2012. dec. 12.

Rigó Béla: BALASSI BÁLINT (1554-1594)





A legelső nagy magyar költő volt, és mindjárt a legmagányosabb. Méltó társai legalább kétszáz évet késnek, életművének nagyobbik fele három évszázados lappangás után kerül elő. Hiteles képe ma is nehezen akar összeállni. Először az istenes vitézt tiszteltük benne, aztán fedeztük fel az életörömöket féktelenül habzsoló reneszánsz főurat és költőt. Most épp a tudóst csodáljuk, hogy tudott könnyű dalokba ötvözni ennyi korszellemet német protestáns erkölcstől ó- és újlatin poézisen át egészen a – török közvetítéssel megismert – keleti kultúrák üzenetéig.

A zólyomi várúr elsőszülöttje nem írónak, úrnak jött a világra. Nagyapja mint horvát bán esik el Mohácsnál,nagybátyja az első magyar politikai szatíra hőse, a szűkebb-tágabb atyafiságban ott a kor elitje Dobó Istvántól Bocskai Istvánig. Apja hét felvidéki vármegye és a gazdag bányavárosok főkapitánya. Ferdinánd őt küldi követségbe, V. Károly az ő lovagias ügyét igyekszik elsimítani. Miksát ugyan sikerül ellene hangolni, de Balassi János vele is dacol, megszökik börtönéből, és szabad emberként alkudozva szerzi vissza korábbi pozícióját. Bálintot is arra neveli, hogy ilyen legyen.

A fiút, amikor tízéves, a kor legnagyobb írója, Bornemisza Péter kezdi tanítani. Egy év múlva már Nürnbergben diák, a mesterdalnokok városában. Tizennyolc évesen az udvarnál is bemutatkozik, Rudolf koronázási ünnepélyén hívja fel fergeteges táncával magára a figyelmet. Amikor huszonegy évesen Erdélyben fogságba esik, maga a szultán követeli kiadatását, de Báthory István fejedelem mégsem adja ki. Sőt – mint megválasztott lengyel király – magával viszi krakkói udvarába.

Élete csúcsán van Balassi, amikor apja kénytelen hazahívni, mert az ő fia nem lehet egy ellenséges uralkodó kitüntetett kegyence. A sors kegyetlen tréfája, hogy mire Bálint hazaér, az apa már halott, és ezzel a huszonhárom éves ifjú sorsa is megpecsételődik. Nincs ideje, hogy megtalálja helyét a gyorsan átrendeződő hazai hatalmi struktúrában. Vagyona sincs. Örökségének javát a török foglalta el, a maradékra a rokonság tart igényt. A pörökhöz még lenne ereje, jogásztudománya, de nem bírja türelemmel, kitartással, így végül alulmarad.

Előbb katonai karrierrel kárpótolná magát. Kiváló lovastiszt, mint egri hadnagy kétszáz huszárjával kivívja felettesei és társai tiszteltét. Ám a végvári élet nélkülözéseiből és a kincstár állandó packázásaiból három év után elege lesz. Később újra a katonasággal próbálkozik Érsekújváron, de onnan a feleségére féltékeny várkapitány kergeti el. Az udvar szemében pedig megbízhatatlan. hiába kilincsel Bécsben, nagyobb sereget sosem bíznak rá.

Egy előnyös házasság még segíthetne rajta. A „magyar Alkibiádesz”-ben minden együtt van, ami a női szívek meghódításához szükséges: szép és szellemes, énekel és táncol, és igazi világfi. Hiszen „udvari jó módját” Krakkóban tanulta, amely innen nézve már majdnem Itália. Mindez azonban neki csak arra elég, hogy botrányos kalandokba keveredjék, ezekből menekülve beleugorjon egy szerencsétlen házasságba saját unokatestvérével, pereket vegyen a nyakába, kitegye egyetlen fiát a törvénytelen származás veszélyeinek. Hogy végül aztán az apai magasságokból lókupeccé deklasszálódva, élete legnagyobb szerelmének gőgös elutasításából értse meg, mennyit ér.

Innen már csak menekülhet. Harmincöt évesen elhagyja hazáját. Lengyelországban hadi dicsőséggel kecsegtetik, de csak egy szép asszonynak kurizálhat. Aztán némi bolyongások után jöhet haza pereskedni.

Még egy lehetőséget kap a sorstól. A tizenöt éves háborúban újra harcolhat a török ellen, részt vehet a család várainak visszafoglalásában – besározódott hírét pedig nemsokára tisztára mossa a hősi halál.

De hol az életmű? – kérdezhetjük. Titokban állt össze, még csak nem is a kudarcok ellenére, hanem azok jóvoltából. Balassi az elvesztett társadalmi magasságok helyett fordul egyre szenvedélyesebben a gondolati mélységek felé. A gáláns gavallér szóvirágokkal udvarló énekeit a szenvedélyes asszonyhódító költői bravúrjai követik, míg végül – elsőként a magyar verselők közül – eljut a lélek legbelsőbb titkainak megvallásáig.

Értékrendje lassabban változik. „Kinek az Isten az bátor szű mellé az jó tudománt is adta, annak nem tompítja, hanem igen megjobbítja szablyája élét vele” – mentegeti magát a szerencsésebb országokban dicsőségnek számító poétaságért.

Hogy tolla seregekkel ért fel édes hazájának, azt még nem sejthette.

KIBEN BŰNE BOCSÁNATÁÉRT KÖNYÖRGETT
AKKOR HOGY HÁZASODNI SZÁNDÉKOZOTT

Balassi Bálint nevére
Az nótája: Bánja az úristen

Bocsásd meg úristen ifjúságomnak vétkét,
Sok hitetlenségét, undok fertelmességét,
Töröld el rútságát, minden álnokságát,
Könnyebbíts lelkem terhét.

Az én búsult lelkem én nyavalyás testemben
Tétova bujdosik mint madár az szélvészben,
Tőled elijedett, tudván hogy vétkezett,
Akar esni kétségben.

Látja magán való szántalan nagy sok jódat,
Kiért, tudja, téged nem szolgált, jól tött urat,
Háládatlanságát, látván hamis voltát,
Ugyan szégyenli magát.

Akarna gyakorta hozzád ismét megtérni,
De bűnei miatt nem mér elődben menni,
Tőled oly igen fél, reád nézni sem mér,
Színed igen rettegi.

Semmije sincs penig, mivel elődben menjen,
Kivel jóvoltodért viszont téged tiszteljen,
Nagy alázatosan, méltó haragodban
Tégedet engeszteljen.

Sok kísértet éri, mindenképpen rettenti,
Veled igeszgeti, kétségre sietteti,
Ki miatt majd elvész, ha véle jót nem tész,
Magát pokolra ejti.

Jajgatván nagy sokszor említi szent nevedet,
Mondván. Vajha az őristen hozzá venne engemet,
Bizony kedvét lelném, mert őtet követném,
Mint édes istenemet.

Bátorítsad, uram, azért bíztató szóddal,
Mit használsz szegénynek örök kárhozatjával?
Hadd inkább dicsérjen ez földön éltében
Szép magasztalásokkal.

Az te szódat, tudom, mihelyen meghallhatja,
Ottan szent nevedet, mint atyját úgy kiáltja,
Kiterjesztett kézzel, sűrű könyves szemmel
Magát reád bocsátja.

Legörögvén könyve orcáján, úgy megkövet,
Magad is megszánnád látván mely keseredett,
Mert zokogásokban, siralmas szép szókban
Kér fejének kegyelmet.

Irgalmasságod is annál inkább kitetszik,
Az mennél több bűnöm tőled megengedtetik,
Inkább kegyelmedben, mint büntetésedben
Te irgalmad tündöklik.

No nem tartod, tudom, tovább haragod rajta,
Mert az békességre te jobb kezed kinyujtva,
De csak olyanoknak, kik utánad járnak,
Mert vagy mindennek ura.

Térj azért én lelkem kegyelmes istenedhez,
Szép könyörgésekkel békéljél szent kezéhez,
Mert lám hozzá fogad, csak reá hadd magad,
Igen irgalmas úr ez!

Higgyünk mindörökké igazán csak őbenne,
Bűntül őrizkedjünk, ne távozzunk el tőle,
Áldott az ő neve örökké mennyekbe,
Ki ma megkegyelmeze!

Éneklém ezeket elkeseredett szívvel,
Várván úr kegyelmét fejemre szent lelkével,
Tétova bujdosván, bűnömön bánkódván,
Tusakodván ördöggel.

Harmincévesen házasságára készül Balassi Bálint. Inkább szövetség lesz ez, mintsem szerelem unokatestvérével, Dobó Krisztinával. Az egri hős lánya – fiatal özvegyként – szintén családjával marakodik a jusson. Oltalmat remél az erős férfitól, az pedig sok hozományt tőle, amit majd közösen préselnek ki a fukar Dobó famíliából.

Balassi fél. Elsősorban a rokonoktól,, akik a vérségi kötelék alapján biztosan megpróbálják semmissé nyilváníttatni ezt a számukra kellemetlen házasságot. Balassi precedenseket keres múltban és jelenben, hiszen egy perben mellette szólhat, hogy maga Miksa császár is „ugyanezen a gráduson házasodott meg”.

Félelmében a hívő ember természetes reflexével menekül istenhez. De tudja, addig nem számíthat égi segítségre, amíg el nem számol földi bűneivel. Gyónni fog tehát. Ez ugyan nem illik egy protestánshoz, de ő Bornemisza-tanítvány, és Péter papról tudjuk, hogy gyóntatott. Csak a penitenciát mérte szigorúbban, mint pápista kollégái. Nála a bűnbánat az első lépcsőfokot jelentette a bűnbocsánathoz, amelyet csak a jóvátétellel és a megigazult élettel lehet majd elnyerni. Nem csoda, hogy Péter pap ostorozásaiból még főúri pártfogói is bőségesen részesültek. De most a bűnbánó kezében az ostor.

A kezdő sorok a gyónás megszokott szövegfordulatait követik. Talán csak annyit változtat a költő, amennyit a versformához igazodás követel tőle. A formát készen választotta, ismert ének dallamára írta művét. A négysoros szakaszok a korban divatos háromsoros szerkezetet rejtenek. Két sor egy kétütemű hatos és egy szintén kétütemű hetes részből tevődik össze. A harmadik sorban a hatos rész belső rímmel ismétlődik, így tulajdonképpen egy nagy Balassi-sorral zárul a szakasz. Vagyis egy 6+7(a)/6+7(a)/6(b)+6(b)/7(a) képletű szakasz áll össze. A hat szótagost követő hét szótagos rész kedvelt formai eszköze a kornak, hiszen a fül a hetes helyett is hatost vár, így a hetedik szótag az egészet megnyújtó toldaléknak hat, aminek tárulkozó, ünnepélyes hatása van.

A bűnbánó ének szintén kordivat. Különösen a protestáns gyülekezetek éneklik Európa-szerte. Meghonosításuk nálunk még akadozik a megfelelő szöveg- és énekkultúra híján. A korabeli kották sem egyértelműek. Amikor majd negyedszázad múlva Szenczi Molnár Albert lefordítja Marot és Béza zsoltárait, a magyar gyülekezetek jobb híján ritmus nélkül, csupa egész hangon énekelve tanulják meg, és ezt a hagyományt őrzik konzervatívan ma is, minden helyesbítésnek ellenállva. Balassi ismeri a kor protestáns énekkultúráját, életművében zsoltárfordítások is találhatóak. ezúttal azonban hamarosan olyan személyessé válik, a közös bűnbánatra alkalmas vers, hogy azt gyülekezet már nem vállalhatja, így ez a mű nem lehetett az egyházi liturgia által elevenen megőrzött költői kincsestár része.

A bevallott bűnök a bevált formulának megfelelően általánosak: hitetlenség, fertelmesség, rútság, álnokság. Könnyen támad olyan gyanúnk, hogy Balassi nem is próbálkozik bűneivel a maguk konkrétságában szembenézni. Talán számba sem tudná venni bűneit; ő az ártatlanság tudatával vétkező generáció tagja, amely egy emberöltő alatt mindent elvesztett, ami korábban biztos talajt jelenthetett volna a világ dolgaiban való eligazodáshoz. A haza és a keresztény hit biztonsága a múlté. A kor emberének az isteni szavakat mérlegre téve magának kellett vallást választania; a több mint félezer éves magyar királyság pedig szétesett, ami a törökhöz jutott, az már nincs. A megmaradt részen állandóan két úr felé tekintenek az ország sorsán töprengők, az erdélyi fejedelem megerősödése mindig újraszüli egy nemzeti királyság álmát. Nem csoda, hogy a Habsburgok szemében minden magyar potenciális felségáruló.

A bűn fogalma relatív, Balassi a bűn helyett a bűnös voltára ismert lélek félelmeit eleveníti meg a szélvészben vergődő madár képében. Hat szakaszon zuhog ránk az istenfélelmében Istent kerülő bűnös vallomása. Az alapállás hitelességét akár a modern pszichológia is igazolhatja: a bűnös azért bűnözik tovább, mert bűnei miatt érzett félelmében nem mer Isten színe elé kerülni.

Tetszetős demagógiának tűnhet ez első látásra, hiszen a hívő minden pillanatban Isten előtt áll. Jobban utánagondolva azonban észrevesszük, hogy az egyetlen bűn, melyet Balassi kész részletezni: a harmadik szakaszban, hogy – hálátlanul – nem jól  sáfárkodott az ég kegyelmével, aminek előkelő származását és kiváló képességeit egyaránt köszönheti. A hatodik szakaszban azt panaszolja el, hogy lelkét kísértések veszélyeztetik. Ezek kétségekbe sodorják, elrettentik Istentől, pokolra is viszik, ha az Úr nem segít rajta. Ehhez kapcsolódik a következő szakaszban a fogadkozó bűnös lélek jajgatása. ha megsegíti isten, nem vétkezik többé.

Ha az eddigieket megpróbáljuk összefoglalni, akkor óhatatlanul arra a következtetésre jutunk, hogy Balassit nem felismert bűnei, hanem annak következményei rendítik meg. Istentől nem a túlvilágra érvényes irgalmat kér, hanem azt, hogy vegye le róla sújtó kezét, és itt a földön adja vissza szerencséjét, amire sürgősen igen nagy szüksége lesz ennek a labilis házasságnak nyélbe ütésében.

Ezt a gondolatmenetet folytatja a vers második fele, a bűnbánó lélekhez társuló megtért és ezért megsegített, hálaadó lélek rajzával gazdagodva.

Az istent a megbocsátás felé hajlító érvek a mai fülnek kissé különösen hangzanak: „Mit használsz szegénynek örök kárhozatjával, / Hadd inkább dicsérjen ez földön éltében / Szép magasztalásokkal.” Hiszen annál világosabb az isteni irgalmasság, mennél több bűnre ad bocsánatot, és hogyan is lehetne irgalmas Isten, ha nem vétkeznének hívei?

A hívők már-már blaszfémiát sejtenek, egyes tudorok pedig a reneszánsz kalmárszellem tipikus jelenségének vélik ezt az Istennel alkudozást.

A korszellemhez leginkább ott van köze Balassi érvelésének, hogy ő már ahhoz a generációhoz tartozik, amely Gutenberg találmánya jóvoltából saját Bibliát kapott a kezébe, és a reformáció eredményeként az Újszövetség mellett szent könyvének fogadta el az Ószövetséget is. Az Ószövetségben pedig alkudoznak Istennel. Ábrahám Szodoma ügyében ötvenről egészen tízre alkudja le a város megmentéséhez szükséges igaz emberek minimumát, sajnos Lóték családján kívül senki nem akad, aki méltó lenne e kegyelemre. Mózes is alkudozni kényszerül, amikor az Úr már elunja az egyiptomi fogságból kihozott zsidók bűneit. Még érvelése is hasonlít  Balassiéhoz, az emberi mértékkel elképzelt Isten számára is fontos a látszat, mit szólnának, ha kiderülne, hogy Jahve nem tudja saját népét megtartani?

Végül is Bálint áradó bűnbánatának az adja meg a biztonságát, hogy rendíthetetlenül hisz az isteni irgalmasságban. Megtérésének egyetlen bizonytalan pontja saját álhatatlan lelke, melyet nem mulaszt el jóra inteni, másoknak is tanulságot kínálva esetéből. Így jut el verse végéig, ahol mintegy kilépve a műből, önmagát rajzolja meg, amint a remélt bűnbánatra várva az ördöggel tusakodik.

Ez nem egyszerű költői kép. Balassi mesterétől, Bornemiszától tanulta meg, hogy az embernek meg kell harcolnia az ördöggel, ha az erény útjára akar lépni. Bornemisza életművének és életének központi gondolata volt: miért téved az isteni törvényt ismerő ember folyton, akaratlanul is a bűn útjára? Balassi sok művével igazolja, hogy szintén magáénak érezte ezt a gondolatot, de amíg mestere rendszerint győztesen került ki az ördöggel való tusakodásokból, ő ugyanilyen gyakorisággal alulmaradt.

Bűnök forrása lett házassága is, amelytől épp a bűnöktől való szabadulását remélte. 1584 karácsonyán a sárospataki templomban megesküszik a pár, és utána a lakodalmi menet elfoglalja a sárospataki várat is, amelyet Dobó István szerzett meg a családnak. De még aznap este kiűzték őket frissen szerzett paradicsomukból. A magukra zúdított perek tönkretették a házasságot. A válás és a gyermekének törvényességét kétségbe vonó támadások megingatták helyzetét. Katolizálása kitaszította a protestánsok közösségéből anélkül, hogy a katolikusok befogadták volna. Ennek tudatában a mai ember kételkedik Balassi bűnbánatának komolyságában, pedig nincs igaza. A középkori ember másképpen hitt. Az isteni törvény ugyanolyan valóságos volt számára, mint a világi, ugyanúgy félte és ugyanúgy reménykedett abban, hogy kijátszhatja. Ezt igazolja az is, hogy Balassi életművében a legszemélyesebb talán éppen Istent kereső költészete, Ady Endréig nincs is párja a magyar irodalomban.

Hitének valóságosságát legjobban azok tanúsíthatják, akik végigkísérték roppant belső fegyelemmel viselt utolsó szenvedéseit. „Te katonád voltam, Uram, és a Te seregedben jártam” – folytatta immár alkudozások nélkül ezt a párbeszédet.

A haldoklók igazat mondanak.

JULIÁT HASONLÍTJA A SZERELEMHEZ,
MELY HASONALTOSSÁGOT
A JULIS DICSÉRETÉN KEZD EL

Az Csak búbánat nótájára

Julia két szemem, olthatatlan szemem,
véghetetlen szerelmem,
Julis víg kedvem s néha nagy keservem,
örömem és gyötrelmem,
Julia életem, egyetlenegy lelkem,
ki egyedül bír velem.

Julis az lelkem, mikoron szól nekem,
szerelem beszél velem,
Julia ha rám néz, azonnal eszem vész,
mert szerelem néz engem,
Julia hol alszik,m ég az is úgy tetszik,
hogy ott nyugszik a szerelem.

Ő tüzes lelkemnek, fájdalmas szüvemnek
kívánt jó orvossága,
Ő szemem világa, árnéktartó ága,
jó szerencsés csillaga,
Ő kinek kívüle ez világ szépsége
nem kell, sem vigassága.

Vagy áll, ül, nevet, sír, örül, levelet ír,
szerelem is azt teszi;
vagy mulat, énekel, vagy sétál alá s fel,
szerelem azt míveli,
Mert mint jó barátját Vénus-asszony fiát
kezen fogva viseli.

A Paradicsomba termett szép új rózsa
dicsőséges orcája,
Testszín ruhájába aki őtet látja,
szép Vénusnak alítja,
Új formában illik, mint nap úgy tündöklik
gyöngy között fényes haja,

Duna lefoltába rugaszkodott sajka
mely sebességgel mégyen,
Táncát ő úgy járja, merőn áll dereka
mintha csúszna sík jégen,
Valahova lépik, sok szemek kisérik
csudálván jár mely szépen.

Midőn néha terül vagy mellettem kerül,
szoknyája elterjedvén,
Szerelmével belül veszen akkor körül,
engemet felgerjesztvén
Udvari jó módját látván érzem kínját,
keservesen rá nézvén.

Akkor az én dolgom azonképpen vagyon
az mint az bölcsök írják,
Hogy egy kárhozottnak pokolban nagy kányák
szüvét rágják, szaggatják,
De nem fogyathatják, noha rágton rágják,
mert nőttön nőni látják.

Én szüvemet is így, mikor én hozzám víg,
ő nevelten neveli,
De viszont mint kánya ő kegyetlen kínja
rágja, szaggatja, eszi,
Én állapotomot, mint egy kárhozatot
oly keservessé teszi.

Ezeréves írásbeliségünk első felében volt erős magyar állam, és nem volt magyar nyelvű irodalom. Amikor államiságunkat elvesztettük, lett irodalmunk. Sőt kétszer is megszületett az utolsó ötszáz évben. Először tudós protestáns papok hozták haza igényét Luther városából, Wittenbergből, másodszor majd lelkes, önérzetes testőrtisztek kezdik el kissé önképzőköri formában művelni Bécsben. Ebből következően irodalmunk először a vallás, vagyis a reformáció és az ellenreformáció szolgálólánya lesz. Kérdés, hogyan virágozhat szigorúan ápolt kertjében a gyomként üldözött világi költészet. Másodszor majd az lesz probléma, hogyan ültetik át az idegenben nevelt palántát a hazai talajba.

A magyar világi költészet megteremtése Balassi Bálintra vár. Hogy ez milyen merész tett volt a részéről, ezt bizonyítja szerelmes dalainak sorsa is. Vitézi és istenes verseit újra és újra kiadták, a szerelmes versek ezalatt kéziratokban lappangtak. Zrínyi Miklós csáktornyai könyvtárának jegyzékében is szerepelt egy kéziratköteg, amely Balassi Bálint „fajtalan” verseit tartalmazta. Egy ilyen másolatra bukkantak rá a kutatók 1870-ben egy felvidéki kastélyban, amely felfedezés nemcsak a Balassi-képet módosította, hanem egész régi magyar költészetünkét is.

A versek költője kétségtelenül a kortárs európai költészet kiváló ismerője, szuverén művelője volt. Kezdetben csupán verselő-készségével válik ki a különféle európai udvarokban, városokban udvarló gáláns ifjak csapatából. Bár magyar elődei és kortársai is lehettek, ezek valószínűleg kihullottak az idő rostáján, amely őt is csak későbbi érdemeit elismerve tartotta fenn véletlenül. Ha szerencsésebben alakul magánélete, talán csak virágénekeink tárát gyarapítja névtelenül.

De Balassi Bálint megismerte Losonczy Annát, a potenciális nagy lírikus találkozott a potenciális igazi múzsával.

Anna Losonczy Istvánnak, Temesvár hősi halált halt kapitányának volt lánya. Apja érdemeiért fiúsította a császár, így férfiként rendelkezett családi vagyonával. Birtokügyekben, praktikában, politikában semmivel sem volt gyengébb, mint férfi kortársai. Magánéletét tekintve szigorú erkölcsű, mélyen vallásos asszonyságnak tarthatjuk, és áldozatkész anyának is.

Családi kapcsolatok révén már ismerték egymást. Bálint még kisfiú volt, amikor Anna viruló hajadon, majd fiatalasszony, Ungnád Kristóf egri kapitány és horvát bán felesége. Most azonban államügyekkel elfoglalt férje már régóta magára hagyja, ekkor találkozik a Krakkóból hazatért, friss hódításokra vágyó világfival. Mindkettőjük lelkiatyja, Bornemisza Péter bizonyára keményen megfeddte őket, amikor bűnös kapcsolatukat megvallották. Pedig ő tetetett arról, hogy Anna az első pillanatban közel engedte magához a fiatalembert. Bornemisza Balassival fordíttatta le még annak ifjúkorában Bock Mihály Füves kertecske című imádságoskönyvét. Anna költségén adatta ki, az asszony keresett benne vigasztalást, amikor három lánya közül kettőt elragadott a hirtelen halál.

Az így megalapozott ostromot nyomon követhetjük a ránk maradt versekben. Bálint elég hamar jelenthette a diadalt: „Most adá virágom nekem bokrétáját…” Tanúi lehetünk civódásaiknak, amelyek végén Anna rendszerint „megbocsájtott már fejemnek / megcsókolván és azt mondván. / Miért mondasz kegyetlennek?”

A kapcsolat hamar véget ér. Annára férje miatt is túl sokan figyelnek, kamaszkorú lányát neveli, Bálint pedig győzelmével betelve új diadalokra vágyik. Bizonyára úgy szakítanak, hogy a férfi mélyen megbántotta az asszonyt. Nem sejthette, hogy ezzel élete utolsó megkapaszkodási esélyét vágta el előre, jóvátehetetlenül.

Tíz év múlva találkoznak. Bálint már túl van szerencsétlen házasságán, lóval és borral kupeckedik. Anna özvegy, és az ország egyik legjobb partija. Nem fiatal, de még mindig szép, és a szerelemre való hajlandóságát sem vesztette el. Bálint helyett egy még fiatalabb férjet talál majd magának.

Nem tudhatjuk, mennyi volt a nosztalgia Balassiban, és menyi a számítás. Egykori emlékei alapján kezdetben nagyon biztos volt a dolgában, és diszkréten, titkosírásba téve át a kulcsszavakat, dicsekedett egyik barátjának, hogy karácsonyra gazdag ember lesz. Igaz, az első véletlen találkozás ügyetlenre sikerült, a pozsonyi utcán Anna ki akarta kerülni a férfit, de az mély, színpadias bókkal állta el az útját. Ahogy azt meg is írta: „Térdet, fejet néki hajték, min ő csak elmosolyodék.”

Julis nem véletlenül mosolyodik, gyorsan átlát a másikon. A lecsúszott főrend neki már nem parti, szeretőnek pedig megbízhatatlan. Azt sem tudjuk bizonyosan, találkoztak-e még egymással. Az egymás után születő Julia-dalok mindenesetre arról tanúskodnak, hogy a költőben él a remény, és et egy kicsit Anna is élteti. ha másért nem, hogy meghosszabbítsa hirtelen előkerült hódolója szenvedéseit. Ennek a hosszabbításnak is része van abban, hogy megszületetett a halhatatlan versciklus, a magyar világi költészet első és századokig utolérhetetlen remeke.

Az általunk választott vers az egyik legszenvedélyesebb ostromló vallomás. A szavak parttalan áradatában olykor nehéz megtalálni a gondolatmenetet, de nem is ebben van a lényeg. Az állandó ismétlések felfokozott szuggesztív erejével szinte rá akarja kényszeríteni akaratát ellenálló imádottjára. A részletek magukban korántsem ilyen lényegesek, van bennük esetlegesség, kétszer is szemének, szeme világának nevezi Juliát. Sok a mai fül számára bombasztikusnak ható túlzás, de kétség afelől nem lehet, hogy Losonczy Anna magyar nyelven senkitől sem hallgatott ilyen intenzitású és erejű szerelmi vallomást. Ebben kitűnően segíti a költőt választott formája, a Balassi-strófa.

Ez a versszak tipikus reneszánsz lelemény. Kerek ívét három 19 szótagos, egymással rímelő Balassi-sor oszlopa feszíti ki, s ezeket az oszlopokat mintegy kitámasztja a bennük található két páros rímű hatos rész. Képlete: 6(a)+6(a)+7(b) / 6(c)+6(c)+7 (b) / 6(d)+6(d)+7(b). A hetesekkel végződő sorok, mint már az előbbi versnél is említettük, csak ünnepélyesebbé, rendíthetetlenebbé teszik a hármas szimmetria biztonságát. Ezt a formát nagyon nehéz kezelni, legfeljebb egy Balassihoz hasonló virtuóz birkózhat meg vele sikeresen, de gyakran ő is kénytelen tölteléksorokkal, ismétlésekkel megalkudni. A szájhagyomány útján terjedő szövegek a legritkább esetben őrizték meg ezt a formát, rendszerint az egyik hosszú sort elhagyva alakultak át.

A vers utolsó három szakasza úgy fokozza a vallomás erejét, hogy a pokolbéli elkárhozottak kínját hasonlítja a hiába epekedő szerelmes szenvedéséhez. A versen végigvonuló kép, mely szerint Julia, mint Venus, kézen fogva vezeti gyermekét, Cupidót, a befejezésben nyer teljes értelmet. A költő szerint ugyanis minden rokonságuk ellenére kibékíthetetlen ellentétet alkot a szerelem kegyessége és Julia kegyetlensége.

Mindez azonban legfeljebb csodálatunkat vívja ki. Ám egy helyt felfeslik a szóvirágfüzérek mesteri ornamentikája, és a századok távlatából a részletek gazdagságával hitelesítve megjelenik maga Losonczy Anna egy bálteremben, piruló arccal, lenge, testszín reneszánsz ruhában, haját sok korabeli képen megcsodált gyöngyfejékkel díszítve, és aztán táncolni kezd. Táncát – egyszersmind tárgyilagosan és elfogultan – szerelmese, a kor egyik legkiválóbb táncosa örökítette meg.

Balassi tizennyolc éves, amikor még az új német-római császár, Rudolf tetszését is elnyeri juhásztáncával. A leírások alapján könnyen azonosíthatjuk a sztyeppei népek merev derékkal, olykor guggolva, olykor felugorva járt akrobatikus táncával, amelyet talán a kozáktánc vagy nálunk a kanásztánc hagyományai őriztek meg legtovább. Balassi, a nagy táncszakértő ifjúkorában Bebek Juditot is megdicséri, mert amíg „nagy sebesen táncát ő járja, nem mozdul dereka.” Évek múlva a feredő kádból kikelt Celia táncát is élvezettel örökíti meg. De mindegyik közül Julia táncának rajza a legrészletesebb és a legemlékezetesebb. Losonczy Anna ugyanis nemcsak egyenes derékkal, gyors léptekkel bűvöli közönségét, hanem – ha alkalmat talál rá – kacérkodik is Balassival. A gyors forgástól szétterülő szoknya látványa ugyanúgy eléri a hatását, mint amikor egykori emlékeket felidézve körültáncolja a férfit, aki „keservesen rá nézvén” jelzi, hogy nemhiába igyekezett.

Amikor a volt szeretőjét kedvtelve kínzó Anna diadallal nyújtotta kezét a Balassinál egy évtizeddel fiatalabb Forgách Zsigmondnak, a költő egy – a búcsúversében megörökített – gesztussal tűzbe kívánta vetni céltalanul szerzett verseit. De addigra talán meg sem tehette, hiszen a másolatok már elkezdték önálló életüket. Mindaddig élnek, amíg magyar nyelven őriznek költészetet.

IN LAUDEM CONFINIORUM:
EGY KATONAÉNEK

Az Csak búbánat nótájára

Vitézek mi lehet ez széles föld felett
szebb dolog az végeknél?
Holott kikeletkor az sok szép madár szól,
kivel ember ugyan él;
Mező jó illatot, az ég szép harmatot
ád, ki kedves mindennél.

Ellenség hírére vitézeknek szüve
gyakorta ott felbuzdul,
Sőt azon kívül is, csak jó kedvéből is
vitéz próbálni indul,
Holott sebesedik, öl, fog, vitézkedik
homlokán vér lecsordul.

Veres zászlók alatt lobogós kópiát
vitézek ott viselik,
Roppant sereg előtt távol az sík mezőt
széllel nyargalják, nézik,
Az párduckápákkal, fényes sisakokkal,
forgókkal szép mindenik.

Jó szerecsen lovak alattok ugrálnak,
hogyha trombita riadt,
Köztök ki strázsát áll, ki lováról leszáll,
nyugszik reggel, hol virradt,
Midőn éjten éjjel csataviseléssel
mindenik lankadt s fáradt.

Az jó hírért névért s az szép tisztességért
ők mindent hátra hadnak,
Emberségből példát, vitézségről formát
mindeneknek ők adnak,
Midőn mint jó solymok mezőn széllel járnak,
vagdalkoznak, futtatnak.

Ellenséget látván, örömmel kiáltván
ők kópiákot törnek,
S ha súlyosan vagyon az dolog harcokon,
szólítatlan megtérnek,
Sok vérben fertezvén arcul reá térvén
űzőt sokszor megvernek.

Az nagy széles mező, az szép liget, erdő
sétáló palotájok,
Az utaknak lese, kemény harcok helye
tanuló oskolájok,
Csatán való éhség, szomjúság, nagy hévség
s fáradtság mulatságok.

Az éles szablákban örvendeznek méltán,
mert ők fejeket szednek,
Viadalhelyeken véressen, sebekben
halva sokan feküsznek,
Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója
vitézül holt testeknek.

ó végbelieknek, ifjú vitézeknek
dicséretes serege!
Kiknek ez világon szerteszerént vagyon
mindeneknél jó neve,
Mint sok fát gyümölccsel sok jó szerencsékkel
áldjon Isten mezőkbe!

A leghíresebb verse. Mintha az egykori dicsőség mámorára szomjazó utókor íratta volna meg saját igényei szerint. Vitéz dalol benne vitézekről, lobogó pátosszal, az aprólékosságig hitelesen. A romantika rajongó lelkű százada éppúgy meglelte benne a maga örömét, mint a mi kiábrándultan tárgyilagos korunk.

A Balassi-versek körülményes címeire érdemes odafigyelni. Itt is előre tudhatjuk belőle, hogy a végek dicséretét – laudem confiniorum – fogjuk hallani egy katona szájából. Vagyis a szerző nyíltan vállalja művének elkötelezett szubjektivitását.

„Vitézek…” – kezdődik a vers, vagyis nemcsak vitézekről, hanem vitézeknek is szól. A kérdés ennek ellenére abszurd. „… mi lehet… szebb dolog az végeknél,” Ha mi nenm is, a kortársak pontosan tudják, hogy az az összefüggő, rugalmas védelmi rendszer, mely a három részre szakadt ország határvidékein kisebb-nagyobb várakból, megerősített udvarházakból, templomokból kialakul, bűzös várárkaival, ellenségek karóba húzott tetemeivel nem éppen szépségével tündököl. Az énekest azonban a valóság nem zavarja. Ő nem elmeséli, hanem a reneszánsz ember áhítatával ünnepli a felséges színjáték gyönyörű kulisszáját, a természetet. Ám míg más költeményeiben ez már  természetimádat határait súrolja, ezúttal a realitás körét nem lépi túl. A mező, a liget, az erdő nem tágul a végtelenig hanem mint a vitézek „sétáló palotá”-ja, emberi léptékű marad.

A játék jelmezei sem akármilyenek. A végvárak sokszor nyomorgó katonái itt ünneplőbe öltöztek. A párduckápák, a fényes sisakok forgói a katonavágyak tárgyai. Minden korban a halál közelében él férfiak viselték a legdíszesebb öltözékeket. A Csínom Palkó öndicsőítő és ellenségcsúfoló strófái is a patyolat kurucfi és a hetesvászon labancság ruházata közti különbségek részleteivel foglalkoznak. A végvári lovas huszár pompaszeretetére kiváló bizonyíték a török szabadvitézektől, a deliktől átvett egyenruhájuk, amelyet Európa összes hadseregében a 20. századig megőriztek a huszáralakulatok.

A lovas katona legnagyobb pompája maga a ló. Balassi hazáját elhagyva majd külön el fog búcsúzni a „ráró szárnyon járó hamar lovak”-tól. Ezúttal jó szerecsen lovak ugrálnak a vitézek alatt a trombitaszóra. Ez a legünnepibb túlzás talán az egész költeményben. Az arabs telivérek ugyan megjelentek már török hatásra a hazai lócsiszárok választékában is, csak nem az egyszerű vitézeknek. Az ilyen ló kincset ér, mert nemcsak gazdája fényét emeli, hanem alkalomadtán megmentheti az életét is. Gondoljunk arra, milyen irigységgel vegyes ámulattal írta le Zrínyi a Szigeti veszedelemben Szulimán szultán hátaslovát.

Balassi ünneplőbe öltöztette a végeket. Versének egyik legnagyobb értéke mégis, hogy hiteles képeket ad a végvári életformáról. Hadtörténészek forrásmunkaként is számon tartják ezt a verset. Benne van fegyverzetük: a hosszú, lobogós kópia és a hajlított pengéjű, vágásra alkalmas szablya. Talán csak a pajzsot hiányolhatjuk ebből a felsorolásból. Ez idő tájt lőfegyvert nem használtak a könnyűlovasok, az íjat már elhagyták, későbbi fegyvereik – a Csínom Palkóban ugyancsak emlegetett karabély és pisztoly – még nem terjedtek el tömegméretekben.

A versben nyomon követhetjük a végvári huszár egész életét. A 150 éves állóháború, amely a hadjáratok szünetében tovább folyt, kétféle magyar fegyvernemet alakított ki. A gyalogos hajdú a várvédelemben és a várostromban jeleskedett, a lovas huszárnak pedig a végvár által ellenőrzött terület védelme volt a feladata, illetve az, hogy állandó betöréseivel nyugtalanítsa a szemben álló ellenséges végvárat és környezetét. Ebben a versben mindezt pontosan megfigyelhetjük. A katonák a falakon belül várnak az ellenség közeledésének hírére. Ha nem jön a török, ők indulnak portyára. nem ritkák a vitézi párviadalok sem, ezekről Balassinál sokkal többet tudunk meg a végvárakat, főúri udvarokat járó, lantpengető krónikásoktól.

A vitézi életforma már kevésbé ünnepélyes, mint az öltözék. Csaták között gyakran a puszta földön hálnak, tűrni kell az éhséget, a szomjúságot, és erre nem lehet csak itt fölkészülni.

Még a lovasok harci taktikájáról is megtudhatunk sok mindent. Az ellenséget előrefeszített kopjákkal rohamozzák meg, ha a roham sikertelen, látszólag hamar megfutamodnak, s ilyenkor a könnyelműen üldöző vagy már zsákmányolni kezdő ellenséget váratlan ellentámadással lepi meg. Így csinálták ezt a honfoglaló magyarok is de nem az ő örökségük ez a taktika, valamennyi lovasnép előszeretettel alkalmazza. A végváriak gyakran támadnak lesből, kihasználva az ismert terep előnyeit, sokszor harcolnak éjjel, ezért mondja itt is a költő, hogy nem ott nyugszik a vitéz, ahol ráesteledik, hanem ahol megvirrad az éjszakai csata után.

Ez az életmód kegyetlen. A vitézek örömüket lelik abban, hogy fejeket szednek, pedig tudják, hogy rájuk is hasonló sors leselkedik. A csataterekhez a végeken hozzátartozik a temetetlen holtakon lakomázó farkasok és madarak látványa. Zrínyi Miklós is azt írja majd saját halálára gondolva: „akár farkas temet, akár penig holló”. Csupán a nagyobb csaták után ásat tömegsírokat a győztes, félve a döghaláltól.

Balassi életművének több értékelője rótta fel a költőnek, hogy versei olykor lerövidíthetőek vagy éppen kiegészíthetőek, anélkül hogy mindez komolyabb problémákat okozna. (Minthogy igen sok versét írta ugyanarra a dallamra Balassi-strófában, ahogy ezt a művét is, akár kísérletezhetünk is ilyesmivel.) De hozzá kell tennünk, hogy ez a mű már nem egyértelmű példa erre a szerkezettelenségre. A Végek dicsérete kilenc strófája szinte egy óriási Balassi-versszakot alkot, ezen belül kiemelt helye van az elsőnek, a középsőnek és az utolsónak. ezek hordozzák az egész mű gondolati vázát, amely a kérdésfeltevéstől indul, a vitézek morális értékelésében tetőzik, s végül a dicséretekkel és a búcsúhoz illő jókívánságokkal zárul. Ezenkívül egyes kutatók más szerkezeti elemeket is kimutatnak. Julow Viktor például bizonyos kulcsszavakat vizsgálva megállapítja, hogy a vers szerzője szimbolikus jeleket is rejtett el művében. Ebben nincs semmi hihetetlen. A középkori művészet alkotásai telve vannak ilyen művészeten kívüli üzenetekkel.

Miért írta meg Balassi ezt a katonaénekét? Első pillanatban képtelennek tűnik a kérdés. Miért ne írjon vitézi verset egy vitéz, ha egyúttal költő is? De aktív végvári huszár hadnagy korában Balassit nem foglalkoztatta ez a téma. Ezt a művét akkor írja, mikor már nemcsak a végektől, hazájától is búcsúzik. Honnan hát az az eltökéltség, amellyel egykori bajtársait dicséri, Főleg az ötödik versszak indul úgy, mintha márványoszlopra készültek volna szavai: „Az jó hírért névért s az szép tisztességért / ők mindent hátra hadnak…” Európa valamennyi hősi énekében fellelhető a vitézség külső és belső értéke valamilyen formában. Balassi ezt tovább is magyarázza: „Emberségből példát, vitézségről formát / mindeneknek ők adnak.” Mi ez? Dicsekvés? Akár a párduckápa vagy a szerecsen ló?

A kortársak nem így érezték. Az ő szemükben Balassi nem dicsekedett, hanem replikázott. A végek hírneve kezdetektől fogva elég kétes. Halált megvető hősei között találhatunk harácsoló főtisztet, aki katonái elsikkasztott hópénzéből épít magának másutt várat. Az éhes katona pedig ott szerzi meg élelmét, járandóságát, ahol tudja. A török hódoltság színmagyar városai is rettegnek végvári vitézeinktől, akik, ha „megütnek” egy-egy vásárt, megkülönböztetés nélkül veszik el a török és a magyar kereskedő pénzét. Zrínyi Az török áfium ellen való orvosságban azért ajánlja, hogy a parasztnépből kell katonát nevelni, mert „jobb annál… aki végbeli név alatt semmit nem tud egyebet, hanem falurul falura kvártélyozni, kóborlani, lopni, szegény embert nyomorgatni”, „aki nem a jó hírért, névért s becsületért, hazájához való szeretetért íratta be magát a hadakozásban…”

Balassi ezekkel a sok esetben jogos vélekedésekkel száll szembe. Hazájától búcsúzva, külön szakaszban védi meg az egriek becsületét, hiszen éreznie kell, hogy a sajátját védi. És hogy ez nem pusztán spekuláció, idézzük fel a szentháromságra írt himnusza Jézus krisztusnak ajánlott részét, ahol szinte szó szerint felvállalva az Egy katonaének kitételeit, vallja meg: „Mert nem fizetésért, sem gazdag prédáért járom tudod utamot. / Hanem szent nevedért, s az szép tisztességért kiben megkisebbítettél.”

Az Egy katonaénekben is egy megkisebbített tisztességű vitéz dicséri a végeket, saját, igazságos ítéletét várva.

Balassi versét olvasva akaratlanul is egy csoda részesei leszünk. Ez a legnagyobb távolság, amelyről – magyar nyelven – költői képekbe kódolt üzeneteket foghatunk egy teljes világról. Nemcsak a négyszáz és számít, hanem az, hogy azóta kétszer is megújult a nyelvünk, előbb a reformáció, majd a felvilágosodás igényei szerint. A hozzá képest félúton élt szerzők műveit is belepte a por.

Az ő képei pedig még mindig karnyújtásnyi közelségben elevenítik meg azt a kort, ahol örvendeznek a fejeket szedő éles szabláknak, ahol sétáló palota a harctér, tanuló oskola az útszéli lesből támadás hősdarálója, mulatás a katonaélet minden test- és lélekgyötrő viszontagsága. Ahol ünnep az élet minden pillanata, mert állandóan jelen van benne a halál.

A vers minden sora egy ilyen üzenet.

Ezt hívják halhatatlanságnak.

(Forrás: 99 híres magyar vers 30-47. old. – Móra Könyvkiadó, 1995.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése