Jaroslav Vrchlicky (1853-1912): Útközben

Olvastam valaha - még mint diák -
egy régi kínai költő dalát.

Idegen szálláson volt, egymaga;
és padlóján a hold fehér hava.

S ahogy tűnődött néma fekhelyén,
némán ragyogott mellette a fény.

S szobára, tájra oly nagy csend borult,
hogy a költő bús szíve elszorult.

Évek múlva megszálltam, valahol,
út közben. Kint erdő, vad és komor.

S a hold egyszerre szobámba sütött
s a régi dal megint szíven ütött.

Rettenetes volt az az árvaság.
Akkor értettem meg költőm dalát.

Magány vett körül, idegen szoba:
és a padlón a hold fehér hava.

A ház, az erdő s néma fekhelyem
némán ragyogott s hallgatott velem.

S megéreztem, míg a fény ellepett,
lassan hogy hat át szellem szellemet.

hogy népek, puszták s tengerek felett
varázs hogy köthet össze lelkeket.

A költőnek rég nem volt nyoma sem,
de szíve sebét érezte szívem.

Közös jaj sírt, közös, könnyes beszéd...
S megszorítottam elporladt kezét.

(Ford.: Szabó Lőrinc)
(Forrás: A világirodalom legszebb versei - Az ókortól a XIX. századig - Európa Könyvkiadó, Bp. 1966.  511-512. old.)