Vasy Géza: FAZEKAS MIHÁLY (1766-1828)

Ki ne ismerné Lúdas Matyi alakját és viselt dolgait! De ki ismeri Fazekas Mihály életművét? Ki az, aki a vitathatatlanul fő művet jelentő alkotásról esztétikai elemzést is képes adni? Egyáltalán: hányan emlékeznek a gyerekkorból kinőve magára a műre és szerzőjére? Bizony nincs szükség felmérésekre, hogy megállapíthassuk: annak ellenére, hogy a Lúdas Matyi az egyik leghíresebb magyar sikerkönyv 1815 óta folyamatosan, a szerző maga mindmáig csak felibe-harmadába érhette meg a megérdemelt irodalmi halhatatlanságot. Mintha máig kísértenék a kezdet körülményei. a neve nélkül jelent meg az első szövegváltozat másolatok által is rontott kiadása Bécsben. Ugyanakkor a legnagyobb dolog történt, ami íróval megeshet: a mű önálló életet kezdett el élni, s szinte függetlenedve a szerzőtől, halhatatlanná vált, de nemcsak a mű, hanem annak főalakja is meg igazsága is.

Az utókor mégis igazságtalan a szerzőhöz. Elkönyveltük egyműves alkotónak, holott ez tévedés. Fazekas Mihály nem alkotott sokat, de amit létrehozott abban viszonylag nagyarányú a maradandó mű. Mindenekelőtt lírai költészetében. Mert verses epikai alkotását azért csak számon tartjuk, valamint azt is, hogy Diószegi Sámuellel együtt ő az alkotója az első hazai tudományos növénytani rendszerezésnek és növényhatározónak, a Magyar Füvészkönyvnek, de lírai költészetét alig néhányan ismerik. Pedig nem túlzó a róla készített tudós monográfia sokszorosan adatolt állítása: korának egyik legjelentősebb lírikusa ő, rögtön Csokonai Vitéz Mihály és Berzsenyi Dániel után következik. S egy olyan korra, a magyar felvilágosodás fél évszázadára érvényes ez a megállapítás, amelyben nemcsak kialakult máig folytonosan az irodalmi élet, hanem nagy számban jelentkeztek valóban tehetséges költők.

Mi lehet a magyarázat e lírai életmű alig ismertségére? Túl egyszerű lenne csupán kényelmességünkre hagyatkozni. Okát lelhetjük Fazekas Mihály egyéniségében is meg a kor irodalmi viszonyaiban is. E korban még elég gyakori, s éppen a nagyobb tehetségeknél, hogy visszahúzódva munkálkodnak, vagy abba is hagyják az alkotást a sokféle gátló tényező következtében. Bessenyei, Berzsenyi, Katona mellé sorolhatjuk Fazekast is, akit Debrecenben, szeretett városában jobban ismertek a hadi szolgálattól visszavonult főhadnagy úrként, botanikusként, a kollégium és a város pénztárosaként, esküdtként, folytonosan és példásan dolgozó közéleti férfiúként, mint költőként. S a Lúdas Matyi alkotóját ez talán nem is nagyon bántotta.

Arany János típusát és szemléletét mintegy megelőlegezve, a szabad önkifejezés és a kötelességtudás kettőséből az utóbbit választotta, majd mindehhez a sokat olvasott és világot járt férfiú rezignált bölcsessége társult, amelyre azonban nem a lemondás erőltetése, hanem az elérhető értékek tisztelete jellemző. Ezért ír ódát A megelégedéshez: „Jövel, magad légy, óh megelégedés! / Mértékzsinórom, sőt vezetőm, mikor / A nagyvilág tövisses útján / És szövevénnyei közt nyonmozlak.” Ki a bóldog? – kérdezi, s egyértelmű feleletet ad, a békés és munkás életben jelölve meg a választ. Használni a közösségnek, a hazának, ez mindenekfölött való célja, s Kölcsey Ferenc előtt a legszebben és legtudatosabban ő fejti ki ezt a reformkorban, a magyar polgárosodásban uralkodóvá lett gondolatot. Öntudatosan teszi a dolgát, de nem értékeli soha túl önmagát, megadja önnön kismesteri besorolását, ám nagy mesterekre valló szépséggel, iróniát és öniróniát vegyítve a Kalendárium magyarázatja után serkent gondolatokban: „Olykor, midőn a fölkentek / Helikon tetejére / Zengedezni lanttal mentek / Nyelvünk dicséretére, / Én kenetlen, dudában / Dícsértem a pusztában. // Ha más hazánk oltárára / Ökröt vagy bakot vágott, / Áldozatul tettem arra / Én is egy-két virágot; / S hogy többet nem tehettem, / Rá csillagot festettem.”

Fazekas Mihály számára felnevelő és egy életre feladatot adó terep volt Debrecen világa. Viszont éppen a 19. század elején került szembe e város szellemi élete az irodalmi vezérré magasztosuló Kazinczy Ferenccel meg híveivel, és kezdett a maradandóságnak afféle jelképévé válni, amilyennek majd Petőfi Sándor látja. A látszólag kicsinyes viták a polgárosodás lehetséges magyar módozatai körül forognak, európaiság és magyarság aránya, viszonya a tét. Máig megoldatlanok e kérdések, ne csodálkozzunk hát se akkori hevességükön, se azon, hogy a diadalra jutó irány háttérbe szorította a póriasnak csúfolt ellenfeleket. Csokonai zsenijének ereje áttörte a téves minősítéseket, Fazekas Mihály klasszikus értékű tehetsége máig szenvedi azok kártételeit. A korszak rangos alkotói közül a legnagyobb vesztes máig ő, pedig java munkái ma is eleven olvasmányok.

A KELLETTEKORÁN JÖTT CSENDES ESŐHÖZ

Óh, hozott Isten, gyönyörű esőcske!

Héj be jókor jössz, ihol a reménység

Máris elkezdett vala csüggedezni

Gyenge hitünkben.

Már az ég boltját sikeretlen érnek

Képzelénk; a fű hegye, minthogy onnan

Harmatot nem nyert, szomorún elaszva

Mind lekonyúla

Fellegek helyett levegőnket a por

Őgyelíté fel, hogy az útazónak

Mind szemét-száját bekeverje piszkos

Rajzolatokkal.

Jókor értél hát kis esőcske, látod

Mennyi sínlődőt hozol új erőre.

És ki nem dicsér? csak az, aki búzát

Vett nyereségre.

Ő gyaláz, mert a gabonának árrát

Megtöröd, s amit beszedett, nyakán vész.

Add Uram! hogy rádohosodjon; a nép

Rá ne szoruljon.

Ess tehát kedves kis eső! locsolgasd

A megijjedt nép sanyarú vetését!

Hallod! áldottnak nevez a szegénység:

Ess, kis eső, ess!

Közhelyszámba menő tétel, hogy a reneszánsz ember fedezi fel a természetet, majd a felvilágosodás kora mélyíti el és teszi folytonossá a természetről való gondolkodásunkat. Mindez azonban jobbára a művészetekre és – részben – a filozófiára igaz, mert hiszen a hétköznapjait élő ember szinte emberré válása óta sokszoros kapcsolatba került a természettel, s azt naponta „fölfedezte”, naponta megküzdött vele. A természet ellenére nem lehetett élni. Különösen a földmívelés elterjedése után vált fontossá a természeti viszonyok alakulása, s ily módon a természet rendje a legelementárisabban a középkorban határozta meg az ember életét. De meghatározza természetesen ma is, hiszen mezőgazdasági termelés nélkül nem lenne emberi élet, s az öntözés, az „esőcsinálás” újkori praktikái is eléggé szűk körben hatnak.

A népköltészeti alkotások és a népszokások tág köre mindig is tükrözte ezt a természethez kötött élet s ennek részeként az eső, az „égi áldás” meghatározó fontosságát is. Ha nem is túl nagy számban, de ráolvasásaink és gyermekmondókáink is őriznek Esőindító szövegeket, amelyek közül a legismertebb talán így indul: „Ess, eső, ess! / Hónap délig ess! / Búza bokrosodjon, / Zab szaporodjon!” Néprajzi vizsgálódásokból tudjuk azt is, hogy nálunk az esővarázsló eljárások eléggé ritkák, mert a Kárpáét-medence egyenletes csapadékeloszlású volt. Leginkább éppen az Alföld volt híjával kellő csapadéknak, s erről ugyancsak tudósítanak népköltészeti alkotások.

Fazekas Mihály költeménye tehát a magyar népköltészetből ismert hagyományhoz és a felvilágosodás korának természetkultuszához egyaránt kapcsolódik. Ugyanakkor megvan az alföldies, debrecenies gyökere is. Mindezek alapján születhetett volna akár felvilágosodott szemléletű tanköltemény, a megverselt témakör azonban szerzőjének legszemélyesebb ügye is volt. Tudjuk, Fazekas Mihály nemcsak az első hazai botanikai kézikönyv társszerzője, hanem – ennek mintegy előfeltételeként – igazi kertész is, mind a kifejezés szakmai, mind jelképes értelmében. A kor divatos tudománya a botanika, divatos gyakorlata a kertészkedés, és mindennek Debrecen az egyik központja, kisugárzó erővel. Növények és növénytani fogalmak sorának adta meg végérvényesen a Füvészkönyv a magyar nevét. S aki kertész, az nemcsak divatból érzékeny a természetre, az időjárás változásaira. Kissé talán hosszadalmas, de érzékletes leíró verse, Az én kis kertem hasonlóképp azt a gondot állítja középpontba, hogy az öntözés nem elég a növények ideális fejlődéséhez, szerencsére „a természet jó atyja” „essőt ád alkalmas időbe”.

Ilyen „alkalmas időben” érkezett, azaz „kellettekorán jött” csendes esőt köszönt az az 1827-ben, a Debreceni Magyar Kalendáriomban megjelent mű is, amely nem sokkal korábban keletkezhetett, tehát a szerző egyik kései alkotása. Az eső „csendes” jellegének nyomatékosítását azonban aligha az „őszikés” életkor indokolja. Fölösleges tárgyiasan konkrét életrajzi élményt keresnünk mögötte. Mégis ugyanolyan fontos minősítő jelzője az esőnek a csendesség, mint az, hogy „kellettekorán jött”. Ez az eső ugyanis tartósan esik, tehát „locsolgat”, azaz hasznot hoz a növényeknek, és nem végez közöttük rombolást, mint egy felhőszakadás vagy jégeső. Az én kis kertem lefesti a csapadéknak ezt a kettős, teremteni és rombolni is képes voltát, ebben a költeményben csak az „áldott” eső permetez.

Fontos sajátosság az is, hogy nem a szárazság idején hangzik el az esőhívogató fohász, a könyörgés, hanem a megindult, a szárazságot megszüntet esőt dicséri az ének. Lényegét tekintve nem könyörgő, hanem hálaadó a fohász, az öröm szervezi meg. Az eső szinte felmagasztaltatik, s gyönyörű, kedves, áldott minősítéseket kap, ugyanakkor becézgeti is a megszólaló az esőcske, kis esőcske megnevezésekkel. Az esőnek ez a felmagasztaló-becéző dicsérete szinte keretbe foglalja a hatszakaszos művet, amelyre nemcsak a tömörség, hanem a hibátlan szerkezet is jellemző. Mindegyik versszak önmagában is megálló kis egység, ugyanakkor szinte észrevétlen természetességgel kötődnek egymáshoz az egyes szakaszok. Ebben a harmonikus hullámmozgásban mégis vannak a szokásosnál szorosabb kapcsolódások, az első és az utolsó mellett a második-harmadik és a negyedik-ötödik versszak esetében.

A nyitó szakasz indulatszavai (óh, héj, ihol) a felfokozott és pozitív érzelmek kifejezését segítik, de ugyanez a funkciója az esőtelen közelmúlt felemlítésének: „ihol a reménység / Máris elkezdett vala csüggedezni / Gyenge hitünkben”, azaz reményvesztetté kezdtünk válni, nem bízván már az eső eljövetelében. Az esőtelenség, az aszály képét mutatja fel, „rajzolja meg” a második-harmadik szakasz összetartó párosa. Mindjárt egy nagy erejű s első pillantásra homályos értelmű képpel: „Már az ég boltját sikeretlen ércnek / Képzelénk”. Az a sikeretlen érc, amelyből nem lehet fémet olvasztani, tehát nem képes betölteni feladatát. Ilyen szárazság idején az ég: nem fakad belőle eső.

Sokkal több van azonban e sorban egy erőteljes metaforánál. Felrémlik mögötte valami a prófétai átkokból, a balsejtelmekből. Valóban: a filológia kimutatta, hogy az ősforrás az Ótestamentum. Mózes V. könyvében olvasható a következő prófétai átok: „És lesznek a te egeid, melyek vagynak fejed felett, olyanok mint az érc, és a föld, mely te alattad vagyon, mint a vas. Az Úr az eső helyében a te földedre ád port és hamvat; az égből száll reád mindaddig, míg teljességgel elveszendesz.” Kovács Sándor Iván kimutatta azt is, hogy ezen bibliai ősforrás mellett Szkhárosi Horváth Andrásnál s az 1610 körüli Detsi-kódex Esőről való énekében is feltűnik e nagy erejű kép, amely tehát a reformáció énekköltői által vált magyar költői toposszá. Fazekas abban is követi – talán öntudatlanul is – az eredeti megfogalmazást, hogy az érc képzete mellé helyezi a következő szakaszban a porét. Igaz, nem prófétikus látomással, csupán „alföldiessel”, miniatűr életképrajzolattal. E szellemben folytatódik a költemény: a negatív festés után szinte magától értetődő a megerősítés az eső időszerűségéről, dicséretéről

Az eddig egységesen szenvedő emberi nem azonban két részre szakad a továbbiakban. Az általánosságot és személyességet is kifejező többes szám első személyű mi s a bárkihez kapcsolható utazóállapot átvált a nép és az ő azaz a gabonakufár ellentétes érdekű kettősére. A nagy többség és a kisebbség gazdasági érdeke kerül itt szembe, s Fazekas ítélete egyértelmű: a többség érdeke, a többség java, a bőséget hozó eső pártján áll. Nyilván nem csupán a kertész érdeke s nemcsak emberbaráti szempontok diktálják ezt, hanem a felvilágosodottság humanizmusa is. ezért ékelődik be ide egy második fohász, amely közvetve ugyancsak az esőt dicséri, ámde közvetlenül szinte kárörvendezik előre azon, hogy pórul járhat a nép kárára nyerészkedni kívánó kereskedő.

A Lúdas Matyi szerzőjétől szinte magától értetődő ez a szemlélet. S ha a kufár le is választódik s népről, szinte már az emberiségről is, a nép viszont egy fontos vonatkozásban eggyé válik a természettel. A „Mennyi sínlődőt hozol új erőre” sor sínlődőinek körébe minden élőlény belefér: ember, állat, növény. A természet egységének felvilágosodott gondolatát lelhetjük fel e mögött.

A záró szakasz megismételt buzdításai, a gyakorító képzésű ige (locsolgasd), a dicséret (áldott) a hálaadó fohász logikus lezárását jelentik. A hála és öröm azonban nemcsak az égi áldást illeti. Az inkább csak szükséges előfeltétele a jobb, elviselhetőbb földi állapotoknak. A hit gyenge és csüggedező, a nép megijjedt, de a reménység elhagyhatatlan. Fűszálként a remény is „lekonyúla” a szárazság idején, de az esőcske azt is „új erőre” hozza. A vetés kevésbé lesz „sanyarú”, szebbé válik az élet.

Meglepő talán, hogy a mű eszmei és tematikai népközelsége antik időmértékes ritmusban, szapphói strófákban szólal meg. Gondoljunk azonban arra, hogy e kor az időmértékes ritmusok viharos gyorsaságú és sikerű elterjedését is magával hozza, hogy Fazekas ennek rangos mestere oly módon is, hogy ezeket a ritmusokat szinte népiessé is képes varázsolni. Kell-e a Lúdas Matyi hexametereinél jobb példa? S ha kellene: íme, itt vannak A kellettekorán jött csendes esőhöz szakaszai, amelyekben a kötöttség a természetesség mögött szinte alig látszik. Mintha egy átlag debreceni polgár nézdegélné az ablakból a csendes esőt, s morfondírozna, olyképpen szól Fazekas Mihály költeménye. Szolgálva ezzel az általa 1817-től szerkesztett és nagyrészt írt Debreceni Magyar Kalendáriom nevelő célzatát is, hiszen igazán hatékonyan nevelni művészi és tudományos érvekkel lehet. Joggal volt rendkívül sikeres kiadvány ez a kalendárium a sokat jelent 5-6000 példányával. Igaza van a költő önértelmezésének: „Ha más hazánk óltárára / Ökröt vagy bakot vágott, / Áldozatul tettem arra / Én is egy-két virágot; / S hogy többet nem tehettem, / Rá csillagot festettem.” (Kalendáriom magyarázatja után serkent gondolatok)

(Forrás: 99 híres magyar vers 55-61. old. – Móra Könyvkiadó, 1995.)