Berkes Erzsébet: BATSÁNYI JÁNOS (1763-1845)

Kisnemesi eredetű, de már iparossá lett családban látja meg a napvilágot Tapolcán. Az eszes gyermeket Keszthely, Veszprém, Sopron iskoláiba járatják, majd pestre megy jurátusnak. Szerény anyagi lehetőségei miatt nevelőnek áll Orczy Lőrinc házába, s e barátságos, értelmiségi légkörű családban nemcsak gondtalan megélhetésben lesz része, de kitűnő barátságokat is köthet, elmélyedhet kedves szenvedélyében, az irodalom tanulmányozásában. Maga a családfő is jó tollú író, fiaitól sem idegen a literatúra, s bár a felvilágosodás eszméit nem hirdetik, hívei a nemzet felemelésének, az alkotmányos monarchiának. Batsányi hatásuk alatt lesz a nemesi reformmozgalmak híve, tanulmányozza a testőrírók örökségét (pl. Bessenyei György kéziratos hagyatékát a pálosok pesti könyvtárában), német és latin szerzők magyarítására tesz kísérletet.

Miután neveltje 1785-ben meghal, az Orczy család ajánlásával nyer állást Kassán, az Abaúj megyei kancellárián. Itt ismerkedik meg a költőhírű jezsuita tanárral, Baróti Szabó Dáviddal és a jozefinista tankerületi igazgatóval, Kazinczy Ferenccel. Hármójuk közös akaratából születik meg egy magyar irodalmi kritikai folyóirat kiadásának gondolata. 1788-ban meg is jelenik a Magyar Museum első példánya – egy pesti kiadó, Trattner Mátyás nyomdájában -, ám az addig lappangó politikai nézetkülönbségek ekkor kipattannak, és szakításhoz vezetnek Batsányi és Kazinczy beköszöntőjét Batsányi önhatalmúlag átírja, Kazinczy ezt nem tűri, kiválik a szerkesztőségből, és saját lapot indít Orpheus címen. Valójában a kalapos király ellenágáló nemesi szabadságeszmény sértettsége csapott össze a felvilágosult abszolutizmuspárti, polgári eszményeket valló európaisággal.

1790 februárjában meghal II. József. A koronát Budára hozzák – Orczy László vezényletével – a nemesi bandériumok, országos a magyar nemesség sikermámora, hamarosan tapasztalniuk kell azonban, hogy II. Lipót szabályos megkoronázása és a rendek jogainak elismertetése édeskeveset lendít az ország gazdasági helyzetén. A sértett jozefinisták, a hoppon maradt nemesi radikálisok egyaránt a franciaországi eseményektől várnak pozitív fordulatot, jóllehet mindenik mást remél. Az előbbiek a jakobinusok győzelmének drukkolnak, az utóbbiak a zsarnok király bukásának.

Ettől a várakozástól áthatva lát napvilágot a kassai Magyar Museumban Batsányi még 1789-ében írt epigrammája, A franciaországi változásokra. A nyílt fenségsér6tést tartalmazó verset olyan súlyos kihívásnak minősíti a főispán, hogy Batsányinak mennie kell Kassáról. Az Orczy-rokonság Nyitra megyében juttat neki hivatalt, de az izgága ifjú itt is parazsat gyűjt a fejére Szentjóbi Szabó Lászlóhoz írt verses episztolájával. Amikor 1794 őszén a Martinovics-összeesküvést felgöngyölítik, begyűjtik Batsányi Jánost is. A szervezkedésben való részvételt ugyan nem tudják rábizonyítani, de nyilvánvaló, hogy tudott a mozgalomról; bírái előtt tanúsított viselkedésével, latin nyelven írt védőbeszédével meg a cellája falára karcolt epigrammájával ékesen bizonyította szellemi hovatartozását. Egy esztendei várbörtönre ítélik. (Kazinczy halálos ítéletet kap, amit csak a királyi „kegyelem” folytán változtatnak meghatározatlan idejű elzárásra. Hét esztendeig lesz rab.)

Batsányi a tiroli Kufsteinben raboskodik. Cellaszomszédja Szentjóbi, akit néhány hónap múlva megöl a tüdőbaj. E megrendítő élmények hatására írt Batsányi-verseket utóbb Toldy Ferenc jelentette meg Kufsteini elégiák címen.

Kiszabadulva Bécsben kap szerény hivatalnoki munkát Batsányi. Kísérletet tesz rá, hogy bekapcsolódjék a hazai irodalmi életbe: a Festetics György pénzén megindított Magyar Minerva könyvsorozat első tomusát – Ányos Pál munkáit – rendezi sajtó alá; Osszián-fordításain dolgozik; a „bécsi Szapphó”-nak becézett osztrák költőnővel, Baumberg Gabriellával kötött házassága révén eleven kapcsolatot tart a császárváros szellemi életével. Úgy véli, Napóleon bécsi bevonulása kedvező fordulatot hozhat a magyar nemesség számára: részt vesz a francia kiáltvány magyarításában, majd Párizsba kíséri Bonapartét, ahol évjáradékot kap szolgálataiért. utóbb ez szolgál ürügyül, hogy Linzbe száműzze a restauráció. Térben és időben is egyre távolabbról nézi a magyar eseményeket: Kisfaludy Sándorban véli felfedezni a nemesi haladás költői letéteményesét, ám Himfy nem mer levelezni a rebellis hírű száműzöttel; Kazinczy sikerére féltékenyen fumigálja a nyelvújítást; Toldy Ferencre haragszik, mert elégiáiról szólva nem tartja eléggé lírikusi alkatnak; akadémiai taggá választását megkésett udvariaskodásnak tartja, nem is reagál rá. Zord magányban hal meg, s erről csak évek múlva értesül a honi közvélemény. Gondoljuk csak el! 1845. május 12-én éri a halál, s ez év márciusában már Petőfi pontot tett a János vitéz végére!

A LÁTÓ

Vídulj gyászos elme! megújul a világ,

S előbb, mint e század végső pontjára hág,

Zengj, hárfa! Hallgasson ma minden reája,

Valakinek kedves nemzete s hazája;

S valaki a magyar változó ég alatt

Még a szabadságnak híve s ember maradt.

Ó ti! kiknek szívek örök búba merült,

reménytek nem várt víg napja felderült;

Im, az igazságnak terjednek sugári,

Dőlnek a babona fertelmes oltári,

Melyek a setétség fene bálványának

Annyi századoktól vérrel áradának.

Ama dicső nemzet felkelt, ím, egészen,

mely a két világnak megváltója lészen,

S melynek már láncoktól szabad vitéz karja

Mutatja, mit tehet egy nép, ha – akarja!

Az ember elnyomott örökös jussait

Délre hozván, porba veri bálványait;

S míg köz ellenségink poklokra süllyeszti,

Hozzánk, ím, ölelő karjait terjeszti:

„Álljon fel az erkölcs imádandó széki!

Nemzetek, országok, hódoljatok néki!

uralkodjék köztünk ész, érdem, igazság,

Törvény s egyenlőség, s te, áldott szabadság!”

A föld kereksége megrendül e szóra,

S látja, hogy érkezik a régen várt óra.

A letapodtatott emberi nemzetnek

Csontjaiból épült trónusok reszketnek.

Rémülve szemlélik közelgető sorsok

A vérre sóvárgó koronás gyilkosok;

Ők, kiknek még imént százezrek halála

Csak egy intésekben, egy szavokban álla;

S kiknek több nagy város tüzes leromlása

oly vala, mint annyi hangyaboly romlása!

Vídulj, gyászos elme! megújul a világ,

S előbb, mint e század végső pontjára hág.

A költemény 1794. november 11-én, Batsányi elfogatása előtt keletkezett, de nyomtatásban csak 1835-ben, kötetbe gyűjtve látott napvilágot. A címadó személy, a látó – maga a költő. Már korábbi elmélkedéseiben is úgy vélekedett, hogy a költő nemzetének lelkiismerete, aki a múlt eseményeiből és a jelen változásaiból egész nemzete sorsára nézve következtetéseket vonhat le. A költő-vátesz szerepvállalás Batsányival veszi kezdetét, és Petőfi majd Ady közéleti verseiben is meghatározó lesz. A vonzó mintaképek hatására később is termettek költők, akik váteszi szerepben mutatták magukat, ám a modern gondolkodástól idegen a prófétáló szerep. Ma már önistenítő pózolásnak hat. Műformáját tekintve óda. Verselése páros rímű tizenkettes. Szerkezetét az első két sorban kimondott és az utolsó két sorban megismételt jövendölés fogja keretbe. A 3-tól a 30. sorig a jelen helyzetet festi, azokat az okokat sorolja, melyek alapul szolgálnak a „vídulásra”: felderült a remény napja, terjednek az igazság sugárai, dőlnek a babona oltárai, felkelt ama nemzet, mely mindkét világ (értsd: e világ és túlvilág) megváltója lesz, és napvilágra hozza az ember eredendő örökségét. Nem a látó, hanem a megszólaltatott látvány nevezi meg, mi is az, ami kezdetét veszi a felkelt nemzet példájával. Erkölcs, ész, érdem, igazság, törvény, egyenlőség és szabadság uralma veszi kezdetét. Innentől fogva – a 25. sortól – fordul jelenből jövőbe, látványból látomásba a költői előadás. „A föld kereksége megrendül e szóra”, s mindenütt ledől a zsarnokok hatalma. Valamennyi letiport nemzet, az egész világ számára eljön az áhított szabadság, s ennek tudatában ismétlő meg a látó, a költő az óda kezdetén kimondott fölszólítást: vidulj, megújul a világ „s ellőbb, mint e század végső pontjára hág!”

A barokk költészet patetikus áradását fölhasználva, alkalma nyílik Batsányinak, hogy sem a megszólítottakat sem a történelmi eseményeket ne megnevezze, hanem tulajdonságaik, tetteik révén felidézze. A pars pro toto (rész az egész helyett) retorikai alkalmazása kitágítja a megszólítottak körét, éppen úgy, mint a történelmi eseményekét, illetve a várható történésekét. Vidulásra szólítja a szomorkodókat (gyászos elme), akiknek kedves hazájuk sorsa, szabadság és emberiség dolga. A jelen nyomatékosítására gyakorta használt „ím” rámutató szóval erősíti a megszólítottak előtt felidézett látvány nyilvánvaló voltát, ugyanakkor a hatalmas körmondatokban megjelenített képeket újra és újra a valósághoz köti.

A látvány megszólító hatására jut el az amúgy is nagy hevületű költemény a tetőpontjához. ama dicső nemzet tetteivel azt mondja, hogy ezentúl a szabadság uralkodjék (21-24. sor). Könnyen elképzelhető, hogy a cenzúra is szerepet játszott abban, hogy nem nevezi meg a franciákat, és nem taglalja közelebbről a konkrét eseményeket. De az is lehet, hogy nem ismerte a jakobinusok és girondisták köznapi tetteit, vagy maga sem tudta tisztázni, hogy a felkelt dicső nemzet zsarnokölő, rációtisztelő viselkedéséből mennyit tart elfogadhatónak. Az óda nem az a műforma, amelyben meditálni lehetne (menten elégia válnék belőle), Batsányi tehát beéri annyival, hogy az ész, érdem, erkölcs, egyenlőség uralmát jövendöli, ami éppen annyira kielégíthette a nemesi nemzet rendi szabadságot követelő képviselőit, mint azokat, akik ezenfelül még aufkleristák is voltak. A polgári, plebejusi egyenlőségeszmények még csak ezután szólalnak meg. Batsányi azonban nem tesz különbséget: az egyetemes emberi jogok érvényre jutásáról beszél, mert valóban Látó volt. Költőként tudta azt, amit politizáló kancellistaként, száműzött bonapartistaként nem volt képes belátni. a szabadság emberi juss, nem pedig nemesi kiváltság.

Ugyanilyen szemléleti és retorikai nagyvonalúsággal él a költemény második részében is. Sőt itt már csak egyetlen „szereplője” van a látomásnak: a koronás gyilkosok rettenete. Az általános zsarnokkép kiemelt részleteivel idézi meg a bukásra szánt hatalmasokat. ugyan most is nemzetek elnyomóiként aposztrofálja őket, és nem a nép uraiként (márpedig ekkor a nemzet a nemességet jelentette), mindez azonban korábban így volt természetes, utóbb pedig a nemzet tagjának tudta magát a pórnép is. A költemény szabadságvágya nem szűkült, hanem kiteljesedett.

A költemény nagyszerűségét növeli, hogy bár nyelvújítás előtti nyelven íródott, szóhasználata árnyalatos, mondatszerkesztése szabatos, verselése hajlékony. Ugyan a kor leggyakoribb hangsúlyos formáját, a felező tizenkettest alkalmazza, de nem négyes csoportrímeket, hanem párosakat, s köztük viszonylag kevés a ragrím, s a 15-16. sorhoz még egy enjambement is becsúszik. Nemcsak a kortársak lírai terméséből ragyog ki ez a költemény, hanem a későbbi, iskolázottabb versírók teljesítményét is elhomályosítja. Úgy tetszik, a tehetség – a „lélek” mível csoda dolgokat. Hasonló telítettséggel Batsányi költői hangja sem tud másutt megszólalni. Sem a Kufsteini elégiák, sem a száműzetés versei nem ilyen erőteljesek; keresett művésziességüket a nyelvújítás előtti szóhasználat előnytelenül láttatja.

A franciaországi változásokra írt epigrammája és A látó viszont a magyar politikai költészet máig feledhetetlen darabjai, s esztétikai értékükön túl azért is fontosak, mert a Batsányi megütötte hang sok évtizedekre meghatározó hangnem maradt, sőt a mi korunkban sem ismeretlen. A látnok költői szerepvállalása egybeesik a történelem értelmezésével (ha a múltbeli tényekről van szó). A vátesz-költő nemzete múltjából olyan képeket ragad ki, amelyek a jövendőre nézve sugallnak sikert vagy bukást. Ott találjuk ezt a meggyőződést a szelídebb szavú kortárs költő Csokonai költészetében csakúgy (lásd Konstancinápoly), mint az utódoknál. Kölcsey a Zrínyi dalában, a Zrínyi második énekében, de legkivált a Himnuszban ad erre példát; Vörösmarty Szózata a nemzethalálig fokozza a sötét jövendő képeit; Petőfi forradalmi ódáiban és személyes sorsára tett jövendöléseiben ismétli meg ugyanezt a szemléletet. (A Nemzeti daltól az Egy gondolat bánt engemetig terjed az élmény politikai lírájában, de még az intim szférát is átitatja, gondoljunk csak a Szeptember végénre!).

A felvilágosodástól a reformkorig egyetlen közös szellemi hatás ennek a késztetője: Johann Gottfried Herder (1744-1803). A német költő és történetfilozófus Kelet-Poroszországban, Königsbergben tanult teológiát, Kant és Rousseau hatása alatt véli tarthatatlannak a statikus történetszemléletet. Ugyanakkor azzal is hamarosan tisztába jön, hogy a változásoknak nem tisztán racionális magyarázata van. Főleg a népköltészetet tanulmányozva talál bizonyítékot rá, hogy a különféle népeknek különféle lelkületük van, s ez nemcsak a múlt, hanem a jövő számára is magatartásformákat sugall neki.

Egy jegyzetében Herder elég sötét képet rajzol a magyarságról: temperamentuma alkalmazkodásra képteleni teszi, kipusztul. Ugyanakkor eddig nem méltányolt korokról – mint a középkor – és népekről – mint a szelíd szlávok – azt állítja, hogy gazdag szellemi bázist jelentenek.

Batsányi ismerte ezt a herderi gondolatmenetet – Kazinczy fordított is a német költő-filozófus dolgozataiból -, és mindújra azon volt, hogy a herderi fejlődésmodellt nemzete ébresztésével cáfolja. Várna és Mohács címen közreadott versciklusában immáron tudatos történetábrázolóként – magát az ossziáni minta alapján bárd-költőnek festve – idézi föl a magyar históriát, s nyilvánvaló a szándék, hogy az előbbiben Ulászló király pápai sugallatra vállalt árulását, az utóbbiban a nemzeti összefogás hiányát bírálva mutasson tanulságul szolgáló példázatokat: a nemzeti érdeket semmibe vevő klérusnak, a belső széthúzásnak gyalázatos következményei lesznek.

A versek közt találomra lapozgató olvasó is döbbenten tapasztalja, hogy a linzi száműzetésben verselő Batsányi és a literatúránk centrumában szerkesztő-levelező triász – Bajza, Toldy, Vörösmarty -, ha személyesen nem közelednek is egymáshoz, mennyire közös eszményűek, ha poézisról, kritikáról, történelemről nyilatkoznak. Az emigráns el-, le-, kimaradt, de az nem, ami mellett alkotásaiban voksolt.

A szemlélődő, népköltésre figyelmező Erdélyi János 1844. május 9-én felkereste linzi otthonában Batsányit. Harisnyás-mellényes vénembert talált, akinek oly sok – a nyilván egyetlen – szobájában a könyv, hogy ágyát nem is tudja a falig odahúzni. Az elfogultsággal nem vádolható látogatót megrendíti a házigazda magánya s igyekezete, hogy lépést tartson – épp a Hírnököt olvassa – a hazai eseményekkel. Sebzettségében már ez nem igazán sikerült. A közegéből kiszakadt alkotó nem érzékelte a megváltozott társadalmi közegben saját eszményei kiteljesedését. A költősors ellenére: nincs modern politikai költészetünk Batsányi János nélkül. A halandó és esendő poéta fölött áll a mű. Hányatott sorsú kancellista fölött – a látó.

(Forrás: 99 híres magyar vers 30-54. old. – Móra Könyvkiadó, 1995.)