszú
időre önbizalmat kölcsönzött s szellemi tőkét jelentett üstökösként felragyogó
szelleme, humanista értékeket egységbe foglaló költészete.
BÚCSÚ
VÁRADTÓL
(Abiens valere jubet sanctos reges, Varadini)
Még mély hó települ a téli földre,
Erdőn, mely csak a zöld levélre büszke,
Szürke súly a ködös fagy zúzmarája,
S el kell hagyni a szép Körös vidékét
És sietni Dunánk felé, urunkhoz.
Hajrá,fogyjon az út, társak, siessünk.
Nem tart vissza folyó, s az ingovány sem,
Mert fagy fogja hideg vizét keményen.
Hol nemrég evezett a föld lakója
S félt, - most hetyke bizalmu, fürge lábbal,
Megdermedt habokat fitymálva, lépked.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk.
Nem siklik soha úgy a lenge csónak
Jó sodrásban, erős lapát-csapástól,
Még akkor se, ha fodrozó Zephyrus
Bíborszínüre festi át a tengert,
Mint ahogy lovaink a szánt repítik.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk.
Hőforrás-vizeink, az Isten áldjon,
Itt nem ront levegőt a kén-lehellet,
Jó timsó vegyül itt a tiszta vízbe,
Mely gyógyítja szemed, ha fáj s ha gyenge,
és nem sérti az orrodat szagával.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk.
Könyvtár, ég veled, itt a búcsuóra,
Híres könyvei drága régieknek,
Már Phoebus Patarát elhagyta s itt él;
Költők isteni pártfogói. Múzsák
Többé nem szeretik Castaliát már.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk.
Isten áldjon, aranyba vont királyok,
Kiknek még a gonosz tűzvész sem ártott,
Sem roppanva dülő fal omladéka,
Míg tűz-láng dühe pusztított a várban,
S szürke pernye repült a kormos égre.
hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk.
S rőt fegyvert viselő lovas királyunk,
Hős, ki bárdot emelsz a jobbkezedben
Márvány oszlopokon pihenve
egykor
Bő nektárt veritékezett a
tested –
Útunkban, te nemes lovag,
segíts meg.
Hajrá, fogyjon az út,
társak, siessünk.
-
(Áprily
Lajos fordítása)
Műfordítások
elemzése mindig kettőzött figyelmet igényel: szem előtt kell tartani egyrészt a
mű eredeti nyelvét, korát, stílusát, másrészt a fordító adottságait,
lehetőségeit, a nyelv állapotát az átültetés korában. Janus búcsúversének
huszonkilenc fordítását adta közre nemrég egy pécsi antológia, így még az
elemzés alapjául szolgáló szöveg kiválasztása sem egyszerű.
Melyik a hívebb,
pontosabb s egyben költőibb tolmácsolás? A legrégebbi, a Hegedüs Istváné
1893-ból? Vagy az újabbak közül Benjamin Lászlóé, Somlyó Györgyé, Nagy Lászlóé,
Csorba Győzőé vagy Weöres Sándoré?
Valamennyi
fordításnak megvannak az erősségei, egyéni leleményei, s nyilván akadnak
gyengébb vagy vitatható pontjai is. Áprily Lajos magyarítása a leghűségesebbek
közül való, s keletkezése (1953) óta a legismertebbé, a legtöbbet idézetté
vált, így az ő szavain át igyekszünk most behatolni a több mint fél évtizedes
búcsúvers világába.
Az elégia magyar
szavainak zenéje a fordítót dicséri. De a vers szerkesztése, a közvetített
értékrend, az útra kelés hangulatának festése Janus költői invenciója. Így ha
figyelmünket ezekre a momentumokra irányítjuk, akkor a műfordítás páncélburka
mögött is kitapinthatóak lesznek az eredeti értékek, és valóságos megvilágítást
kaphat a humanista remekmű.
A vers az Itáliából
hazatért tudós poéta alkotása. Valószínűleg 1458/59 telén került sor arra, hogy
Váradról Budára kelljen sietnie. Érthető, hogy türelmetlen tettvágy, feszült
várakozás és lelkes bizakodás hatja át a verset, ugyanakkor erős önfegyelem
szorítja keretek közé az áradó élményt.
Míg korábban,
itáliai epigrammáiban az ifjú poéta az antik irodalom sablonjait használta,
vagy éppen szellemes ötleteit szedte versekbe, addig itt már a való élet
kínálta számára a témát. Személyesen érezhette át a nagy útra indulás érzelmi
hullámverését, egyben természetesen a hagyományhoz is kapcsolódhatott, hiszen a búcsúvers – az elutazókat köszöntő propemptikon és az elutazók verse, az apobatérium – közismert görög-latin
műfaj.
A hét strófából álló költemény zárt,
harmonikus, szimmetrikusan tagolt egységet alkot. Ezt formailag a refrén
biztosítja, amely Catullus hatásáról tanúskodik. A versszakok mindegyike a
búcsúzásnak egy-egy motívumát szólaltatja meg, a humanista értékrend egy-egy
elemét mutatja föl. A miniatűr jelenetek, képek nyugalmát minden esetben a
refrén dinamizmusa ellenpontozza sürgető erejével, indulásra buzdító felszólításával,
lázas tettvágyával.
Az indulás előtti
pillanatban a költői tekintet még egyszer végigpásztázza a tájat, számba veszi
mindazt az anyagi és szellemi értéket, ami számára fontosnak minősült. A
látható szépségét, a természeti kincseké az elsőség, a legősibb elemnek, a
földnek s a téli zúzmarával borított erdőnek int búcsút legelőször. Majd a
folyó következik, amely jelképe is a tájnak, miként a Pó Itáliát, úgy a „szép
Körös” a Partium vidékét idézi fel a humanista terminológiában. Fensőbb hatalom
hívásának kell eleget tennie, Váradról a Dunához siet, ahol ura (a király vagy
nagybátyja?) várja őt újabb utasításokkal, tanácsokkal, intelmekkel.
A második strófa tovább árnyalja a képet:
a befagyott folyó és ingovány jégpáncélja villan fel, rajta a „hetyke bizalmu”
ember, aki most könnyed diadallal lép át a nemrég még veszélyes mélységek
felett. A táj téli állapota azonban csak gyorsítja a haladást, amelyről a harmadik versszak még egyértelműbben ad
számot. Itt és most jóval sebesebben repül a szán, mint korábban siklott a
„lenge csónak”, amelyet a „jó sodrás” és a „fodrozó” nyugati szél is hajtott. A
jelen pillanat mámora azonban mindent felülmúlva segíti a költőt a cél felé. A
magabiztosságnak és önbizalomnak olyan pillanata ez, amely kivételes a magyar lírában,
és Janus költészete is csak ritkán tudta ember és természet harmóniáját ilyen
egyértelműen kifejezésre juttatni.
A három első strófa a
város környékének rajza, egymással összefüggő képek sorozata.
A következő három versszak viszont már
magát a várost idézi fel. Először a gyógyforrásokat, amelyek az ember legfőbb
javának, egészségének megtartói, orvosolják a szembajt, s a természet áldásait
jelképezik. Majd a könyvtárra kerül sor, amely „drága régieknek” „híres
könyveit” foglalja magában, s a múzsáknak ad otthont. A mitológiában jártas
kortársaknak sokat mondtak az antik reminiszcenciák: Phoibosz-Apollón napisten
odahagyta a mediterrán tájat, vele a görög-római ligetekből ide költözött a
tudás szelleme. Ugyanígy a múzsák is áttelepültek a Parnasszosz hegy híres
forrásától, Castaliától, hogy Váradon leljenek új otthonra. Janus nyilván arra
céloz, hogy Vitéz János bibliotékája ekkor már évek óta tudósok és írók
találkozóhelye volt, s a könyvek mellett neves humanisták vitatkoztak
filozófiáról, asztronómiáról, poézisról, históriáról.
A hatodik strófa a váradi állóalakos
királyszobrokra utal, Kolozsvári Márton és György 14. századi alkotásaira,
amelyeknek még a tűzvész sem árthatott. Ez is hangsúlyozza, hogy az emberi
alkotások legnemesebbjei közé számítanak az „aranyba vont királyok”, az
Árpád-házi szent uralkodók ércszobrai, amelyek magának a művészetnek a
megtestesítői a magyar humanista számára. A „tűz-láng dühén” is győzedelmes
emberi alkotókészség újabb diadalérzete szólal itt meg, Janus reneszánsz
szemléletének újabb tipikus megnyilvánulásaként, szembeötlő jeleként.
Végül az utolsó
szakasz külön is megszólítja Szent László királyt, segítő áldást kérve tőle, a
hőstől, akinek bronz lovas-szobra a heroizmus jelképe. A pogányok ellen
fegyverrel harcoló lovag király az ún. patrocínium-monda szerint 1345-ben
sírjából kiszállva segítette győzelemre a tatárok ellen harcoló magyarokat, s
átizzadt testtel tért vissza koporsójába. Logikus, hogy Várad – és a magyarok –
védőszentjének oltalma alá ajánlja magát az útra induló, s ezzel mintegy vissza
is kanyarodik az alaphelyzethez, a távozást megelőző pillanathoz. Válasz,
lezárás, áldáskérés ez, az eddigi gondolatok összegezése és kiteljesítése.
Látszik mindebből az
is, hogy a vers érett, zárt szerkezetű egység, szemlélete higgadt derűt,
öntudatot, jövőbe vetett hitet sugároz. Többek között ez is ellene mond annak a
régebbi feltételezésnek, hogy a mű 1451-ben keletkezett volna, s a szünidőre
hazalátogató tizenhét éves ferrarai diák szerzeménye lenne. Szemléletének tág
horizontja, a mitológiai elemek mérsékelt jelenléte, az élmény személyessége
egyaránt arra mutat, hogy az Itáliából már véglegesen hazatért Janus búcsúzott
Váradtól, hogy nagyobb feladatokat kapjon, feltehetően a Duna mellett, Budán.
Az sincs kizárva természetesen, hogy a vers utólag, több váradi látogatás
emlékeként született meg, s nem köthető egyetlen dátumhoz, így a keletkezési
évszám találgatása fölösleges filológusi buzgalom. A lényegen azonban ez aligha
változtat: egy téli utazás előtti mámoros pillanat hangulatát rögzíti a
költemény, egy villanást az idő végtelen áramából, egy örök érvényű emberi
gesztust ragad meg kifinomult műgonddal, a poétai mesterség minden fogásának
ismeretében.
A versforma a görög
eredetű hendekaszillaba, a 11 szótagos, öt verslábból álló mérték. A
trochaikus-daktilikus lejtés könnyeddé, pattogó ritmusúvá varázsolja a sorokat,
fürge lendületesség járja így át az egész szöveget. A nagy jövő előtt álló ifjú
poeta doctus útra indulását
megörökítő vers metrikai szempontból is tökéletesen megfelel a közvetített
hangulatnak, a magyar humanista lírai hazai tájon fogant első remekművének.
EGY
DUNÁNTÚLI MANDULAFÁRÓL
(De amygdalo in Pannonia nata)
Herkules ílyet a Hesperidák kertjébe’ se látott,
Hősi Ulysses sem Alkinoos szigeetén.
Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne,
Nemhogy a pannon-föld északi hűs rögein.
S íme, virágzik a mandulafácska merészen a télben,
Ám csodaszép rügyeit zúzmara fogja be majd!
Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon,
Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?
(Weöres
Sándor fordítása)
A mindössze
nyolcsoros költemény – csekély terjedelme ellenére is – Janus Pannonius
sorsversei közül való.
Külső látvány,
természeti jelenség a vers ihletője: a pécsi püspök 1466 márciusában,
székvárosában, a Mecsek napos lejtőjén valóban láthatott idő előtt virágpompába
öltözött mandulafát. A természeti szépségek, különleges jelenségek iránt
fogékony reneszánsz embert elbűvölhette a növényi életerő, s gondolatok egész
sorát indította el benne. A túl korai, „merész” virágzás a pusztulás képzetét
is szükségképpen fel kellett, hogy keltse, s emellé a féltő aggodalom, a
részvét, a tragikus vég előérzete magától értetődően társult; az élet két
pólusát egyszerre idézte fel a költői képzelet.
A természeti kép és
az egyéni sors közötti összefüggés, párhuzam ezután már önként kínálkozott.
Janus nagy
elhivatottsággal és becsvággyal érkezett haza nyolc évvel korábban Itáliából,
tervei és vágyai azonban az eltelt időben alig vagy csak csekély mértékben
teljesülhette. 1465-ös római követjárása ugyancsak mélyíthette benne az
elégedetlenség érzését, frissebben érezhette a különbséget az itáliai és a
hazai viszonyok között. Csoda-e hát, ha most a mandulavirágok s a „csodaszép
rügyek” jövőjén tépelődve önsorsát látta megtestesülni a látványban?
Személyes sors és
empirikus élmény együttese sem lett volna azonban elegendő ahhoz, hogy a
reneszánsz kori képzett olvasók igényét kielégítő mű szülessen meg. Az antik
mitológia nyelvén kellett mindezt elmondani ahhoz, hogy átélhetővé váljon, s
elismerést arasson a korabeli versolvasó közönség köreiben.
Már az első sorok is
ennek megfelelően, mitologikus nevek révén szólalnak meg. A Heszperiszek
kertjének csodás szépsége jól ismert fogalom volt mindazok előtt, akik a görög
mondavilág kalandos történetein nevelkedtek, s Héraklész esetét is jól
ismerték: ő kapja feladatként, hogy szerezze meg a mesés kertből a csodálatos
aranyalmákat. A humanista műveltségű olvasó számára ez a kert – ahol Zeusz és
Héra násza is volt – a létező legszebb helynek számított, ennél többet mondani
a mandulafa csodás varázsáról nem is érdemes. Csupán szaporítani lehetett a
példákat, s a vers második sorában valóban ez következik. Homérosz olvasói
számára egyértelmű és világos, hogy itt az Odüsszeusz által bebolyongott ókori
mediterrán világ legszebb kertjéről van szó, hiszen az Alkinoosz király uralma
alatt álló szigeten, a phaiákok birodalmában a hazafelé tartó görög vándor
ugyancsak jól gondozott, csodás fákban gyönyörködhetett. Már a királylány,
Nausikaa így igazította útba Odüsszeuszt: „… nyárfaliget, forrással, rét
közepében: / itt van apám földrésze, virágzó kertje…” Még ebben a kertben is
csodának számított volna, ha „hősi Ulysses” a pannóniaihoz hasonló szépségű
fácskát látott volna.
S a harmadik sor még
mindig újabb tudós invencióval gazdagítja a mandulafa-csoda leírását. A
Boldogok Szigete (más néven: elíziumi mező) a görög irodalomban az az idillikus
hely, ahol halála után mindenki elnyerheti időtlen boldogságát, így ennek „bő
rétjei” a gyönyörűség legfelső fokát idézik.
S mindez – a három
mitológiai helyszín együttesen – sem képes felmutatni azt a szépséget, amelyet
„a pannon-föld északi hűs röge” elővarázsolt. Így válik teljessé a csoda
érzékeltetése, s ezzel le is zárul a vers első része, a lírai helyzet
bemutatása.
A második négy sor
az ellenpólus, a „merész” virágzás következményeinek felmérése, a „zúzmara”
időszakának eljövetelétől való félelem megfogalmazása. Újabb mitológiai nevek
bekapcsolásával természetesen, így jóval tömörebb a költemény szövege, a nevek
mögött rejlő hosszabb történetet a képzett olvasónak kellett az elmondottakhoz
társítania.
Phyllis királylány
mondája a hiábavaló várakozás, a beteljesületlen remény, a fájdalmas epekedés
tragédiája. A trójai háborúból hazatérő Démophoón athéni király jegyezte el őt,
de a lakodalom előtt a vőlegénynek haza kellett utaznia ügyei rendezésére.
Azonban a királyleány hiába várta vissza, s csalódása öngyilkossághoz vezetett.
Az istenek – halála után – mandulafává változtatták a trák király szomorú
végzetű leányát. A történetet Ovidius Metamorphosese
dolgozta fel, ennek ismerői tehát magától értetődően belelátták a tavaszt idéző
gyümölcsfa képébe Phyllis alakját, aki nem győzte a várakozást, s ez okozta
vesztét.
A fecske a magyar
fordításban egyszerűen a tavasz előhírnökeként jelenik meg, a latin szöveg
azonban itt gazdagabb: Progné királylány neve áll az eredetiben, ő a monda
szerint fecskévé változva menekült üldözői elől.
A nyolc sor mesteri
módon tömörített gondolatmenetet alkot. A szöveg első és második fele
ellentéteket feszít egymásnak, élet és halál, virágzás és pusztulás képei
rémlenek fel egymással szemben. Mindez azonban már Janus korszakán és személyes
sorsán túlmutat. Mert hiszen nincsenek-e meg más évszázadoknak is idő előtt
kivirágzó szépségei és értékei? S nem fenyegetik-e ezeket is a tél erői,
kíméletlen fagyok, rideg zúzmarák?
Janus költeménye ezt
az időtálló, humánus aggályt önti verssorokba. A természeti kép, az egyéni
életút párhuzama s a mitológiai nyelv ritkán tapasztalható, szoros összhangban
fonódik itt, így hívja fel a figyelmet a romboló erők veszélyességére, a
magasabb rendű értékek védelmére.
A négy disztichonból
álló vers formai szempontból epigramma, azonban líraisága, gondolatgazdagsága
egyben felül is emeli ezen a tradicionális műfajon. Olyan csúcspontja ez Janus
epigrammaköltészetének, amely már túlmutat önmagán, s a szokványos
csattanós-szellemes megfigyeléstől a bölcselkedő, érzelemgazdag elégia irányába
mozdul el. Az itáliai epigrammakorszak tanulságai és eredményei nem vesztek el,
az ott szerzett mesterségbeli tudás és rutin – úgy tűnik – itthon is
kamatozott, s a gondolatilag igényesebb, érettebb magyar poézis kiformálódását
segítette elő.
Feszes,
epigrammatikus forma egyfelől, borongós-fájdalmas, elégikus töprengés másfelől:
ez jelenti talán a költemény egyedi karakterét, különös varázsát, korunkban sem
halványuló fényét.
Janus pontosan
érzékelte helyzetét. Nem remélte, hogy poézisének rügyei szárba tudnak
szökkenni, virágai terméssé tudnak érlelődni.
Saját sorsát
tekintve előérzete beteljesült. A magyarországi költészet viszont átvészelte a
zúzmarás időket, s néhány évtized múltán új rügyfakadás s új virágzás indult
meg a janusi kezdeményezések nyomán.
(Forrás:
99 híres magyar vers 12-21. old. – Móra Könyvkiadó, 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése